Blog
Fehér zsebkendő
- Részletek
- Találatok: 7227
Fehér zsebkendő
A férfi a járda szélén ült, és az utcát bámulta. Néhányan visszafordultak, és a pillantásukkal végigmérték a borotválatlan arcú, görnyedt vállú és szakadt cipőjű idegent. Ő azonban ezt észre sem vette, mert gondolata a távoli múltban járt. Már nem egy éhenkórász csavargó volt, aki az elmúlt éjszaka a vasúti híd alatt aludt, hanem egy kisfiú, aki egy piros téglaházban lakott a szomszéd utcában, több mint 20 évvel ezelőtt. Ki tudja, azóta talán már le is rombolták azt a házat. Csak remélni merte, hogy közben nem taposták agyon az árvácskákat. Különös, hogy milyen tisztán emlékezett az árvácskákra, a hintára, amit az apja fölszerelt neki, meg a kerti útra, ahol biciklizni tanult. Hónapokig tartott, míg sikerült elég pénzt félretenni arra a biciklire!
Hirtelen vállat vont, mert a képek élénksége szinte fájt. Gondolataiban inkább továbbment még vagy tíz évet. A biciklit közben felcserélte egy motorkerékpárral, és attól kezdve ritkábban látogatott haza. Közben állása is akadt, és barátokban sem volt hiány. A szülei mindig szomorúnak látszottak, és valahogy olyan unalmas volt a társaságuk – a kocsmában sokkal jobban érezte magát. Ezekre, az évekre nem is nagyon akart visszagondolni. Amikor eladósodott, hazament, pénzt akart kérni a szüleitől. Teával kínálták, de a végén nem tudta elmondani, miért is jött. Azt viszont jól tudta, hogy apja hol tartja a pénzt, és amikor kimentek a kertbe, minden nehézség nélkül hozzájutott a pénzhez.
Akkor látta szüleit utoljára. Külföldre ment, és szülei semmit sem tudtak róla, sem az évekig tartó bolyongásról, sem a börtönbüntetésről. De ott, a cellájában sokat gondolt rájuk, különösen éjszakánként. Amikor nem tudott elaludni és csak forgolódott, miközben a hold fénye végigpásztázta a falat; de sokszor eszébe jutottak! Ha kiszabadul, még egyszer szeretné látni őket, ha még életben vannak egyáltalán, és akarják őt látni!
Amikor idejét letöltötte, munkát keresett a városban, de valahogy nem tudott megnyugodni. Mintha valami húzta, vonta volna hazafelé, és ettől a sürgető érzéstől nem tudott szabadulni. Minden alkalommal, amikor az utcákat járta, valami eszébe juttatta a kis téglaházat és a kisfiút, aki az iskolából szaladt hazafelé.
Nem akart pénz nélkül érkezni, ezért vagy gyalog, vagy autóstoppal tette meg a hazaút nagy részét. Hamarabb is hazaérkezett volna, de hirtelen elbizonytalanodott. Mi joga van ahhoz, hogy ilyen állapotban a szülei szeme elé kerüljön? Vajon össze tudnák egyeztetni ezt a tönkrement, megviselt férfit azzal a fiúval, akit annyira szerettek, és aki olyan nagy csalódást okozott nekik?
Vett magának ennivalót, és szinte az egész napot egy fa alatt töltötte. A levél, amit aznap este adott postára, rövid volt nagyon, de órákig tartott, mire megírta. Ezekkel a szavakkal zárta:
„…tudom, nem várhatom, hogy egyáltalán látni akartok…rajtatok áll! Csütörtök reggel korán eljövök az utca végébe. Ha szeretnétek, hogy jöjjek, akasszatok ki egy fehér zsebkendőt a régi szobám ablakába! Ha ott lesz a zsebkendő, jövök. Ha nem akkor búcsút intek a régi háznak, és tovább megyek.”
És most elérkezett a csütörtök reggel. Ő pedig megérkezett az utca végébe. De most, hogy ott volt, egyáltalán nem találta sietősnek a dolgot. Csak leült a járdára, és a köveket bámulta. Nos, hát mindörökre nem várhat vele, és – ki tudja – közben talán el is költöztek. Ha nem lesz ott a zsebkendő, megpróbál érdeklődni, mi lett velük, mielőtt elmenne a városból. Ahhoz még nem volt bátorsága, hogy végiggondolja, mit is tenne, ha a szülei nem akarnák látni őt.
Nagy nehezen felállt, mert minden porcikája sajgott a járdán töltött éjszaka után. Az utca még mindig árnyékban volt. A hűvös hajnali levegőben megborzongott, és lassan odament a vén platánfához, ahonnan tisztán, világosan lehetett látni a régi házukat. Egy pillanatig csukott szemmel állt az ágak alatt. Majd mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. Azután meg csak állt és állt, szemét meresztve bámult!
A nap már rásütött a kis piros téglaházra, de most már nem kis piros téglaháznak látszott, mert a ház össze fala ünnepi fehérbe öltözött! Minden ablakban lepedők lógtak, párnahuzatok, törülközők, abroszok, zsebkendők és szalvéták, a padlásszobából pedig fehér muszlinfüggönyt fújt ki a szél a tetőre. Az egész ház úgy ragyogott a reggeli napsütésben, mintha hóból épült volna! Szülei semmit sem bíztak a véletlenre! A férfi felemelte a fejét, és a megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle. Azután végigszaladt az utcán, s egyenesen be a nyitott ajtón át!
Isten vár. Várja, hogy akik elveszettek voltak, most visszataláljanak Teremtőjükhöz. Ő nem örül az emberek nyomorúságain, nem örül a szenvedéseiken, és nem örül, amikor a szakadékba beleesnek. Ő kinyújtja a kezét, és ki akar menteni mindenkit, hogy megismerjék az Ő végtelen kegyelmét. Isten otthagyja a kilencvenkilencet, csakhogy azt az egyet /aki lehet, hogy éppen te vagy!/ megtalálja és visszafogadja.
„…nagyobb öröm lesz a Mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége a megtérésre.”
„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!”
/ Lukács 19, 10./
forrás: Hegyközcsatári Református Egyházközösség Honlapja - Patricia M. St.John – Vetés és aratás
2008.07.19 10:35:54 bacsipista
Fair Play
- Részletek
- Találatok: 6480
Fair Play
Évekkel ezelőtt a Seattle-i para olimpiai játékokon 9 atléta fiú (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek)felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindegyikük megállt és visszafordult.Az egyik Down-kóros fiú leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.Segítettek neki felállni,majd mindnyájan összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon.
A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Mit üzen ez a történet nekünk? Valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog az életben nem az egymás felett aratott győzelem . mert csak a minden áron győzni akarás a célunk - önzővé válhatunk, talán még le is nézzük a lemaradottakat, kizárjuk életünkből a szeretetet.
Ha le tudsz mondani érdekeid érvényesítéséről, a győzelem mámoráról, akkor meglátod a másik ember küzdelmét is.
Az életben sokkal fontosabb ha másokat is győzelemhez tudunk segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy dicsőségünkről le kell mondani.
EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT AKKOR SEM , HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.
/ismeretlen szerző
Találtam egy videót ahol hasonló esemény lett rögzítve. Nem tudom, hogy a film szereplői olvasták-e ezt a történetet, vagy az élet produkálta ezt. De azt tudom, hogy mindnyájan győztesek lettek, emberségből, együttérzésből.
bacsipista, 2010.04.20.
EMOCIONANTE - You Tube video