Blog

Részletek

Találatok: 7476

Kérjetek és adatik néktek

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra. A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

- Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz - , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság! Az egyik nővér kerített valami dobozt, s a csecsemőt vattába bugyolálva beletette. A másik elsietett egy meleg vizes gumitömlőért. A harmadik pedig fűteni kezdett.

- Végtelenül sajnálom, doktor – jelentette a gyógyeszközökért felelős nővér -, megforrósítottam a vizet, s amikor beleöntöttem, a tömlő szétrepedt. Pedig ez volt az utolsó meleg vizes gumitömlőnk.

Gyógyszertár nem létezett, ahol másikat vehettek volna, így az orvos kiadta az utasítást: „Nincs más megoldás, helyezzétek el a csecsemőt a tűz közvetlen közelében, te pedig feküdj a baba meg az ajtó között, és ügyelj, hogy a kicsit huzat ne érje.”

Másnap délben Dr. Roseveare szokása szerint maga köré gyűjtötte az árva gyerekeket, hogy együtt imádkozzanak. Felsorolta a különböző imatémákat, és beszámolt a kis koraszülöttről is, hogy milyen erőfeszítésekre van szükség az életben tartásához. Megemlítette a szétrepedt meleg vizes tömlőt, és elmondta, mennyire sír a kétéves testvérke, hogy az édesanyja meghalt.

Imádkozás közben egy Nammy nevű tízéves kislány az Úr elé vitte a hallottakat azzal az egyszerű őszinteséggel, ahogy az afrikai gyerekek szokták: „Istenem, kérlek, küldj nekünk egy gumitömlőt – de holnap már nem jó, mert addigra a kisbaba meghal. Kérlek, küldd ma délután.” Majd hozzátette: „De Istenem, nem küldenél akkor már egy babát is annak a síró kislánynak? Úgy talán megérti,hogy még most is szereted őt!” Mondhatott ilyen imára őszintén áment a misszionáriusnő? Az igazat megvallva, nem nagyon hitte, hogy Isten ezt a kérést meghallgatja. Abban természetesen nem kételkedett, hogy az Úr mindent megtehet. Hiszen hányszor énekelt erről, és mennyiszer hallotta a prédikációkban! Valóbanlehetséges, hogy Isten ezzel az üggyel is foglalkozik?

A három év alatt, mióta itt él – töprengett Helen -, még egyszer sem kapott csomagot. Ilyesmi ide nem érkezik. Levél még csak jön hébe-hóba, ha akad olyan, aki egyenesen errefelé utazik és elhozza. No, de tegyük fel, hogy valaki otthonról, Nagy-Britanniából csomagot küldene – kinek jutna eszébe meleg vizes tömlőt tenni bele? Hiszen itt forró az éghajlat!

„Aztán körülbelül a délután közepén – mesélte a misszionáriusnő -, amikor éppen az ápolónők iskolájában tanítottam, valaki ezzel az értesítéssel állított be: „Doktornő, egy autó áll a háza előtt…”
Hazaszaladtam, de mire odaértem, az autó eltűnt. A verandán azonban egy dobozt találtam, amit Angliából küldtek. A könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem, egyedül képtelen vagyok felbontani. Hívattam tehát az árva gyerekeket, és együtt nyitottuk ki. Legfelül egy csomó ruha volt, élénk színűek, amit a gyermekek annyira kedvelnek. Tágra nyílt szemmel lesték, amint egyik darabot a másik után szedtem ki. Közben egyre imádkoztam: „Ó, Uram, csak jusson belőle mindegyiknek! Aztán néhány kötött fásli következett a leprások részére, ami a társaságot nem nagyon érdekelte. Majd egy nagydarab szappan került elő, de ez még kisebb lelkesedést aratott. A szemük azonban újra felcsillant, amikor gyümölcskeverékkel teli, csinos csomagra bukkantam. Lesz belőle egy rakás sütemény hétvégére! Utána pedig kiemeltem – egy teljesen új meleg vizes gumitömlőt! Elsírtam magam.”

Nammy egészen elől állt a gyerekek között. Odafurakodott a dobozhoz. „Ha Isten megküldte a palackot, el kellett küldenie a babát is! – mondta izgatottan. Mindkét kezével belekotort a csomagba, és előhúzta a babát. Felnézett Dr. Rosevearere és azt kérdezte: „Ugye, mami, elmehetek a kislányhoz, hogy megtudja: Jézus szereti őt?”

