-
Részletek
-
Találatok: 16603
Ösvényem világossága
William Mc. Donald: Ösvényem világossága
11.003 09.30.
12.31 Mondd neki, hogy jöjjön be!
„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." Jelenések 3,20
Ismét elérkeztünk egy év végéhez, és a türelmes Üdvözítő még mindig az emberek ajtaja előtt áll, és bebocsátást kér. Sokan már régóta váratják Őt. Bárki más már rég feladta volna, és hazament volna. De nem így az Üdvözítő. Ő hosszútűrő, és nem akarja, hogy valaki is elvesszen. Vár arra, hogy egy napon kitárják az ajtót és szívesen fogadják Őt. .
Tulajdonképpen meglepő, hogy egyáltalában akadnak olyanok, akik az Úr Jézus kopogtatására nem válaszolnak. Ha valami szomszéd kopogna, biztos, hogy azonnal ajtót nyitnának neki. Ha ügynök lenne, azzal szemben is mutatnának annyi udvariasságot, hogy kinyitnák az ajtót, és azt mondanák: „Köszönjük, nincs szükségünk semmire!" És ha az államelnök vagy a miniszterelnök lenne, akkor az egész család üdvözölné. De, hogy a világ Teremtője, Fenntartója és Megváltója áll az ajtó előtt, sajátságos, hogy Őt ilyen hidegen és hallgatagon kezelik.
Az ember ellenszegülése még érthetetlenebb, hiszen tudjuk, az Úr Jézus nem azért jön, hogy kiraboljon bennünket, hanem azért, hogy megajándékozzon valamivel. Azért jön, hogy bővölködő, teljes életet adjon nekünk.
Egy keresztyén rádiós prédikátor egyszer késő este telefonhívást kapott egyik hallgatójától, aki még egy rövid látogatásra fel akarta keresni őt. A prédikátor különböző mentségekkel megpróbálta lebeszélni az illetőt, de végül engedte magát megpuhítani. Azután derült ki, hogy a látogató nagy pénzadománnyal érkezett a rádióadások támogatására. Mikor a látogató eltávozott, így szólt a prédikátor: „boldog vagyok, hogy még beengedtem őt".
Joe Blinco többször idézte a következő jelenetet: Egy ház nappalijában éppen ingerült beszélgetés folyik. Egyszer csak kopognak a ház ajtaján. Egy családtag megszólal: „Valaki van az ajtónál." Egy másik felugrik, az ajtóhoz megy és kinyitja. Erre valaki megkérdi a nappaliból: „Ki az?" Az ajtóból elhangzik a válasz. És a házigazda visszaszól: „Mondd neki, hogy jöjjön be!"
Íme, az evangélium rövid összefoglalásban. Figyelj! Valaki van az ajtónál. Ki az? Senki más, mint az élet és dicsőség Ura, az Egyetlen, aki értünk és helyettünk meghalt és a harmadnapon feltámadott, az Egyetlen, aki most dicsőségében az Atya jobbján ül, és aki hamarosan eljön, hogy hazavigye magához az övéit.
Mondd hát neki, hogy jöjjön be!
12.30 Micsoda a te szolgád?
"Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jonatánért?" 2Sámuel 9,1
Méfibóset annak a Saul királynak volt az unokája, aki ismételten megkísérelte megölni Dávidot. Lázadó családból származott, amely joggal várhatta, hogyha Dávid trónra jut, akkor kiirtja. Azonkívül Méfibóset tehetetlen nyomorék volt, mert dajkája leejtette, amikor még kicsiny volt. Az a tény, hogy más házában lakott Lódebárban (ami azt jelenti: „nincs legelő"), arra enged következtetni, hogy teljesen elszegényedett. Lódebár a Jordán keleti partján feküdt, messze Jeruzsálemtől. Tehát nem Méfibóset érdeme volt, hogy Dávid kegyelmét elnyerhette.
Mindennek ellenére Dávid tudakozódott felőle, követeket küldött hozzá, elhozatta a királyi palotába, biztosította, hogy nincs mitől félnie, gazdaggá tette azzal, hogy neki ajándékozta Saul minden birtokát, és szolgasereget rendelt melléje. Sőt, megtisztelte azzal, hogy a király asztalánál ehetett, együtt a király fiaival.
Miért tanúsított Dávid ilyen nagy irgalmasságot és együttérzést olyan ember iránt, aki tulajdonképpen méltatlan volt rá? A válasz: „Jonatánért". Dávid szövetséget kötött Jonatánnal, Méfibóset apjával, hogy soha meg nem szűnik családja iránt jóságot tanúsítani. Ez föltétel nélküli kegyelmi szövetség volt (lásd 1Sám 20,14-17).
Méfibóset fölismerte ezt, mert amikor első ízben a király elé vitték, arcra borult Dávid előtt, és azt mondta, hogy egy olyan „döglött kutya", mint ő, egyáltalán nem érdemel meg ilyen kedvességet.
Nem nagyon nehéz ebben a képben önmagunkat fölismernünk. Lázadó, bűnös embernek születtünk, akik kezdettől fogva halálos ítélet alatt állunk. A bűn erkölcsileg eltorzított és megbénított bennünket. Mi is olyan földön laktunk, amelyen „nincs legelő", mert szellemileg éhen veszünk. És nemcsak elítéltettünk, tehetetlenül és szegényen, hanem ráadásul nagyon távol éltünk Istentől, Krisztus nélkül és reménység nélkül. Semmi sem volt bennünk, ami magára vonhatta volna Isten szeretetét és kedvességét.
És mégis tudakozódott Isten utánunk, megtalált és megváltott minket a haláltól való félelemtől, megáldott minden szellemi áldással a mennyei helyeken, ünnepi asztalához ültetett, és kiterjesztette fölénk szeretetének zászlaját. És miért tette mindezt? Jézus Krisztusért! A kegyelmi szövetség az, amellyel Krisztusban kiválasztott minket a világ alapjainak lerakása előtt.
Egyetlen helyes válaszunk lehet minderre, hogy leborulunk Előtte, és az ő nevét dicsérjük, magasztaljuk. Mi is ezt mondjuk, mint Méfibóset: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál?
12.29 Tieid vagyunk
„Tied vagyunk, Dávid, veled tartunk, Isai fia! Békesség, békesség neked! Békesség segítőidnek, mert megsegít téged Istened!" 1Krónika 12,19
A Dávid felé elhangzó hűségnyilatkozatot tulajdonképpen minden hívőnek át kellene vennie, az Úr Jézus iránti odaadásának kifejezésére. A királyok Királya nem éri be félszívű vagy megosztott hűséggel. Egész szívünket akarja.
Mély benyomást keltett bennem egy francia katona története. Súlyosan megsebesült az egyik napóleoni háborúban. Az orvosok úgy látták, hogy élete megmentésére műtétet szükséges végrehajtani. És akkoriban még nem ismerték a narkózist. Amikor az orvos az első bemetszést végezte a katona mellén, az megszólalt: „Doktor úr, vágjon egy kissé mélyebbre, akkor ott megtalálja a császárt". A császár tehát bizonyos értelemben a katona szívének trónján ült.
Amikor Erzsébet angol királynőt megkoronázták, viszonylag fiatal volt. Nagyanyja, Mary királyné ekkor levelet küldött neki hűségnyilatkozatával, amelyet ezekkel a szavakkal zárt: "Szerető nagyanyád, aki egyúttal hűséges alattvalód".
De mi hogyan állunk ezzel? Hogyan alkalmazhatjuk mindezt önmagunkra? Matthew Henry a következőkre emlékeztet bennünket: „a zsoltár szavaiból megtanulhatjuk, hogyan tehetünk vallást az Úr Jézus iránti hűségünkről: Övéi akarunk lenni mindenestől és visszavonhatatlanul; az Ő oldalán akarunk állni és cselekedni; üdv és hozsánna legyen evangéliumának és országának; mert megsegíti Őt az Isten mindaddig, amíg minden uralmat, hatalmat és méltóságot a lába alá nem vetett".
Spurgeon szavai szerint egész életünknek a következőket kell kifejeznie: „Tieid vagyunk, Urunk Jézus. Nem gondoljuk, hogy bármi is, ami birtokunkban van, a mienk lenne valóban; mindenünk arra való, hogy Te, mi Királyunk, felhasználd. És melléd állunk, Ó, Isten Fia. Mert ha Jézuséi vagyunk, akkor bizonyos, hogy Krisztus oldalán állunk, függetlenül attól, hogy vallási, erkölcsi vagy politikai téren. Békesség, békesség Neked! És békesség a Te segítőidnek. Jót kívánunk minden embernek. Békességet kívánunk minden békességen munkálkodó embernek. Mert a Te Istened megsegít Téged. Feltámadott Krisztus, mi felfelé tekintünk, amikor az egek Téged befogadnak, és imádunk Téged! Mennybe ment Krisztus, mi leborulunk a lábadhoz, és így szólunk: »Tied vagyunk, Dávid Fia, aki fölkenettél, hogy Fejedelmünk és Üdvözítőnk légy.« Visszatérő Krisztus, várunk Rád, hogy mihamarább jöjj a tieidhez! Ámen, igen Ámen!"
12.28 Beavatkozás
„Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyan perbe avatkozik, amihez semmi köze." Példabeszédek 26,17
Az Igéből világos, hogy a szóban forgó kutya nem valamilyen barátságos háziállat, amely talán még szívesen is veszi, ha a füle tövét megvakarjuk. Itt az elvadult, morgó kóbor kutyáról van szó, amely gyanakvóan vicsorít mindenkire. Már az is valószínűtlen, hogy annyira meg tudjuk közelíteni, hogy a fülénél megragadjuk. De ha mégis meg tudnánk ezt tenni, akkor kerülnénk csak kétségbeejtő helyzetbe: sem fülénél fogva tartani, sem elengedni nem mernénk.
Találó kép ez arról az emberről, aki olyan viszályba keveredik, amihez semmi köze. Mert hamarosan magára vonja mindkét veszekedő fél haragját.
Úgy érzik, hogy a közbelépő harmadik akar győztes lenni, ezért azután elfeledkeznek saját véleménykülönbségükről, és összefognak a harmadik ellen.
Nevetünk azon az ír emberen, aki odamegy két verekedőhöz, és megkérdezi tőlük: „Ez privát küzdelem, vagy beszállhat mindenki?" - És mégis mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy közvetítők legyünk. Fennáll a kísértés, hogy olyan viszályokba avatkozzunk, amelyekhez voltaképpen semmi közünk.
A rendőröknek rendkívül elővigyázatosaknak kell lenniük, amikor férj-feleség közti viszálykodáshoz hívják ki őket. S ha ez így van, mennyivel elővigyázatosabbnak kell lennie az átlagpolgárnak, mielőtt a szomszéd családi civakodásába beleavatkozik!
Mai Igénkre talán a legjobb példákat azok a botránkoztató esetek szolgáltatják, amelyek egy gyülekezetben fordulhatnak elő. Ezek többnyire két személy között kezdődnek. Azután egyiknek is, másiknak is pártfogói akadnak. Ami egyetlen szikrával indult, abból hamarosan tűzvész lesz. Olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a tulajdonképpeni probléma, mégis ki akarják nyilvánítani saját bölcsességüket. Megszakadt barátságok és megtört szívek jelzik az eredményt. S miközben a küzdelem egyre hevesebbé válik, a gyülekezet megrendülve értesül szívinfarktusokról, agyvérzésekről, gyomorfekélyekről és más testi bajokról, ami a keserűség gyökereként kezdődött, felnövekedett és sokaknak kárt okozott.
A figyelmeztetés, hogy ne avatkozzunk bele olyan viszálykodásba, amely csak másokra tartozik, ellentmondani látszik a Megváltó szavainak: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek" (Mt 5,9). Pedig itt nincs ellentét. Igenis van szolgálata a béketeremtőnek, de csak akkor, ha mindkét viszálykodó fél azt akarja, hogy a nézeteltérésüket egy harmadik, semleges fél döntse el. Egyéb esetekben azonban a közvetíteni szándékozó csak azt éri el, hogy ő maga is olyan helyzetbe kerül, amelyből csak nehezen, fájdalmak árán tud szabadulni.
12.27 Akaratod tedd le
„Ez az én testem, amely tiértetek megtöretik." 1Korintus 11,24
Amy Carmichael négy dolgot sorol fel, amely a Bibliában megtöretik, és aminek egészen konkrét eredménye van:
Összetört korsók (lásd Bír 7,19-20) - amelyekből a világosság felragyogott.
Az összetört alabástrom edény (Mk 14,3) - amelyből kiömlött a drága kenet.
Öt megtört kenyér (Mt 14,19) - amellyel éhezők jóllaktak.
Az Úr megtört teste (1Kor 11,24) - amely által a világ megváltatott.
S most a mienk az a kiváltság, hogy hozzá soroljunk egy ötödiket, mégpedig a magunk összetört akaratát, amelynek eredménye a békességes és teljes élet.
Sokan járultak üdvösséget keresni a kereszthez úgy, hogy még sohasem engedték saját akaratukat összetörni. Lehet, hogy kedves, szelíd a természetük, lehet, hogy mindig suttogva beszélnek; kifelé talán nagyon kegyes benyomást keltenek; ugyanakkor vasakaratuk van, amely megakadályozza, hogy övék legyen a legjobb, amit Isten életünknek ajándékozhat!
Olykor ehhez hasonló valami történik szerelmes fiatalokkal, akik föltétlenül össze akarnak házasodni. Szüleik és barátaik, akik náluk érettebbek és bölcsebbek, látják, hogy ebből a házasságból nem jöhet ki semmi jó. De a makacs fiatal pár minden tanácsot elutasít, nem akar rájuk hallgatni. És ugyanaz a hajthatatlan akarat, amely először a házasságba vezeti őket, hamarosan a válóperes bíró felé viszi útjukat.
Megfigyelhettünk ilyesmit már olyan keresztyéneknél, akik elhatározták, hogy beszállnak egy bizonyos üzletágba, holott azzal kapcsolatban sem tapasztalatuk, sem ismeretük nincsen. Értelmes ismerőseik tanácsa ellenére befektetik saját pénzüket, sőt, olykor azt a pénzt is, amit jóhiszemű barátaiktól kölcsön kaptak. Azután megtörténik a kikerülhetetlen: az üzlet megbukik.
Az is megesik, hogy valakinek meg nem tört akarata romboló hatással van bizonyos keresztyén szolgálatra. Így pl. valaki családjával együtt kiutazik egy missziós területre és egy év múlva hazatér, amivel nagy kiadást okoz a kiküldő gyülekezetnek. Ilyenkor jóhiszemű keresztyének pénzét arra használják fel, hogy olyan tervet valósítsanak meg, amely emberektől származik és nem Istentől. Viszályt és bosszúságot idéz elő, aki vonakodik másokkal együtt munkálkodni, és föltétlenül a maga akaratát akarja véghezvinni.
Mindnyájunknak arra van szükségünk, hogy összetörjünk, hogy minden makacsságunkat, önfejűségünket és akaratunkat letegyük a kereszt tövébe. A vasakaratot fel kell áldozni az oltáron. El kell mondanunk Amy Carmichaellel:
Uram, a Te szent testedet megtörték - énértem,
add, hogy szereteted által összetörjön énem!
December 26. Mindennél fontosabb
„Sodoma királya azt mondta Abrámnak: Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak!" 1Mózes 14,21
Idegenek törtek be Sodomába, és foglyul ejtették Lótot családjával együtt, azonkívül magukkal vittek igen sok zsákmányt. Amikor ezt Abrám meghallotta, fölfegyverezte szolgáit, és utána eredt a betolakodóknak. Damaszkusz közelében érte utol őket, kiszabadította a foglyokat és visszavette a zsákmányt. Ezután Sodoma királya Abrám elé járult, mikor az visszatért, és azt mondta neki: „Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak!" Abrám erre azt felelte, hogy még egy saruszíjat sem fogad el a királytól, nehogy az azt mondhassa: ő tette gazdaggá Abrámot.
Bizonyos értelemben Sodoma királya itt a Sátán képe, aki mindig azt akarja, hogy a hívők anyagi dolgok iránt érdeklődjenek, és közben elfelejtkezzenek a körülöttük élő emberekről. Abrám ellenállt ennek a kísértésnek. Sokaknak nem sikerül ez hasonló helyzetekben.
Az emberek mindig fontosak; a dolgok nem. Egy fiatal keresztyén egyszer bement a nappali szobájukba, ahol anyja éppen varrt, és nagy közvetlenséggel kijelentette: „Anyám, én olyan boldog vagyok, hogy Isten nekem nagyobb szeretetet ajándékozott az emberek iránt, mint a dolgok iránt." És anyja éppoly boldog volt emiatt.
Nem tűnik illőnek, ha azért sírunk, mert valaki eltörte a drága kínai teáscsészénket, de nem ejtünk könnyeket azért sem, hogy emberek milliói Isten nélkül pusztulnak el. Észreveszem magamon, hogy értékítéletem kibillent az egyensúlyából, ha egy karambolnál kocsimon esett kár. Jobban felbosszant, mint a másik kocsijának a károsodása. Könnyen felbosszankodunk, ha kedvenc időtöltésünkben megzavarnak, holott ez a félbeszakítás talán olyan okból történik, amely sokkal fontosabb, mint az, amivel éppen foglalatoskodunk.
Sokszor jobban érdekel minket az arany és az ezüst, mint az emberek. A. T. Pierson mondotta; „Az az arany, ezüst és haszontalan ékszerholmi, amit keresztyén házak rejtegetnek, elegendő volna ahhoz, hogy az értük kapott pénzen egy 50 000 hajóból álló flottát fölszereljenek, Bibliákkal feltöltsék, és misszionáriusokkal kiküldjék. Így néhány éven belül minden élő embert el lehetne érni az evangéliummal."
Gyakran kérdezem önmagamtól, hogy mikor hagyjuk végre abba mi, keresztyének, az anyagi javak hajszolását, és mikor összpontosítjuk fáradozásunkat az emberek szellemi jóléte érdekében. Egyetlen emberi lélek értékesebb, mint a világ minden gazdagsága.
12.25 A nagy titok
„Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent (hús)testben..." 1Timóteus 3,16
Valóban nagy a kegyesség titka, nem azért, mert titokzatos marad, hanem azért, mert olyan elképesztő. A titok az a bámulatra méltó fölismerés, hogy Isten hús-vér emberré lett.
Ez pl. azt jelenti, hogy az Örökkévaló beleszületett egy olyan világba, amelyet az idő határoz meg. Ő, az Időtlen, eljött a naptár és az órák világába.
Az Egyetlen, Aki mindenütt jelenvaló, Aki egy időben minden helyen ott van, egyetlen helyre korlátozta magát, mint Betlehem vagy Názáret, Kapernaum vagy Jeruzsálem.
Csodálatos, hogy a mennyet és földet betöltő nagy Isten magára vette az emberi test korlátait. Mikor az emberek reánéztek, joggal mondhatták: "Benne lakik az Istenség egész teljessége testileg."
A Teremtő meglátogatta ezt a Föld nevű jelentéktelen bolygót. Ez a világmindenség többi részéhez képest egy porszem csupán. Mégis, a mindenség többi részét otthagyta, s hozzánk jött el Isten. Mennyei palotájából eljött egy istállóba!
A Mindenható Isten gyámoltalan gyermekké lett. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Mária azt tartotta karjaiban, Aki őt tartotta, hiszen Ő a világ teremtője és megtartója.
A mindentudó Isten minden bölcsességnek és tudásnak forrása, és mégis azt olvassuk róla, hogy mint gyermek gyarapodott bölcsességben. Szinte elképzelhetetlen, hogy az, akié minden, a saját világába jött, és az övéi nem fogadták be Őt. A vendégfogadóban nem volt hely számára. A világ nem ismerte meg Őt.
Az Úr szolgaként jött el a világba. A dicsőség Ura egészen közönséges emberi testet öltött. Az élet Ura jött el a földre, hogy itt meghaljon. A Szent eljött a bűn igazi őserdejébe. Ő végtelenül közel jött hozzánk. Annak, aki Atyjának legfőbb öröme volt, és akit angyalok imádtak, éhséget és szomjúságot kellett, hogy szenvedjen, fáradt volt, amikor leült a Jákób kútjához, elaludt a hajóban a Genezáret taván, hazátlan idegenként vándorolt. Mérhetetlen gazdagságból a legkeservesebb szegénységbe jött. Nem volt fejét hova lehajtsa. Kezével dolgozott. Nem állt soha hideg-meleg folyóvíz rendelkezésére, amit mi magától értetődőnek tartunk.
És mindez érted és értem történt!
Ó imádjuk, ó, imádjuk a Királyt!
12.24 Mi, vagy Ki a várad?
A gazdagnak a vagyon az erős városa, magas várfalnak képzeli." Példabeszédek 18,11
"Annak a gazdag embernek, akiről Lukács evangéliumában olvasunk, annyi gazdagsága volt, hogy egyáltalán nem is tudta, mit kezdjen vele. Ezért elhatározta, hogy lerontatja csűreit és magtárait, és nagyobbakat építtet. Csakhogy nem tudta: mihelyt építési terveit megvalósította, meg fog halni. A gazdagsága nem őrizheti meg a haláltól és a sírtól!
Sider ezt mondja mindezzel kapcsolatban: „Ez a kapzsi ember típusa. Csillapíthatatlan vágy él benne, hogy egyre nagyobb gazdagságot halmozzon fel, amire tulajdonképpen nincs is szüksége. És a gazdagság felhalmozásában elért páratlan sikere arra az istenkáromló következtetésre vezeti el őt, hogy az anyagi javak minden szükségét ki tudják elégíteni. Isteni szempontból azonban az ilyen magatartás merő őrültség. Isten szemében ez az ember bolond."
Van egy mese arról az emberről, aki tőzsdespekuláció útján akart meggazdagodni. Amikor valaki felajánlotta neki, hogy kívánhat, amit csak akar, azt felelte, hogy szeretné látni azt az újságot, amely egy év múlva ugyanezen a napon jelenik meg. Természetesen arra gondolt, hogy nagy vagyont halmozhat fel, ha már most felvásárolja azokat a részvényeket, amelyeknek árfolyama egy év alatt a legmagasabbra szökik. Meg is kapta ezt az újságot, és már előre örült a gondolatnak, milyen hallatlanul gazdag lesz! Csakhogy amikor a gyászrovathoz érkezett, ott meglátta saját nevét.
A Zsoltáros azt mondja a gazdagokról: „Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk" (Zsolt 49,12). Csakhogy meghalnak, és másokra kell hagyniuk vagyonukat. „De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak" (Zsolt 49,13).
Igaz az a mondás, hogy a pénz érvényes útlevél mindenüvé, csak a mennybe nem, és mindent meg lehet szerezni vele, csak a boldogságot nem!
Soha még egyetlen gazdag ember sem vésetett pénzdarabot a sírkövébe, még ha egész életén át a pénz megszállottja volt is. A sírkövére vallásos jelképet keres, mint amilyen a kereszt. Ezzel megteszi utolsó képmutató gesztusát. A Zsoltáros azt mondja: „Ez az ember, akinek nem kellett Isten oltalma, hanem nagy gazdagságában bízott, és a megrontásban volt erős" (Zsolt 52,9).
12.23 Nem uralkodik
„Aki Őbenne marad, az nem vétkezik, aki vétkezik, az nem látta Őt, és nem is ismeri őt" 1János 3,6
Tegnap olyan igehellyel volt dolgunk, amely gyakran okoz nyomorúságot azoknak a keresztyéneknek, akik komolyan veszik hívő voltukat. Ma János első leveléből három olyan verset olvasunk, amelyek ugyanúgy nyugtalanítják a hívőket, ha tudatában vannak bűnös voltuknak. A fent idézett vershez járul egy további: „Aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az Ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született" (1Jn 3,9). És ehhez egészen hasonlót olvasunk az 1János 5,18-ban: „Tudjuk, hogy aki Istentől született, az nem vétkezik, sőt, aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti." Ha ezeket az Igéket egymástól elkülönítve olvassuk, akkor felmerülhet a kérdés, hogy valódi keresztyének vagyunk-e?
Ugyanebben a levélben máshol azt olvassuk, hogy a hívők is vétkeznek, pl. az 1Jn 1,8-10-ben és a 1Jn 2,1b-ben.
A nehézségeket főként a fordítások okozzák. Az Újszövetség eredeti szövege ugyanis különbséget tesz két fogalom között: egy-egy bűn elkövetése és a bűnben való megmaradás között. A keresztyén ember is elkövet egyes bűnöket, de egész életének nem a bűn a meghatározója. Hiszen megszabadult a bűntől, amelynek azelőtt szolgaságában volt.
A szóban forgó versekben nem egy-egy alkalmilag elkövetett bűnös cselekedetről van szó, hanem a bűnben való megmaradásról: „Aki Ővele kapcsolatban marad, az felhagy a vétkezéssel. De aki továbbra is bűnben marad, az nem látta Őt és nem is értette meg Őt" (1Jn 3,6). „Aki Isten gyermeke, az többé nem cselekszik bűnt, mivel Isten Szelleme munkálkodik benne. Egyáltalán nem vétkezhet tovább, mert Isten az Atyja" (1Jn 3,9). „Tudjuk, hogy Isten gyermeke nem vétkezik. Isten védi őt, hogy a Sátán ne árthasson neki" (1Jn 5,18). (Angol bibliafordítás szerint.)