A csomag öt hónapig volt úton. Ez minden képzeletet felülmúl!
Öt hónappal korábban Isten a szívére helyezte egy angliai vasárnapi iskolai csoportnak, hogy csomagot küldjön a missziói területre. Valamelyik tanítónak azt az ötletet adta, hogy tegyenek bele egy melegítő tömlőt is, noha a csomag rendeltetési helye az Egyenlítő környéke volt. Az Úr szólított meg egy gyermeket a messzi Angliában, hogy adja oda a babáját egy anyátlan afrikai kislánynak.
Igen – Isten elindította válaszát egy imára, mielőtt azt egy gyermek elmondta volna.

"És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam."  (Ézs. 65:24)”

Ithought this story was so amazing - it's just the perfect reminder that God is in control ( I forget too easily!  :)
 
This beautiful story was written by a doctor who worked in Africa:

One night I had worked hard to help a mother in the labor ward; but in spite of all we could do, she died, leaving us with a tiny, premature baby and a crying two-year-old daughter.

We would have difficulty keeping the baby alive, as we had no incubator (we had no electricity to run an incubator) . We also had no special feeding facilities. Although we lived on the equator, nights were often chilly with treacherous drafts.

One student midwife went for the box we had for such babies and the cotton wool that the baby would be wrapped in. Another went to stoke up the fire and fill a hot water bottle. She came back shortly in
distress to tell me that in filling the bottle, it had burst (rubber perishes easily in tropical climates ) .

"And it is our last hot water bottle!" she exclaimed. As in the West, it is no good crying over spilled milk, so in Central Africa it might be considered no good crying over burst water bottles. They do not grow on trees, and there are no drugstores down forest pathways.

"All right," I said, "put the baby as near the fire as you safely can, and sleep between the baby and the door to keep it free from drafts.  Your job is to keep the baby warm."

The following noon , as I did most days, I went to have prayers with any of the orphanage children who chose to gather with me. I gave the youngsters various suggestions of things to pray about and told them about the tiny baby. I explained our problem about keeping the baby warm enough, mentioning the hot water bottle, and that the baby could so easily die if it got chills. I also told them of the two-year-old sister, crying because her mother had died.

During prayer time, one ten-year-old girl, Ruth, prayed with the usual blunt conciseness of our African children. "Please, God," she prayed, "Send us a hot water bottle today. It'll be no good tomorrow, God, as the baby will be dead, so please send it this afternoon."

While I gasped inwardly at the audacity of the prayer, she added, "And while You are about it, would You please send a dolly for the little girl so she'll know You really love her?"

As often with children's prayers, I was put on the spot. Could I honestly say, "Amen"? I just did not believe that God could do this.

Oh, yes, I know that He can do everything; the Bible says so. But there are limits, aren't there? The only way God could answer this particular prayer would be by sending me a parcel from the homeland.  I had been in Africa for almost four years at that time, and I had never, ever, received a parcel from home.

Anyway, if anyone did send me a parcel, who would put in a hot water bottle? I lived on the equator!

Halfway through the afternoon, while I was teaching in the nurses' training school, a message was sent that there was a car at my front door. By the time I reached home, the car had gone, but there on the veranda was a large 22-pound parcel. I felt tears pricking my eyes. I could not open the parcel alone, so I sent for the orphanage
children.

Together we pulled off the string, carefully undoing each knot. We folded the paper, taking care not to tear it unduly. Excitement was mounting. Some thirty or forty pairs of eyes were focused on the large cardboard box.

From the top, I lifted out brightly-colored, knitted jerseys. Eyes sparkled as I gave them out. Then there were the knitted bandages for the leprosy patients, and the children looked a little bored. Then came a box of mixed raisins and sultanas - that would make a batch of buns for the weekend. Then, as I put my hand in again, I felt
the.....could it really be? I grasped it and pulled it out.
Yes, a brand new, rubber hot water bottle. I cried.

I had not asked God to send it; I had not truly believed that He could.

Ruth was in the front row of the children. She rushed forward, crying out, "If God has sent the bottle, He must have sent the dolly, too!"

Rummaging down to the bottom of the box, she pulled out the small, beautifully-dressed dolly. Her eyes shone! She had never doubted!

Looking up at me, she asked: "Can I go over with you and give this dolly to that little girl, so she'll know that Jesus really loves her?"  "Of course," I replied!

That parcel had been on the way for [five whole months], packed up by my former Sunday school class, whose leader had heard and obeyed God's prompting to send a hot water bottle, even to the equator. And one of
the girls had put in a dolly for an African child - five months before, in answer to the believing prayer of a ten-year-old to bring it "that afternoon."

"Before they call, I will answer." (Isaiah 65:24)