Az a keresztyén ember, aki azt mondja, hogy nem vétkezik, még nem értette meg igazán, hogy valójában mi a bűn. Még nem ismerte fel, hogy mindaz, ami nem felel meg Isten tökéletes mértékének, bűn. Mindennap bűnös dolgokat cselekszünk gondolatban, szavakban és tettekben.
János azonban különbséget tesz a kivételesen megtörténtek, és a megszokottak közt. A valódi hívő számára a bűn mindig idegen marad, és a tulajdonképpeni ismertetőjele az igazságosság.
Ha mindezt fölismertük, akkor fölösleges tovább is gyötrődnünk az igehelyek miatt, amelyek kételyeket támasztanak üdvösségünkkel kapcsolatban. A bűn már nem uralkodó hatalom az életünkben! Nem úgy vétkezünk, mint hitre jutásunk előtt. És ha ennek ellenére mégis vétkezünk, bűnbocsánatot nyerünk, ha megvalljuk és elhagyjuk bűneinket.
12.22 Szakadár
„Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítélet valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket," Zsidók 10,26-27
Az Újszövetségnek ez az Igéje rendkívül nyugtalanítja a komoly, érzékeny lelkiismeretű keresztyéneket. Végiggondolják a következőket: előttem van a kísértés. Pontosan tudom, hogy vétkezem, ha engedek neki. Tudom, hogy nem kellene, mégis megteszem! Így tehát szándékosan engedetlen vagyok. És akkor már elveszítettem az üdvösségemet!?
Ez a probléma abból adódik, hogy ez a két vers ki van véve az összefüggéséből, és így olyasmit jelent ki, amit sohasem akart mondani. A szövegösszefüggésben az elszakadásról van szó, azok bűnéről, akik egy ideig azt állítják, hogy ők hívők, de azután elvetik keresztyén hitüket, és általában azonosulnak egy olyan rendszerrel, amely nyíltan harcol Krisztus ellen. Ilyen szakadárról írja a 29. vers: „Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem szellemét megcsúfolja." Elkeseredett szembefordulása Krisztussal azt bizonyítja, hogy az ilyen ember alapjában véve nem született újonnan.
Tegyük fel, hogy valaki hallja az evangéliumot, és a keresztyén hit mély benyomást gyakorol rá. Elhagyja atyái hitét, és mintegy fölveszi a keresztyén címkét, anélkül azonban, hogy valósággal megtért volna. Csakhogy azután üldöztetés kezdődik, és az illető gondolkodóba esik, vajon valóban akarja-e, hogy keresztyénnek tartsák. Végül elhatározza, hogy visszatér régi vallásához, és ezt is teszi. Ezzel kimutatja, hogy Isten Fiával szemben közönyös, megveti az Ő vérét, amit a bűnösökért kiontott. Az ilyen embert nevezzük szakadárnak. Tudatosan és szántszándékkal visszatért a bűnbe.
Az igazi hívő sohasem járhat ezen az úton. Elkövethet más bűnöket, amelyekről pontosan tudja is, hogy bűnök. Még azt is megteheti, hogy erőszakot tesz lelkiismeretén. Ezek súlyos dolgok Isten szemében, és nem mondhatjuk azt sem, hogy az efféle magatartás könnyen menthető. De az ilyen ember még mindig bocsánatot nyerhet, ha megvallja és elhagyja bűnét. Nem így a szakadár ember. Rá nézve érvényes az ítélet, hogy most már nincs többé bűneiért való áldozat; megszűnt számára a megújulás és a megtérés lehetősége (lásd Zsid 6,6).
12.21 Gyülekezet
„...ahogyan Krisztus is szerette a Gyülekezetet, és önmagát adta érte." Efézus 5,25b
A Gyülekezet fontos helyet foglal el Jézus Krisztus tervében, és számunkra is éppoly fontosnak kell lennie.
Az Újszövetség igen nagy teret biztosít a Gyülekezet témájának. Jelentős helye van az apostolok szolgálatában. Pál például arról beszél, hogy megbízatásának két ága van, egyfelől az evangélium hirdetése, másfelől az Isten titkaival való sáfárkodás (lásd Ef 3,8-10). Az apostolok nagy lelkesedéssel szólnak a Gyülekezetről, ami napjainkban többnyire hiányzik. Ahová csak eljutottak, mindenütt gyülekezetet alapítottak. (Napjainkban inkább keresztyén szervezeteket alapítanak.)
Isten az apostolokra bízta, hogy Igéjének titkát feltárják (Kol 1,25-26). Ez volt az utolsó nagy tanítás, amit az embereknek ki kellett jelenteniük.
A Gyülekezet által még a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok is jobban megismerhetik Isten bölcsességét (lásd Ef 3,10).
A Gyülekezet a földön élő emberek olyan csoportja, amely által Isten az ő akarata szerint a hitet terjeszteni és őrizni akarja. Az Igét „az igazság oszlopának és erős alapjának" nevezi (1Tim 3,15). Hálásak vagyunk azokért az intézményekért, amelyek feladatul tűzték ki az evangélium terjesztését és a hívők tanítását, de hiba lenne, ha az ilyen csoportok a Gyülekezet helyét töltenék be. Isten megígérte, hogy a Gyülekezeten a pokol kapui sem diadalmaskodnak (lásd Mt 16,18), de nem adott ilyen ígéretet a keresztyén szervezeteknek, amelyek akkor még nem is voltak.
Pál a Gyülekezetet Krisztus Testének nevezi, amely „teljessége annak, Aki teljessé tesz mindent mindenekben" (lásd Ef 1,23). Csodálatos kegyelméből a Fő nem tekinti önmagát teljesnek tagjai nélkül.
A Gyülekezet azonban nemcsak Krisztus Teste (lásd 1Kor 12,12-13), hanem menyasszonya is (lásd Ef 5,25-27.31-32). Mint az Ő Teste, a Gyülekezet az eszköz arra, hogy Isten ma általa szóljon ehhez a világhoz. Mint menyasszonya, a Gyülekezet Krisztus különleges szeretetének tárgya, akit felkészít arra, hogy egykor majd megossza vele uralmát és dicsőségét.
Mindezekből arra kell következtetnünk, hogy a hívők legkisebb gyülekezete is többet jelent Krisztus számára, mint a világ legnagyobb birodalma. Az Úr Jézus gyöngéd szeretet hangján szól a Gyülekezetről. Az Újszövetségben kevés utalást találunk arra, hogyan lehet valaki jó uralkodó, de bőségesen szól az Újszövetség a gyülekezet elöljáróinak munkájáról.
Ha egyszer megtanultuk, hogy úgy tekintsünk a Gyülekezetre, ahogyan Krisztus, akkor alapvetően megváltozik mind életünk, mind szolgálatunk.
12.20 Csinálj limonádét!
„Én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek." Filippi 4,11
Gyakran mondják, hogy tulajdonképpen nem a mindenkori életkörülmények a fontosak, hanem azon múlik minden, ahogyan ezekre a körülményekre reagálunk. Ez így igaz. Ne igyekezzünk mindig arra, hogy helyzetünkön változtassunk, inkább gondolkozzunk el azon, hogyan változhatnánk meg mi magunk!
Az emberek a kedvezőtlen körülményekre különbözőképpen reagálnak. A sztoikusok érzéketlenek, összeszorítják fogukat, és nem mutatnak semmiféle érzelmet. Stratégiájuk az, hogy „elfogadjuk a kikerülhetetlent".
Mások hisztérikusan reagálnak. Érzelmileg összeomlanak, hangos jajveszékeléssel, könnyek áradatával és drámai jelenetekkel. Ismét mások csalódottan reagálnak. Feladják a küzdelmet, és mély reménytelenségbe süllyednek. Szélsőséges esetekben még öngyilkossággal is végezhetik.
A normális keresztyén reakció az, hogy az ember alkalmazkodik. A hívő így gondolkozik: „Ami engem ért, az nem véletlenül történt. Isten mindenről tud, ami az életembe belejutott. És nem hibázott. Azért engedte ezt meg, hogy ez is az Ő tisztességét szolgálja, másoknak áldásul, nekem pedig a javamra legyen. Még nem láthatom, mik Istennek velem való további tervei, de ennek ellenére bízom Benne! Ezért meghajlok akarata előtt, és azért imádkozom, hogy Ő megdicsőüljön és hogy velem megértesse azt, amit akarata szerint mindebből meg kell tanulnom."
Van azonban még egy másik mód is, ahogyan egyes kiválasztott keresztyének a nehéz helyzetekre reagálnak, éspedig diadalmasan. Én nem merem magamat közéjük sorolni, noha szívesen tartoznék hozzájuk. Ezek azok, akik a súlyos körülményeket csak hágcsóként használják a győzelemhez. Ezek a keserűt édessé változtatják, a hamut szépséggé. Nem engedik, hogy életkörülményeik úrrá legyenek rajtuk, inkább azon vannak, hogy azok őket szolgálják. Ebben az értelemben „több, mint győztesek". Lássunk erre néhány példát:
Volt egy keresztyén asszony, akinek élete csupa csalódás és csőd volt. Mégis életrajzírója azt írta róla: „Csodálatos csokrokat kötött mindabból, amit tőle Isten megtagadott."
Dühöngő tömeg támadta meg egy keleti országban a hívők egy csoportját, és kövekkel hajigálta meg őket. Ezek a hívők később visszatértek arra a helyre, és a kövekből kápolnát emeltek.
E. Stanley Jones mondotta: „Használd fel vereségeidet, és formálj ajtókat belőlük." Másvalaki ezt így fejezte ki: „Ha valakinek az élet csak citromot nyújt, csináljon belőle limonádét.
12.19 Aki nem akar látni
„Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el." Lukács 21,33
Isten Igéje nemcsak örök, hanem teljes bizonyossággal be is teljesedik. A Máté 5,18-ban azt mondja az Úr Jézus, hogy „amíg az ég és a föld el nem múlik, egy jóta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik". A jóta a görög ABC egyik betűje, amely vesszőhöz hasonlít. A vessző pedig egy héber betű egyik kicsiny része. Az Úr Jézus ezzel azt fejezte ki, hogy Isten Igéje a legkisebb részleteiben is beteljesedik.
Csaknem 600 évvel Krisztus születése előtt Ezékiel megjövendölte, hogy Jeruzsálem keleti kapuja be lesz zárva, és nem nyitják ki mindaddig, amíg el nem jön a fejedelem (lásd Ez 44,2-3). Ezt a kaput Kr. u. 1543-ban valóban lezáratta Szulejmán szultán. Vilmos császár tervbe vette Jeruzsálem elfoglalását, és azt remélte, hogy majd ezen a kapun vonul be a városba. Reményei azonban szertefoszlottak. A kapu mindmáig zárva maradt.
Voltaire azzal dicsekedett, hogy a Biblia 100 éven belül elfelejtett könyv lesz. Nos, eltelt a 100 esztendő, és Voltaire már rég halott volt, lakóháza pedig közben a Genfi Bibliatársulat központjává lett. Ingersoll hasonlóképpen dicsekedett. Azt mondta, hogy 15 éven belül a Biblia már csak archívumokban lesz föllelhető, mintegy „felravatalozva". A Biblia azonban túlélte minden kritikusát.
Azt kellene hinnünk, hogy az emberek felfigyelnek arra a tényre, hogy a Biblia Isten örök Igéje, amely sohasem múlik el. Csakhogy úgy áll a dolog, ahogyan Jonathan Swift mondotta: „Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni."
12.18 Feje tetejére állítva
"Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes és az édes keserű!" Ézsaiás 5,20
Isten itt "jaj"-t mond azokra, akik az erkölcsi alaptörvényeket a fejük tetejére állítják, akik a bűnt jónak mondják és azt állítják, hogy a tisztaság nem kívánatos. H. Vander Lugt korunkból vett három példával mutatja be, hogyan változtatja meg a ma embere az erkölcsi határokat. Olvastam egy újságcikket, amely egyfelől könnyedén elsiklik a pornográfia súlyos következményei fölött, ugyanakkor keserűen panaszolja a »kegyes és vallásos emberek puritán magatartását«. És találtam az újságban egy híradást egy csoport aggódó szülőről, akik követelték, hogy bocsássanak el állásából egy hajadon létére teherbe esett tanítónőt. A cikk írója a tanítónőt mint kedves, helyes teremtést állította az olvasók elé, míg a szülőket valóságos gonosztevőknek tartotta. Láttam, ahogy egy tévébeszélgetés (tv-talkshow) során egy vendég védelmébe vette a rockzenét, az iszákosságot és a kábítószer-élvezetet egy hangversennyel kapcsolatban, amelyen több fiatal életét vesztette. Társadalmi problémáinkért pedig a felelősséget teljes egészében azokra hárította, akik az ilyen rendezvényeket alapvetően ellenzik."
Ennek az ijesztő fejlődésnek két okát látom. Először is az emberek elhagyták azokat az abszolút értékeket, amelyeket a Bibliában találunk. Napjainkban az erkölcs kinek-kinek a személyes véleményére van bízva. Másodszor minél jobban engednek ezek az emberek a bűnnek, annál inkább érzik úgy, hogy bűneiket és önmagukat meg kell védeniük.
Mások támadásba menekülnek, azaz befeketítik ellenfeleiket, ahelyett, hogy azok véleményét értelmes módon megcáfolni igyekeznének: a liberális erkölcs védelmezői támadják a kegyesek puritán magatartását, gonosztevőknek mondják a gyermekeikért aggódó anyákat és apákat, és a társadalmi problémákért azokat teszik felelőssé, akik véleményt nyilvánítanak az ittasság, a kábítószer ellen.
Hozzájuk járulnak még azok, akik megelégszenek azzal, hogy a különbözőségeket elmossák és fölismerhetetlenné tegyék. Sajnos az egyháznak sok vezető embere van közöttük. Ezek ahelyett, hogy egyértelműen a Biblia mellé állnának és a bűnt bűnnek neveznék, kerülgetik a dolgot, és ezzel mintegy az emberek értésére adják, hogy az ilyen magatartás végső soron nem is mondható rossznak. Szerintük az iszákosság betegség. A szexuális perverzió csak „másfajta életstílus". A házasságon kívüli nemi érintkezés megengedett, ha a környezet elfogadja. A magzatelhajtás, a nyilvános meztelenkedés és a prostitúció minden ember személyes joga.
Az ilyen visszás gondolkodásmód mutatja, hogy hiányzik az erkölcsi látás. Az ilyen torz érvelések az ördög hazugságai, aki végül az embert végleges pusztulásba vonja.
12.17 Ne önts olajat a tűzre!
„Ha elfogy a fa, kialszik a tűz." Példabeszédek 26,20
Ketten vitatkoznak. Egyikük sértő megjegyzést vág a másik fejéhez, mire az hasonlóan éles megjegyzéssel válaszol. Az egyik dühödten vádolja a másikat, aki hasonló hévvel kontrázik. Most már egyikük sem akarja abbahagyni, mert attól tart, hogy hallgatása a vereség beismerését jelenthetné. S így lesz a tűz egyre nagyobb, a gyűlölet pedig ide-oda hullámzik.
De lássunk egy másik jelenetet. Egy férfi sértő szavakkal halmozza el a másikat, aki azonban nem ugyanazzal vág vissza. Az első megkísérli kiélezni a helyzetet, felbosszantani, megrágalmazni és megszégyeníteni a másikat. Az azonban egyszerűen nem hajlandó felvenni a küzdelmet. Végül a magányos harcos belátja, hogy csak elfecsérli az idejét, és elvonul a színről, magában dühöngve. Itt kialudt a tűz, mert akinek védekeznie kellett volna, az nem volt hajlandó olajat önteni rá.
Dr. H. A. Ironside szolgálatai után gyakran szembekerült olyan emberekkel, akik a hallottak fölött valamiről vitatkozni akartak. Többnyire mellékes dolgok miatt háborodtak fel, és a beszélgetés nem az alapvető tanbeli igazságokról folyt. Dr. Ironside ilyenkor türelmesen végighallgatta a másikat, és amikor harcias embertársának levegőt kellett vennie, mindig azt mondta neki: „Nos, jól van, testvérem, ha majd a mennyben leszünk mind a ketten, akkor ki fog derülni, hogy egyikünknek nem volt igaza, és lehet, hogy éppen én leszek az." Ez a válasz mindig gyorsan megszabadította a jó doktort a kellemetlenkedőtől.
Hogyan fogadjuk mi a bírálatot? Azonnal védekezünk, a kritikát hasonlóval viszonozzuk, és szabad utat engedünk mindannak a rossz véleménynek, amit a másikról el tudunk mondani? Vagy pedig nyugodtan csak annyit mondunk: „Testvér, örülök, hogy nem ismersz jobban engem, mert különben még sokkal több rosszat vethetnél a szememre." Egy ilyen kijelentés már sokakban oltotta ki a harag tüzét.
Úgy gondolom, hogy a legtöbben kaptunk már olyan levelet, amelyből éles, hideg szél áradt felénk. Ilyen pillanatban a természetes reakciónk az szokott lenni, hogy tollat ragadunk, és azonnal megfogalmazzuk a még élesebb választ. Pedig ez csak táplálja a tüzet, és hamarosan egyre mérgesebb levelek indulnak innen oda és viszont. Mennyivel jobb lenne pedig egyetlen egyszerű mondattal válaszolni: „Kedves testvérem, ha valakivel harcolni és vitatkozni akarsz, akkor tedd az ördöggel."
Rövid az élet ahhoz, hogy önvédelemmel, vitákkal és heves szóváltásokkal tékozoljuk el! Az ilyesmi eltávolít bennünket attól, ami a legfontosabb, gyöngíti szellemi tartásunkat, és megrontja keresztyén bizonyságtételünket. Ám lengessék mások fáklyáikat tűzgyújtás szándékával, mi azonban ellenőrzés alatt tartjuk olajunkat. Ha nem vagyunk hajlandók a tűzre önteni, az hamarosan kialszik.
12.16 Ne feledd!
„Áldjad lelkem az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő... meggyógyítja minden betegségedet" Zsoltár 103,2
Isten egyik ószövetségi neve: „Jahve-Ráfé", ami azt jelenti: „Az Úr a te gyógyítód" (2Móz 15,26b). Isten az, aki meggyógyít bennünket.
Olykor a hihetetlenül erős védekező rendszer által gyógyít meg bennünket az Úr, amelyet a testünkben helyezett el. Ezért mondják gyakran az orvosok: „A legtöbb dolog másnap reggelre jobbnak látszik." Néha orvosság vagy műtét által gyógyít. Dubois, híres francia orvos mondta egyszer: „Az orvos bekötözi a sebet, de Isten az, aki meggyógyítja." Olykor csodálatos módon gyógyít. Ezt tudjuk az evangéliumokból, de személyes tapasztalatunkból is.
Isten azonban nem mindig akar meggyógyítani minket. Mert ha ez így lenne, akkor volnának olyan emberek, akik sohasem öregednének és halnának meg. De előbb vagy utóbb mindenki meghal - míg az Úr vissza nem jön. Isten nem vette el Pál testi szenvedéseit sem, de megajándékozta azzal a kegyelemmel, hogy el tudja őket viselni (2Kor 12,7-10).
Általában nézve minden betegség a bűn következménye. Ha sohasem létezett volna bűn, nem volna betegség sem. Olykor a betegség az ember valamely bűnének közvetlen következménye. Például az alkoholizmus májbetegséget okoz. A dohányzás rákkeltő, a szexuális vágyak túlhajtott kielégítése olykor nemi betegséghez vezet, a harag pedig gyomorfekélyt okozhat. De nem minden betegség okozója közvetlenül az ember bűne. Sátán rosszindulatú betegséggel sújtotta Jóbot (Jób 2,7), holott Jób a legigazabb ember volt a földön (lásd Jób 1,8; 2,3). A Sátán görbített meg egy ismeretlen asszonyt (lásd Lk 13,11-17). És ő volt Pál testében a „tövis" (lásd 2Kor 12,7). A János 9,2-3-ban szó van egy vakon született emberről, akinek szintén nem a tulajdon bűne okozta a betegségét. Epafroditosz súlyosan megbetegedett, de nem bűn miatt, hanem az Úrnak való fáradhatatlan szolgálata következtében (lásd Fil 2,30). Gájusz pedig, bár szellemileg egészséges volt, testileg mégis megbetegedett (lásd 3Jn 2).
Végül hozzá kell tennünk: ha nem gyógyulunk meg, ennek nem az az oka, hogy túl kevés a hitünk. Csak ha Isten határozottan megígérte, hogy meggyógyít minket, akkor igényelhetjük hittel a gyógyulást. Egyébként hagyjuk a dolgot a mi élő, szerető Istenünkre, és imádkozzunk azért, hogy legyen meg az Ő akarata.
12.15 Gazdálkodás
„Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, amikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza!" Zsoltár 126,5-6
A 126. zsoltárban Izráel fiai arra az időre emlékeznek, amikor a hosszú babiloni fogság után visszatértek országukba. Olyanok voltak akkor, mint az álmodók, szájuk megtelt nevetéssel és énekléssel. Még pogány szomszédjaik is arról a hatalmas dologról beszéltek akkortájt, amit az Úr az Ő népével cselekedett.
És, hogy hazaérkeztek, újra meg kellett művelniük földjeiket. De nehézségek támadtak, csak kevés gabonát hoztak magukkal. Dönteniük kellett: vagy felélik ezt, - hiszen végül is a földeken nem termett semmi, amit learathattak volna -, vagy pedig a nagy részét felhasználják vetőmagnak, elvetik abban a reményben, hogy később majd gazdag termést hoz. Ha így döntenek, azt jelenti, hogy a legközelebbi aratásig igen szerényen kell élniük és nagy áldozatot kell hozniuk. Nos, ők ezt választották.
Így azután, amikor a földműves kiment a földjére, és vetette a magot a felszántott földbe, bizony olykor könnyeket ejtett, ha arra gondolt, milyen nélkülözéseket kell még családjával együtt elviselnie a legközelebbi aratásig.
Később azonban, amikor a földek megteltek kalásszal, és az érett kalászok kévéit csűrjébe takarította, könnyei örömre változtak. A gazdag aratás bőven kárpótolta őket minden áldozatért.
Ezt az élményt kapcsolatba hozhatjuk saját háztartásunkkal, ahogyan anyagi javainkkal gazdálkodunk. Megtehetjük, hogy minden pénzünket teljes egészében a magunk kívánságainak kielégítésére használjuk fel, és megvesszük, amit csak szívünk kíván. Vagy pedig élhetünk nagyon takarékosan, és a fennmaradt pénzünket az Úr ügyére fordíthatjuk. Támogathatjuk vele a keresztyén irodalmat, a keresztyén rádiókat, amelyek az evangéliumot terjesztik, a helybeli gyülekezetünket, az evangéliumi munka sok egyéb alkalmát. Ebben az esetben mi magunk szerényebb életmódot folytatunk, hogy a létfontosságú pénzeszközökön kívül mindent az Úr ügyére fordíthassunk. Beérjük jóval szerényebb háztartással, nehogy valahol azért vesszenek el emberek, mert sohasem hallották az evangéliumot.
Mindez az áldozat említésre sem méltó csekélységnek tűnik majd akkor, amikor eljön az aratás ideje. Ha egyetlen ember megmenekül a pokoltól, és a mennyben imádja Isten Bárányát, érdemes minden áldozatra, amit csak hozni lehet e földön.
December 14 Tékozlás és elhívás
"...mindenkit, akit nevemről neveznek, akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam." Ézsaiás 43,7
Életünk egyik nagy tragédiája, amikor látnunk kell, hogy emberek miként tékozolják el életüket. Végül is az embert Isten a maga képére, önmagához hasonlónak teremtette. Isten képviselőjének kellene lennie, s nem a bűn rabszolgájának. Arra a kérdésre, hogy: „Mi az ember tulajdonképpeni célja?", a válasznak így kell hangzania: „Az ember tulajdonképpeni célja, hogy Istent dicsőítse és Őt mindörökké megörvendeztesse." Ha ezt a célt eltévesztjük, mindent eltévesztünk.
J. H. Jowett sírt, amikor rádöbbent, hogy oly sok embernek az életútja „nem annyira emberi életút, inkább az amőba vegetálása". És szomorúan olvasta, hogy egy ember sírkövére az volt felírva: „megszületett mint ember, és meghalt mint élelmiszer-kereskedő".
Mikor Watchman Nee még fiatal volt, nagyon elszomorodott azon, hogy látnia kellett, „miként tékozolja el a legtöbb ember kreatív erőit egy-egy kapzsi munkaadó szolgálatában... Az óváros egyik kicsiny boltjában, az utcán, a lakkozott áruk kereskedői között egy névtelen kézműves immár hat esztendeje dolgozott egy négyrészes keményfa falvédő három részének megmunkálásán. Virágmintákat metszett a fába, amelyek a feketére lakkozott felületben fehéren emelkedtek ki. Ezért a munkáért kapott naponta 80 centet, ennyiért dolgozott esőben, napsütésben, hétköznap és ünnepnap, még a forradalom ideje alatt is - ahogy az üzlettulajdonos mondta. Ezenfelül megkapta a napi eledelét, és egy priccset, amelyen alhatott. Miután elsajátította a munkához szükséges szaktudást, egész életén át legföljebb két ilyen falvédőt tudott elkészíteni, mielőtt idegei és szemei úgy tönkrementek, hogy élete hátralévő részét az utcán, koldusként töltötte el."
Az élet tragédiája az, hogy az emberek már egyáltalán nem ismerik fel magasrendű hivatásukat. Úgy járják végig életük útját, hogy beérik alantas, középszerű dolgokkal. Másznak, amikor szárnyalhatnának is. John Bunyan (A zarándok útja szerzője) azt mondta, hogy az emberek szemétdombon kotorásznak, és közben nem veszik észre, hogy angyal lebeg fölöttük, aki jutalom koszorút kínál nekik. Eltöltik életüket azzal, hogy megkeresik kenyerüket, ahelyett, hogy igazi életet építenének fel maguknak.
Sokan aggódnak napjainkban azért, hogy az emberiség eltékozolja az élet természetes forrásait, és beszennyezi környezetét, közben azonban egyáltalán nem gondolnak arra a sokkal nagyobb veszteségre, hogy az ember nem használja ki segélyforrásait. Sokan indítanak akciókat veszélyeztetett szárazföldi állat-, madár- és halfajok megmentésére, de fordíthatnák figyelmüket olyan emberek felé is, akik életüket eltékozolják, és semmire sem lehet őket rábírni. Egy idős asszony mondta: „Hetvenéves vagyok, de egész életemmel tulajdonképpen semmit sem kezdtem." Mi lehet ennél rosszabb?
12.13 Közösségben
"Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az Urat, az Úr figyelt, és meghallgatta. És beírták egy könyvbe az Úr előtt emlékeztetőül azokat, akik Őt félik, és megbecsülik nevét." Malakiás 3,16
Lehet az ember annyira elfoglalt, hogy közben tulajdon lelke kiszárad. Sokszor túl sokat törődünk a magunk munkájával, és keveset Istenünkkel. Azok az igehirdetők, akik nem szentelnek elég időt az Isten Igéjében való elmélyülésre, és az Úrral való közösségre, egy idő után csak másodkézből származó üzenetet hirdetnek, amelyben alig van, vagy már nincs is szellemi tartalom. Sok az olyan hívő, aki fél egyedül lenni. Mindig más emberekkel akar együtt lenni. Semmi ideje nem marad a csöndes elmélyülésre. Modern életünk hajszolja az embert, hogy mindig aktív legyen. Kifejlesztjük magunkban a rendkívüli hajtóerőt, amely olyan tempóba hajszol bennünket, amelyből már nehéz a menekvés. Mintha az egész élet szüntelen törtetés lenne, mindig gyorsabban, mindig messzebbre. Ennek eredménye pedig az, hogy már egyáltalán nem növesztünk szellemi gyökereket. Még mindig ugyanazokat a kegyes közhelyeket mondogatjuk, amiket már húsz éve emlegetünk.
De akadnak, akik kényszerítik magukat, hogy ebből a versenyfutásból kitörjenek. Visszautasítanak egy-egy meghívást. Kevésbé fontos tennivalókat félre tudnak tenni, hogy egy ideig csak az Úrral lehessenek együtt. Elszánt következetességgel biztosítanak időt az imádságra és az Isten Igéjével való foglalkozásra. Van egy csöndes rejtekhelyük, ahová nem hat el a világ lármája, és ahol egészen egyedül lehetnek az Úr Jézussal.
Az ilyen embereknek belső útjuk van Istennel szoros közösségben. „Közösségben van az Úr az Őt félőkkel, szövetségére tanítja őket" (Zsolt 25,14). Isten olyan titkokat jelent ki nekik, amelyekről fogalmuk sincs azoknak, akik csak a külső, hajszolt életet élik. Akik Isten szentélyében laknak, azok úgy élhetik át Isten közelségét, ahogyan azoknak, akik csak a világ pitvarában élnek, fogalmuk sem lehet róla. Nem véletlen, hogy Isten éppen annak a tanítványnak ajándékozta a Jelenések látomását, aki Jézus Krisztus kebelén pihent.
Gyakran gondolok Cecil szavaira: „Mindenütt és mindenkinek azt mondom: Légy szüntelenül beszélgető kapcsolatban Istennel, különben tönkremegy a lelked. Járj mindig Istennel, mert különben a Sátán megy veled. Növekedj a kegyelemben, különben elveszíted azt. És mindezt csak úgy teheted meg, hogy idődnek megfelelő részét ennek a célnak szenteled, és minden erre alkalmas eszközt felhasználsz. Nem tudom, hogy van az, hogy egyes keresztyének oly kevés időt szánnak arra, hogy visszavonuljanak és belső csöndben legyenek. Megállapítom, hogy a korszellem olyan erős, hogy alkalmazkodást követel. Látom, amint gondolataimat az örvénye magával sodorja, és engem a testies természet szennyével von be... Arra kényszerülök, hogy szabályszerűen visszavonuljak, és azt mondjam szívemnek: „Mit keresel te itt? És hol állasz most?"
12.12 Ne kísértsd!
„Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!" Máté 4,7
Mit jelent tulajdonképpen „kísérteni az Urat"?
Izráel fiai megkísértették az Urat, amikor azért perlekedtek, hogy a pusztaságban nincs víz (lásd 2Móz 17,7). És amikor azt mondták: „Közöttünk van-e az Úr, vagy sem?", akkor nemcsak az Ő jelenlétében kételkedtek, hanem gondviselésében is.
A Sátán megkísértette az Urat, amikor felszólította, hogy ugorjon le a templom párkányáról (lásd Lk 4,9-12). Ha Jézus ezt megteszi, ezzel Istent, az Atyát kísértette volna meg, mert csupán önmagáért való mutatványt hajtott volna végre, ami nem felelt meg az Atya akaratának.
A farizeusok megkísértették az Urat, amikor megkérdezték tőle, szabad-e a császárnak adót fizetni (lásd Mt 22,15-18). Azt gondolták, akár ezt, akár azt válaszolja, mindenképpen szembe kerül vagy a római hatóságokkal, vagy pedig azokkal a zsidókkal, akik szenvedélyesen gyűlölik a rómaiakat.
Szafira és férje megkísértette az Úr Szellemét, amikor azt állította, hogy a birtoka eladásából származó összeget teljes egészében az Úr ügyére adta oda, holott valójában a pénz egy részét megtartották (lásd Csel 5,9).
Istent kísérteni annyit jelent: „kipróbálni, milyen messze mehet el az ember, mielőtt az Úr büntetését magára vonja; azt jelenti, hogy az ember megpróbálja Őt kihasználni, hogy lássa: betartja-e az Úr a szavát, vagy pedig az ítéletének határait kitágítani" (lásd ehhez 5Móz 6,16 és Mt 4,7). Már azzal is kísértjük Istent, ha panaszkodunk vagy zúgolódunk, mert akkor tulajdonképpen Isten jelenlétét, hatalmát és jóságát vonjuk kétségbe.
Azzal is Istent kísértjük, ha szükségtelenül nagy veszélynek tesszük ki magunkat, és azután elvárjuk, hogy megszabadítson! Olvashatunk olyan félrevezetett hívőkről, akik mérges kígyót vettek kezükbe, és azután belehaltak a kígyómarásba. Arra hivatkoztak, hogy Isten megígérte, hogy a keresztyéneket megvédi („kígyókat vesznek kezükbe", lásd Mk 16,18). Pedig ez az igevers nem azt mondja, hogy tetszés szerint cselekedhetünk csodákat; Isten csak akkor ígér védelmet, ha az szükséges, amikor Ő az akaratát bennünk és általunk kívánja véghezvinni.
Istent kísértjük, amikor hazudunk Neki azzal, hogy úgy teszünk, mintha teljes odaadással és áldozatkészséggel szolgálnánk Őt, holott valójában nem úgy van. Pontosan azt teszünk ilyenkor, mint amikor a farizeusok kísértették meg Krisztust képmutató magatartásukkal.
Végül mindig kísértjük az Urat, amikor kivonjuk magunkat akarata alól, és a magunk akarata szerint cselekszünk.
Tulajdonképpen hallatlan dolog az, amikor a teremtmény meg merészeli kísérteni Teremtőjét!
12.11 Tedd a szívedre!
„Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az Igéket, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon." 5Mózes 11,18
Mai igeversünk üzenete csak úgy teljes, ha hozzávesszük a következő három verset is:
„Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy és ha úton jársz, ha lefekszel és ha felkelsz. Írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra, hogy hosszú ideig éljetek, és éljenek fiaitok is azon a földön, amelyről megesküdött az Úr atyáitoknak, hogy nekik adja, míg csak ég lesz a föld fölött." 5Móz 11:19-21
Íme, annak a leírása, amit Isten Igéjének be kell töltenie az Ő népe életében. Ha ezeket teljesítik, akkor a hívők már a földön átélhetik a mennyet.
Először is meg kell tanulnunk kívülről az Igét, vagy ahogy versünk mondja: szívünkre és lelkünkre kell vennünk. Aki nagy részeket tud kívülről a Szentírásból, azzal saját életét gazdagítja, és nagyobb lehetősége van arra, hogy mások számára is áldás legyen.
Azután legyen az Ige kezünkre és homlokunkra kötve. Ez persze nem azt jelenti - mint némelyek gondolják -, hogy imaszíjakat kell felkötnünk, hanem azt, hogy cselekedeteink (kezünk) és kívánságaink (szemünk) Jézus Krisztus uralma alatt álljanak.
Otthon, a családi beszélgetések központi témája is az Isten Igéje legyen. Legyen azonkívül minden családnak saját oltára az Istennel való közösség ideje, amikor a Szentírást naponta olvassák, és a család tagjai együtt imádkoznak. Senki sem képes felmérni azt a megszentelő befolyást, amit a Szentírás az ilyen családokra gyakorol.
Isten Igéje foglalkoztasson minket, amikor úton vagyunk, amikor este aludni térünk, és amikor reggel fölkelünk. Más szavakkal: legyen a Biblia annyira életünk részévé, hogy alakítsa beszédünket, cselekedeteinket, bárhol vagyunk is.
Írjunk fel igéket ajtófélfáinkra és kerítéseinkre? Sok keresztyén ház ajtaján olvashatjuk a feliratot a Józsué 24,25-ből: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" És számos keresztyén otthonban a szoba falát bibliai mondások díszítik.
Ha megadjuk a Szentírásnak az őt megillető helyet a magunk életében, akkor nemcsak sok üres fecsegéstől, eltékozolt időtől menekedünk meg, hanem valóban olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyek igazán fontosak az életben, és amelyeknek páratlan értékük van. És otthonunknak jó, keresztyén légköre lesz.
12.10 Ne zavard össze!
"...maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját." Cselekedetek 18,26b
Amikor másoknak beszélünk az üdvösség útjáról, rendkívül fontos, hogy a magyarázatunk világos és érthető legyen. Kerülnünk kell mindazt, ami összezavarhatná őket. Hiszen az emberek általában úgyis elég zavartak, mert Sátán, a világ istene, megvakította őket (lásd 2Kor 4,4).
Szeretném egy példával megmutatni, milyen gyakran mondunk olyan dolgokat, amelyekre a meg nem tért emberek csodálkozva felhorkannak. Pl. amikor egy fiatalembernek, akit éppen csak hogy megismertünk, elkezdünk bizonyságot tenni a hitünkről. A bizonyságtételben még nem is jutottunk messzire, amikor ő félbeszakít minket és azt mondja: „Semmiféle vallásban nem hiszek. Egyszer már megpróbáltam, de nem jutottam vele semmire." Erre mi talán azt feleljük: „Én sem hiszek a vallásban, és nem is a vallásról beszélek most neked..."
Álljunk csak itt meg. El tudjuk képzelni, hogy milyen zavarólag hat ez arra nézve, akinek bizonyságot teszünk? Itt állunk előtte, és olyan dolgokról beszélünk neki, amelyek nyilvánvalóan vallásosak, és mégis azt mondjuk neki, hogy nem hiszünk a vallásban. Ez önmagában elég ahhoz, hogy megbántsuk őt.
Természetesen tudom, hogy mit értünk ezen. Azt akarjuk mondani, hogy nem arra kérjük őt, hogy bizonyos felekezethez vagy egyházhoz csatlakozzék, hanem arra, hogy kerüljön kapcsolatba az Úr Jézus Krisztussal. Nem új ruhát kínálunk az embernek, hanem új embert a ruha számára.
Csakhogy amikor emberünk a „vallás" szót hallja, akkor mindarra gondol, ami Isten imádásával és szolgálatával kapcsolatos. A legtöbb ember számára ez a szó meghatározott életstílust jelent, amely az embernek Istenhez való viszonyát jellemzi. Ha tehát mi azt mondjuk neki, hogy mi sem hiszünk semmilyen vallásban, akkor azonnal arra gondol, hogy mi nyilván pogányok vagy ateisták vagyunk.
És tulajdonképpen nem is igaz, hogy mi nem hiszünk egy vallásban. Végül is hiszünk a keresztyén hit alapvető tanításaiban. Hisszük, hogy a tiszta és igaz vallás abban mutatkozik meg, hogy gondoskodunk az özvegyekről és árvákról, és szeplőtelenül megtartjuk magunkat a világtól (lásd Jak 1,27).
Mi csak abban nem hiszünk, hogy a vallás meg tud váltani minket. Mert egyedül az élő Krisztus üdvözíthet! Nem hiszünk a keresztyénség felhígított formáiban, amelyek ma olyannyira elterjedtek. Nem hiszünk olyan rendszerben, amely az ember gondolatait arra bátorítja, hogy jó cselekedetei vagy érdemei által a mennybe juthat. De ezt meg kell magyarázni az embereknek anélkül, hogy ilyen mondatokkal képesztenénk el őket, mint: „Én nem hiszek a vallásban." Ne játsszunk tehát a szavakkal, amikor lelkekről van szó.
12.09 A győztes csapatban
„De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által." 1Koríntus 15,57
Nincs teremtmény, aki felmérhetné, milyen nagy volt az a győzelem, amit az Úr Jézus vívott ki a golgotai kereszten. Legyőzte a világot (lásd Jn 16,33). Megítélte a Sátánt, e világ fejedelmét (lásd Jn 16,11). Győzelmet aratott a fejedelemségek és hatalmasságok fölött (lásd Kol 2,15) és teljes diadalt a halál fölött (1Kor 15,54.55.57).
És az Ő győzelme a mi győzelmünk is. Ahogyan Dávid győzelme Góliát fölött Izráel megszabadítását jelentette, úgy érvényes Jézus Krisztus nagyszerű győzelme mindazokra, akik az övéi. Ezért énekelhetjük:
Amikor Krisztus eljött értünk,
az „erős fegyverest" legyőzte,
hogy kiszabadítsa foglyait,
a börtön zárját összetörte.
A gonosz nem tart többé fogva:
Urunk a szabadulást hozta!
Győztesek vagyunk azáltal, aki szeret minket, mivel „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban" (Róm 8,38-39).
Guy King mondott el egyszer egy történetet egy fiúról, aki a pályaudvaron várta a vonatot, amely a város labdarúgó-csapatát hozta haza egy igen fontos mérkőzés után. A fiú odafutott az első emberhez, aki a vonatról leszállt, és izgatottan kérdezte: „Ki győzött?" Azután végigrohant a peronon, és lelkesedve kiáltozta: „Győztünk! Győztünk!" Guy King mindezt megfigyelte, és azt gondolta: „Ugyan, mennyivel járult hozzá ez a fiú a győzelemhez? Mennyiben vett részt a pályán a küzdelemben?" A válasz természetesen az, hogy „egyáltalán semmiben". De mert ugyanabban a városban lakott, azonosította magát az ottani csapattal, és annak győzelmét a magáénak is vallotta.
Amikor Wellington, Anglia ún. „vashercege" nevezetes győzelmét aratta Napóleon fölött, egy francia férfi, aki a legyőzöttek közé tartozott, megváltoztatta az állampolgárságát, brit állampolgár lett, és attól fogva Wellington győzelmét a magáénak is tekinthette.
Születésünktől fogva mindnyájan a Sátán alattvalói vagyunk, és ezért a vesztes oldalán állunk. Abban a pillanatban azonban, amikor Krisztust elfogadjuk Urunknak és Megváltónknak, a vesztes oldaláról a győztes oldalára kerülünk.
12.08 Igazságot gyorsan
„Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel." Prédikátor 8,11
Miközben ezeket a sorokat írom, általános felháborodás hulláma söpör végig az USA-n a bűnesetek számának növekedése miatt. Az emberek rendet és igazságszolgáltatást követelnek. Úgy látszik, mintha törvényeink és bíróságaink még kedveznének is a bűnözőknek, miközben a bűnözés áldozatai kevés vagy semmilyen jóvátételt nem kapnak. A bírósági tárgyalások vég nélkül elhúzódnak, és a védőügyvéd gyakran még meg is nyeri a pert azzal, hogy fölfedez és kihasznál valamilyen „kisajtót" a törvényekben.
Az általános elbizonytalanodáshoz hozzájárulnak még a liberális szociológusok, pszichiáterek és más „szakemberek" nyilatkozatai. Hangsúlyozzák, hogy a halálbüntetés értelmetlen és embertelen. Úgy gondolják, hogy a megoldás a bűnözők megnevelésében van, nem pedig a megbüntetésükben.
De minél inkább bízik valaki abban, hogy „megússza" a dolgot, vagy hogy a büntetés enyhe lesz, annál könnyebben vállalkozik a bűncselekményre. Akármit mondjanak is a „szakemberek", a halálbüntetésnek mégis elrettentő hatása van.
A bűntettek számának növekedését vizsgálva az egyik igen olvasott folyóiratban azt olvashatjuk, hogy „ennek egyik oka az, hogy Amerika kilúgozott büntetési rendszerében nincs hathatós elriasztó eszköz. Minden hatóság egyetért abban, hogy a büntetésnek gyorsnak és biztosnak kell lennie ahhoz, hogy a büntetéssel való fenyegetés hiteles legyen. Mivel azonban a büntető eljárást szinte megbénítják a különböző rendeletek, a büntetés sem nem biztos, sem nem gyors".
Nemrégiben egy tapasztalt kriminológus kifejtette, hogy minden olyan emberre, aki azért becsületes, mert szereti az igazságot és jogosságot, 10 000 olyan ember jut, aki csak azért viselkedik tisztességesen, mert fél a büntetéstől. És Isaac Ehrlich, a chicagói egyetem professzora kijelentette, hogy statisztikai adatok szerint minden gyilkos kivégzésének a híre 17 tervezett gyilkosságot akadályoz meg. Az átnevelési kísérletek szinte mindig célt tévesztenek és alapvetően nem tudják megváltoztatni az embert. Mi tudjuk, hogy csak az Isten Szelleme által történő újonnan születés képes a bűnözőből szentet csinálni. Sajnos azonban a hatóságoknak csak egy kis része ért egyet ezzel, akár önmagukat, akár a rabokat illetően.
A legjobb, amit tehetnek, az, hogy ezt a mai Igénket nagyon komolyan veszik: „Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel." Csak ha gyors és igazságos ítéletek születnek, akkor élhetjük meg a bűnözési statisztika csökkenését. A megoldás már a Bibliában benne van. Bárcsak elfogadnák ezt az emberek!
12.07 A legnagyobb
„...ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet." 1Korintus 13,13
A szeretet győztes hatalom a gyűlölettel, viszálykodással és önzéssel teli világban. El tudja érni azt, amire semmi más nem képes. A szeretet kedvességgel viszonozza a rossz bánásmódot. Sőt, aki szeret, az kegyelmet kér saját gyilkosa számára is. Önzetlenül cselekszik, még ha körülötte mindenki jogainak érvényesítéséért küzd is. Elajándékozza önmagát, amikor már semmi mást nem tud adni.
(Egy indiai ember elefántját hajtotta az utcán, és egy vasrúddal verte, hogy gyorsabban haladjon. Hirtelen kicsúszott a rúd a kezéből, a kövezetre esett. Ekkor az elefánt megfordult, ormányával fölvette a vasrudat, és gazdájának nyújtotta. - Ilyen a szeretet is.)
Az egyik ezópusi mesében fogadást kötött egymással a Nap és a szél, hogy melyikük tudja levétetni egy vándorral a köpenyét. A szél vadul fújt, de minél jobban fújt, a férfi annál szorosabbra fogta össze magán a köpenyt. Azután a Nap sütött le a vándorra, aki hamarosan levetette a köpenyt. A Nap a maga melegével változtatta meg a férfi magatartását. Éppen ilyen a szeretet.
Sir Walter Scott mesélte, hogy egyszer követ dobott egy kóbor kutyára, mégpedig olyan erősen és olyan pontos célzással, hogy a kő eltörte a kutya lábát. Ahogy Scott ott állt, és szemrehányást tett magának, a kutya odasántikált hozzá, és megnyalta a kezét, azt amely a követ hozzávágta. Ilyen a szeretet is.
Stanton dühösen szidta Lincoln amerikai elnököt, és „közönséges ravasz bohócnak, igazi gorillának" nevezte. Azt mondta, hogy ostobák azok, akik Afrikába mennek, hogy gorillát lássanak, amikor Springfieldben is láthatnak egyet. Lincoln azonban „odatartotta a másik arcát is". Kinevezte Stantont hadügyminiszternek, és szilárdan kitartott amellett, hogy erre a posztra ő a legalkalmasabb ember. Amikor később Lincolnt agyonlőtték, Stanton a koporsója mellett állt, sírt, és azt mondta: „Íme, itt fekszik a legnagyobb kormányzó, akit csak valaha látott az ember." Lincoln legyőzte őt azzal, hogy odatartotta a másik arcát is. Ilyen a szeretet.
E. Stanley Jones ezt írta: „Azzal, hogy ellenségünknek odatartjuk a másik arcunkat is, lefegyverezzük őt. Ő arcunkba vág, mi azonban erkölcsi bátorságunk által mintha a szíve közepébe ütnénk, amikor a másik arcunkat is odatartjuk neki. És ezzel az ő ellenségeskedése önmagában omlik össze. Ellenségünk ezáltal eltűnik. A világ annak lábainál fekszik, akinek van hatalma visszaütni, de kinek van ereje arra, hogy ne üssön vissza. Pedig ez a végérvényes hatalom."
Olykor úgy látszik, többet érhet el az ember azzal, ha kemény szavakat mond, ha a „szemet szemért, fogat fogért" elvét gyakorolja, és kiáll jogaiért. De a nagyobb hatalom a szeretet oldalán van, mivel nem mélyíti el az ellenségeskedést, hanem az ellenségből barátot csinál.
12.06 Jobb elkerülni
„Ha Efraim megszólalt, mindenki rettegett, naggyá lett Izráelben. De vétkezett Baállal, ezért halál vár reá." Hóseás 13,1
Hatalmas erő és tekintély sugárzik az igaz ember szavaiból. Amikor szól, hatással van mások életére. Szavainak súlya van. Úgy tekintenek rá, mint akinek kijár a tisztelet és az engedelmesség.
De ha ugyanez az ember elbukik, akkor elveszít minden másokra gyakorolt pozitív befolyást. Az emberek nem fordulnak hozzá tanácsért. És ha mégis megkísérelné, hogy tanácsot adjon, megtörténhet, hogy keserűen azt mondják: „Orvos, segíts magadon!" vagy: „Ugyan, vedd ki először a gerendát a magad szeméből, és azután majd kiveheted a szálkát az én szememből."
Ez csak jobban aláhúzza, hogy mennyire fontos az életben a következetes bizonyságtétel. Fontos a jó kezdet, de ez nem elég. Ha a továbbiakban nem vagyunk éberek, akkor a korábbi napok világosságát könnyen felváltja a szégyenteljes élet homálya.
„Ha Efraim megszólalt, mindenki rettegett." Ehhez fűzi hozzá Williams a kommentárjában: „Mikor Efraim még Istennel járt, mint Józsué napjaiban, akkor teljhatalommal szólt, és az emberek reszkettek szavától, méltóság és erő jellemezte helyzetét. Csakhogy bálványimádó lett, és így szellemileg meghalt.... A keresztyén embernek is addig van erkölcsi ereje és méltósága, amíg szívében kizárólag Krisztus uralkodik."
Ugyanerre példa Gedeon is. Az Úr volt ezzel a hatalmas, bátor férfival. Mindössze 300 vitézzel legyőzött egy 135 000 főből álló midiánita sereget. Sőt, amikor Izráel népe királlyá akarta koronázni, elutasította, és ez bölcs dolog volt, mert fölismerte, hogy egyedül az Úr lehet a király!
Amikor azonban ragyogó győzelmeket vívott ki, és sikeresen megállt számos nagy kísértés között, végül egy jelentéktelen kis ügyön elbotlott. Megkérte katonáit, adják át neki az arany fülbevalókat, amelyeket az izmaelitáktól zsákmányoltak. És ezekből a fülbevalókból papi ruhát (efódot) készített magának, amely Izráel népe számára bálványkép, Gedeon és családja számára pedig csapdává lett.
Természetesen tudjuk, hogy valahányszor csődöt mondtunk, mindannyiszor Isten elé járulhatunk, megvallhatjuk Neki bűneinket, és bocsánatot találunk Nála. Tudjuk, hogy képessé tehet bennünket arra, hogy az eltékozolt időt pótoljuk. De senki sem tagadhatja, hogy jobb kikerülni a bukást, mint abból újra meggyógyulni. Jobb, ha nem engedjük, hogy Krisztusról való bizonyságtételünk darabokra törjön, mintha a tört cserepeket később újra összeragasztjuk. Andrew Bonar édesapja szokta mondogatni fiának: „Fiam, imádkozzál azért, hogy mindketten ki tudjunk tartani mindvégig!" Mi is így imádkozzunk azért, hogy futásunkat örömmel végezzük el egészen a célig.
12.05 Ismeri fájdalmunkat
„Megláttam népem nyomorúságát... és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat." 2Mózes 3,7
Isten népének életében vannak súlyos válsághelyzetek, amikor a Sátán nehéztüzérségének minden ütegét felvonultatja ellene. Ilyenkor az ég elsötétedik, a föld remeg és a reménységnek a sugara sem látszik. Isten azonban megígérte, hogy népének erősítést küld a végső szükségben. Az Úr Szelleme ilyenkor zászlót bont az ördög ellen, mégpedig mindig a megfelelő pillanatban.
Amikor Isten népe az egyiptomi zsarnok rabszolgaságában élt, kilátásai nagyon sötétek voltak. Az emberek vonaglottak a felügyelők korbácsütései alatt. Mindezt azonban Isten nem nézte közönyösen. Meghallotta jajszavukat. Elhívta Mózest, aki felelősségre vonta a fáraót, és végül kivezette a népet a szabadságba.
A bírák idején be-betörő idegenek hajtották szolgaság igájába Izráel törzseit. De a legsötétebb órákban Isten szabadítókat hívott el, akik kiverték az ellenséget, és egy időre megteremtették a békességet.
Amikor Szanhéríb, asszír király seregét Jeruzsálem ellen vezette, Júda rabsága biztosnak látszott. Emberileg nézve lehetetlenség volt a behatoló óriást feltartóztatni. De éjszaka az Úr angyala végigment az asszír táboron, és megölt 185 000 embert (lásd 2Kir 19,32-37).
Amikor Eszter Susán várában a király felesége volt, az ellenség gondoskodott róla, hogy a király kiadja a vissza nem vonható rendeletet: a birodalomban minden zsidót ki kell irtani. De vajon Isten tehetetlenné vált a médek és perzsák határozatával szemben? Nem. Úgy fordított a helyzeten, hogy a király újabb rendeletet adott ki, amely megengedte a zsidóknak, hogy védekezhessenek. És a zsidók természetesen fölényes győzelmet arattak.
Amikor Luther Márton megkezdte harcát a bűnbocsátó cédulák árusítása és az egyház más bűnei ellen, világosság támadt a sötétség korszakában.
A vérszomjas Mária királynő megsemmisítette az igazi keresztyén hitet Angliában és Skóciában. Isten azonban elhívott egy John Knox nevű férfit (1505-1572) ebben a szükségben. „Knox arcra borult Isten előtt a porban, és egész éjszakán át könyörgött, hogy az Úr álljon bosszút a választottakért, és adja neki Skóciát; különben nem akar élni. És Isten neki adta Skóciát, és a királynőt letaszította trónjáról."
Talán te is most vagy életed egyik legsúlyosabb válságában. Ne félj! Az Úr Szelleme kellő időben erősítést küld majd számodra, és kivezet a szabadságra, ahol fellélegezhetsz. Bízzál Benne!
Könyv kereszthivatkozásai ehhez: 12.05 Ismeri fájdalmunkat
12.04 Hétköznapi szószékek
„Betöltöttem őt isteni szellemmel... mindenféle munkálatra." 2Mózes 31,3
Mai Igénk Becalélre vonatkozik, akit a Szent Szellem fölkészített arra, hogy a szent sátor építésének felügyelője legyen. Szakavatott mestere volt mindenféle arany, ezüst és réz feldolgozásának, értett a foglalatba való kövek véséséhez, a fafaragáshoz és mindenféle munka elvégzéséhez. Isten Szelleme a gyakorlati munkák művészévé tette.
Az egyik igés naptár idézi E. Trampet, aki egyszer azt mondta: „Általában nemigen vesszük figyelembe a Szent Szellem szolgálatának ezt az oldalát. Akár a mezőn, akár a gyárban, az irodában vagy a háztartásban, a hívő ember mindenütt igénybe veheti mindennapi munkájánál is a Szent Szellem segítségét. Egyik jó ismerősöm a gyárban a munkapadjából csinált oltárt. Egy közülünk való »Márta« a konyhaasztalát tette a közösségápolás középpontjává. Egy másik testvér az irodai íróasztalát tette szószékké, ahonnan szól és ír, és ahol a mindennapi dolgokat is az Úr és Király ügyévé teszi."
Názáretben működik ma egy keresztyén kórház, amely főként arab betegeket vesz fel. Ennek a kórháznak a földszintjén van egy kápolna. Az igehirdető azonban itt nem szószékről prédikál, hanem egy simára csiszolt gyalupad mögül, egyik végén egy satuval. Szép és hasznos emlékeztető ez arra, hogy Urunk Názáretben ácsmester fiaként élt, és dolgozott egy ideig.
Az USA közép-nyugati részén egy orvos arra törekedett, hogy betegeinek ne csak a testét, hanem a lelkét is kezelje. Praxisa során olykor - miután alaposan kikérdezte és megvizsgálta a betegét - azt gyanította, hogy a nehézségeknek inkább lelki, mint testi okai vannak. Ilyenkor még aznap este elment a betegének az otthonába, és becsöngetett. Az illető először általában megijedt, amikor meglátta az orvost. De az kedvesen így szólt hozzá: „Most nem mint orvos jövök magához, hanem mint jó barát. Szeretnék megbeszélni valamit. Megengedi, hogy bemenjek?" A páciense természetesen megengedte, így azután az orvos bement hozzá, és beszélgetni kezdett vele lelki nyomorúságairól. És elmondta neki, hogy az Úr Jézus mindezekre megoldást tudna adni. Páciensei közül sokan átadták az életüket az Úrnak, és attól kezdve Neki szolgáltak. Sokan lesznek hálásak ennek az orvosnak a szolgálatáért és azért, hogy lelkükkel ugyanúgy törődött, mint testi bajaikkal.
Napjainkban az Úr Jézusnak igen sok szokatlan „szószéke" van a világban. Sokan tanulják meg, hogyan lehet a hétköznapok dolgait az Úr ügyévé változtatni.
12.03 Igazság
„Most hirdeti azt a hitet, amelyet egykor pusztított." Galata 1,23
Amikor a tárzusi Saul megtért, a júdeabeli gyülekezetek hallottak arról, hogy aki egykor a keresztyén hit ellensége volt, most az evangélium lelkes hirdetője és védelmezője lett. Ez egészen csodálatos fordulat volt.
Ma is történnek ilyen látványos irányváltozások.
Lord Littleton és Gilbert West közösen elhatározták, hogy küzdenek azok hite ellen, akik a Bibliát védelmezik. Littleton Saul megtéréséről szóló híradás ellen akart bizonyítékokat gyűjteni, míg West hitelesen akarta bizonyítani, hogy Jézus Krisztus feltámadása nem más, mint mítosz. Mindkettőjüknek el kellett ismerniük, hogy elég járatlanok a Bibliában, és arra a meggyőződésre jutottak: „Ha becsületesek akarunk lenni, akkor legalább alaposan meg kell vizsgálnunk a rendelkezésünkre álló bizonyítékokat." Gyakran összevetették, hogy meddig jutottak el a kutatásaikban, és az egyik ilyen beszélgetésük alkalmával Littleton elmondta barátjának, hogy lassanként kezdi úgy érezni, mégiscsak lehet valami a dologban. A másik erre azt felelte, hogy kutatásának eredményei őt is valamelyest megrendítették. Amikor azután mindketten megírták könyvüket, találkoztak a szerzők, és megállapították, hogy végső soron mindegyikük ahelyett, hogy a hit ellen írtak volna könyvet, csak igazolta és megerősítette a tételek igazságát, amelyeket nevetségessé akartak tenni. Így azután arra jutottak, hogy miután mint jogban jártas emberek, minden bizonyítékot megvizsgáltak, nem tehetnek mást, mint hogy elismerjék: mindkét témával kapcsolatban az az igazság, ami a Bibliában meg van írva. Lord Littleton könyve ezen a címen jelent meg: „Pál megtérése", West könyve pedig ezt a címet kapta: "Jézus Krisztus feltámadása".
Lew Wallace könyvet akart írni annak bizonyítására, hogy a Jézus Krisztusról szóló bibliai híradás nem igaz. Wallace éveket töltött el a témával kapcsolatos kutatómunkával. Mikor már majdnem készen volt, be kellett látnia, hogy a Jézus Krisztusról szóló bibliai híradások - egyszerűen igazak. Elfogadta Jézus Krisztust Urának és Megváltójának. Később megírta a „Ben Hur" c. könyvet, amely Krisztust, mint Isten Fiát mutatja be.
Frank Morison történetet akart írni Jézus Krisztusról, mivel azonban nem hitt a csodákban, elhatározta, hogy csak a Jézus megfeszítését megelőző hét napot írja le. Mikor azonban elolvasta az ezzel kapcsolatos bibliai híradásokat, kiterjesztette a témát a feltámadásra is. És hamarosan meg volt győződve arról, hogy Krisztus valóban feltámadott, elfogadta Őt Üdvözítőjének, és megírta a „Kicsoda hengerítette el a követ?" c. könyvét. Az első fejezetnek ezt a címet adta: „A könyv, amely nem akarta, hogy megírják".
A Biblia élő és hatalmas, élesebb minden kétélű kardnál. Önmagának bizonyítéka.
12.02 Építs zenével is
„Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és szellemi énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak." Efézus 5,19
Az éneklés itt szoros kapcsolatban áll a Szent Szellemmel való megtöltekezéssel, mintha ennek természetes következménye lenne, hogy az ember énekel. Talán ezért is van az, hogy a történelemben szinte minden nagy ébredést éneklés kísért.
Nincs embercsoport, amelynek oly sok énekelnivalója lenne, mint a keresztyéneknek, és nincs a földön nép, amelynek oly gazdag öröksége lenne zsoltárokban, korálokban, hívő énekekben, mint a keresztyéneknek. Koráljaink fenséges nyelvezettel fejezik ki azt, amit gyakran érzünk, amit azonban szavakkal kifejezni nem tudunk. Egyes énekek olyan gondolatokat tartalmaznak, amelyek messze felülhaladják saját tapasztalatainkat, vannak koráljaink, amelyek a teljes önátadásról beszélnek, mint pl. „Mindent neked adok át Jézus Krisztusom." De azért együtt énekelhetjük ezeket is, mint szívünk célját és reménységét.
A hívő énekeknél nem a ritmus, a dallam vagy az összhangzat a lényeg. A fontos az, hogy az üzenetük szívből fakad, és a Szent Szellem erejében Istenhez emelkedik. Jól fejezte ki ezt a fölismerést Mary Bowley:
Ó Uram, mi múlik azon,
hogy milyen szép az énekünk,
ha nem Szellemed indításából
kérünk arra, hogy légy velünk!
Isten Szelleme az éneklést éppúgy fel tudja használni, mint az Ige hirdetését. Grattan Guinness édesanyja egy napon hallott egy parasztot szántás közben énekelni, és ez az ének gondolkodásra késztette, és nem ölte magát a folyóba, ahogyan eredetileg szándéka volt. Dr. Guinness mondta később: „Mindaz, ami vagyok Isten szolgálatában, alapjában véve egy egyszerű keresztyén földművesnek köszönhető, aki Istent dicsőítette énekével, miközben nehéz munkáját végezte."
Mindazoknak azonban, akik a keresztyén zene szolgálatában állnak, két veszély ellen kell állandóan küzdeniük. Az egyik az, hogy tulajdon énjük válik szinte észrevétlenül fontossá. Mint a nyilvános szolgálat egyéb formáinál, itt is könnyen maga a szolgáló személy kerül előtérbe. Mindig fenyeget a kísértés, hogy az embereket saját tehetségével kívánja elkápráztatni, ahelyett, hogy az Úr dicsőségére énekelne, és lenne áldássá Isten népe számára.
A másik veszély az, hogy az énekes inkább szórakoztat, mint épít. Megtörténhet, hogy valaki nagy zenei érzékkel énekel, de közben nem hozza közelebb az üzenetet a hallgatók szívéhez. Föl lehet lelkesíteni az embereket olyan énekekkel is, amelyeknek tartalma értéktelen, és így méltatlan az Úrhoz, akit szeretünk.
A különböző kultúráknak más és más a zenei ízlése, de a hívő énekek legyenek mindenütt szolidak, Isten iránt tisztelettel hódolók és szellemileg építők.
12.01 Hatszoros próba
„Ha azt hallod, hogy..., akkor keress, kutass és kérdezz utána alaposan, és ha valóban igaz a dolog, és megtörtént..." 5Mózes 13:13.15
Amikor híre kelt, hogy Izráel valamelyik városának a népe elhagyta Istent, és bálványokat imádott, akkor a dolgot először alaposan ki kellett vizsgálni, és csak azután indulhatott meg a büntető eljárás.
Nekünk is elővigyázatosaknak kell lennünk, ha fülünkbe jut valamiféle hír vagy pletyka. A hírt hatszoros próba alá kell vetnünk: csak hallomásból értesültem a dologról? Utánajártam személyesen is? Végeztem a dologban kutatást? Pontosan és alaposan kérdezősködtem? Igaz a dolog? Megtörtént?
Valóban jó lenne, ha ilyen alapossággal és óvatossággal járnánk el, mielőtt valamiféle szenzációs hírt továbbadnánk, ahogyan ez időről időre előfordul. Hadd mondjak rá néhány példát:
Nemrégiben felröppent a hír, hogy a New York-i kikötőben köveket tárolnak, amelyekkel állítólag a jeruzsálemi templomot fogják újra fölépíteni. Egyes keresztyének nagy lelkesen adták tovább ezt a hírt, csakhogy megszégyenültek, amikor kiderült, hogy az egészből egy szó sem volt igaz.
Egy más alkalommal híre ment, hogy bizonyos természettudósok a történelem folyamán végbement naptár-meghatározási adatok nagy mennyiségét betáplálták egy számítógépbe, és az eredmények megerősítették a bibliai híradást a meghosszabbodott napról Józsué idejében. Azok a hívők, akik minden új hírt megragadnak, hogy a Biblia állításait igazolják, azonmód buzgón terjesztették ezt az eseményt előadásokban és újságcikkekben. Mígnem a hír valótlan szóbeszédnek bizonyult.
Nemrégiben bonyolult matematikai számításokkal kimutatták, hogy a közelmúlt egyik nem kedvelt politikai személyisége lenne esetleg az Antikrisztus. A számítások a következőképpen mentek végbe: annak a bizonyos személy nevének minden egyes betűjét egy számjeggyel helyettesítették. Ezt követte egész sor összeadás, kivonás, szorzás és osztás, míg végül kijön a 666-os szám. Ez természetesen nem bizonyít semmit. Matematikai műveletekkel úgy lehet manipulálni, hogy végül szinte bármely névből kihozzák a 666-ot.
Olvastam egyszer egy keresztyén traktátust, amely szerint Charles Darwin életének utolsó napjaiban megtagadta az evolúciót, és megtért a Biblia-hithez. Lehet, hogy így volt, és szívesen el is hinném. Talán egy napon majd kiderül, hogy valóban igaz. Mindeddig azonban ennek a történetnek semminemű bizonyítéka nincs, és nem is merem közhírré tenni addig, amíg bizonyítani nem tudom.
Sok kínos élményt megtakaríthatnánk magunknak, és keresztyén hitünket megőriznénk olyan helyzetektől, amelyek rossz fényt vetítenek rá, ha mindig alkalmaznánk azt a hatszoros próbát, amit az Ige ajánl.
11.30 Teherhordozás
„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét." Galata 6,2 „Mert mindenki a maga terhét hordozza." Galata 6,5
Ha valaki csak felületesen olvassa el ezeket a verseket, könnyen arra a meggyőződésre jut, hogy a kettő között ellentmondás van. Az elsőben arról van szó, hogy segítsünk egymásnak a teher hordozásában, a másodikban viszont arról, hogy kinek-kinek egyedül kell hordoznia a maga terhét.
A 2. versben a „teher" szó eredetije kifejezi mindazt, ami az embert szellemileg, testileg és érzelmileg nyomasztja. A közvetlen igei összefüggésben ez a bűntudat és reménytelenség súlyos terhére vonatkozik, ami az embert nyomja (lásd 1. v.). Az ilyen testvéren úgy tudunk segíteni, ha szeretettel átöleljük, és visszanyerjük őt az Istennel és népével való közösség életébe. Csakhogy a terhek közé tartoznak még az élet gondjai, bajai, kísértései és csalódásai is, amelyekkel időnként mindnyájunknak szembe kell néznünk. Ilyenkor egymás terhét hordozzuk, ha egymást vigasztaljuk, bátorítjuk, anyagi javainkat egymással megosztjuk, és segítő tanácsokat adunk. Ez azt jelenti, hogy magunkat beleéljük a másik problémáiba, még akkor is, ha ezért nagy, személyes árat kell fizetnünk. Ha ezt tesszük, akkor betöltjük a Krisztus törvényét, amely éppen a felebarátunk iránti szeretetet tartalmazza.
Az 5. versben a „teher" viszont valami mást jelent. Olyan terhet, amit egyszerűen hordanunk kell, függetlenül attól, hogy nehéz vagy könnyű. Pál ezzel azt fejezi ki, hogy mindenki maga hordozza a felelősség terhét, amikor majd meg kell jelennie a Krisztus ítélőszéke előtt. Akkor már szó sem esik arról, milyen volt az életünk másokéhoz viszonyítva. Saját cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, ahogyan fel van jegyezve, és annak megfelelően vesszük majd a jutalmat is.
A két igevers közötti összefüggést az alábbiakban látom: ha valakit - akit tetten értek a bűnben - segítünk helyreállítani, akkor mi magunk könnyen abba a csapdába esünk, hogy vele szemben felsőbbrendűnek tartjuk magunkat. Ha valaki elbukott testvére terheit segít hordozni, könnyen azt gondolhatja, hogy ő magasabb szellemi szinten áll. Önmagát nagyon jónak tartja a másik mellett, aki vétkezett. Pál azonban emlékezteti arra, hogy ha majd egyszer meg kell állnia az Úr előtt, akkor saját tetteiről kell számot adnia, nem pedig mások cselekedeteiről. Ott a felelősség terhét egészen egyedül kell hordoznia.
Így tehát a két vers nem mond ellent egymásnak, hanem szorosan összefügg.
11.29 Jézus Isten
„Én magamtól nem tehetek semmit." János 5,30
János evangéliumának 5. fejezetében az Úr Jézus kétszer is elmondja, hogy önmagától nem tehet semmit. A 19. versben így szól: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet...", és itt, a 30. versben még egyszer fölmerül ez a gondolat.
Ha először olvassuk ezt a verset, lehet, hogy csalódást érzünk. Mintha azt fejezné ki, hogy az Úr Jézus hatalma korlátozott volt, mint az embereké is. De ha Ő Isten, mint ahogy mondotta, akkor mindenhatónak kell lennie. Hogyan mondhatta akkor, hogy önmagától semmit nem tehet? És valóban, az evangélium ellenségei ezt az igeverset idézték annak bizonyítására, hogy Jézus nem volt több, mint ember.
De nézzük meg alaposabban ezt az igeverset! A mi Urunk olyan szorosan tartotta magát Atyja akaratához, hogy saját kezdeményezésére semmit sem tehetett. Erkölcsileg nézve olyan tökéletes volt, hogy saját akaratából nem tudott cselekedni. Semmi mást nem akart, mint Isten akaratát teljesíteni.
Mi nem állíthatjuk, hogy semmit sem tehetünk önmagunktól. Gyakran cselekszünk az Úrtól függetlenül. Döntéseket hozunk anélkül, hogy előtte megkérdeznénk Őt. Saját akaratunkat Isten akarata fölé helyezzük. Az Úr Jézus azonban semmi ilyet nem tehetett.
Ezek a versek tehát nem azt bizonyítják, hogy az Úr Jézus gyönge és korlátozott volt, sőt, éppen az ellenkezőjét, azt, hogy Ő isteni és tökéletes volt, mint ember is. Ez világosan kiderül, ha egészen elolvassuk a verseket, s nem hagyjuk közben abba. A 19. versben ezt mondja Jézus: „Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon." Más szavakkal: a Fiú nem képes az Atyától függetlenül cselekedni, de mindazt megteheti, amit az Atya megtesz. Ez tehát tulajdonképpen az, hogy Ő Istennel egyenlő!
A 30. vers így szól: „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan Tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem." Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus mindig annak alapján döntött, amilyen vezetést kapott az Atyjától, teljes engedelmessége biztosította azt, hogy ezek a döntések helyesek voltak.
J. S. Baxter rámutat arra, hogy ez a fejezet hétszer is kifejezi azt, hogy Ő az Istennel egyenlő. Munkájában (19. v.), a tudásban (20. v.), a halottak feltámasztásában (21, 28-29. v.), az ítélethozásban (22, 27. v.), a tiszteletre méltóságban (23. v.), és abban, hogy örök életet ajándékoz (24-25. v.). Egyenlő abban is, hogy Önmagában élete van (26. v.)! Megváltónk mindenható Isten, aki nem törékeny teremtmény!
Jn.5. 19 Jézus ekkor így válaszolt nekik: Bizony, bizony mondom nektek, a Fiú önmagától semmit sem tehet, ő csak azt teszi, amit Atyjától lát, mert amiket ő tesz, a Fiú is ugyanazt teszi. 20 Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz, és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok. 21 Mert ahogyan az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is, akiket akar, életre kelt. 22 És az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet is teljesen a Fiúnak adta át, 23 hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki elküldte őt. 24 Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem jut ítéletre, hanem már átment a halálból az életre. 25 Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának hangját, és akik hallják, élni fognak. 26 Mert ahogy az Atyának élete van önmagában, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, 27 és hatalmat adott neki arra, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. 28 Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, 29 és kijönnek. Akik a jót cselekedték, feltámadnak az életre, akik pedig a gonoszt művelték, feltámadnak az ítéletre. 30 Én semmit sem tehetek magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.
11.28 Egyetlenszerű
„De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok." 1Korintus 15,10
Életünk egyik gyötrelme, amit mi magunk okozunk magunknak, az a kísérlet, hogy másvalakik akarunk lenni, mint akik vagyunk, olyanok, akiknek tulajdonképpen sohasem szabadna lennünk. Minden ember Istennek egyetlenszerű teremtménye. Ezzel kapcsolatban mondta egyszer valaki: „Mikor Isten minket megalkotott, mindegyikünknél eldobta az öntőmintát."'
Maxwell Maltz írta ezzel kapcsolatban: „Mint személyiség, nem állsz versenyben egyetlen más személlyel sem, egyszerűen azért, mivel az egész világon nincs még egy olyan ember, amilyen te vagy, aki a te sajátos lényedhez hasonlítana. Egyetlenszerű vagy. Nem ugyanolyan, mint egy másik, és nem is lehetsz soha! Nem várhatják el tőled, hogy olyan légy, mint valaki más, és nem lehet megkívánni egyetlen másik embertől sem azt, hogy éppen olyan legyen, mint te.
Isten nem szabványmodellt teremtett, amelyre azután mintegy címkét ragasztott ezekkel a szavakkal: »Ez a tulajdonképpeni ember«. Minden egyes embert személyiségnek teremtett, éppen úgy, mint ahogy minden hópelyhet egyetlenszerűnek alkotott."
Mindegyikünk Isten bölcsességének és szeretetének az eredménye. Amikor éppen olyannak teremtett minket, mint amilyenek vagyunk, tudta, hogy mit tett. Külső megjelenésünk, intelligenciánk és adottságaink a lehető legjobban megfelelnek annak, amire teremtett bennünket. Végtelen bölcsességének és szeretetének eredménye az, ahogy minket megfelelően megalkotott.
Ha tehát azt kívánjuk, hogy bárcsak mássá lennénk, ezzel tulajdonképpen Istent sértjük meg. Mintha értésére adnánk, hogy valamit rosszul csinált, valamit visszatartott tőlünk, ami jobb lett volna számunkra.
Ez értelmetlen kívánság! Mert cél és értelem van a mögött, amivé Isten alkotott minket, és amit nekünk ajándékozott. Természetesen utánozhatjuk mások erényeit; de ha úgy éljük le az életünket, hogy közben szüntelenül elégedetlenkedünk Isten tervével életünk számára, akkor a kisebbrendűségi komplexusok megbénítanak bennünket. Pedig nem csökkent értékűek, hanem egyetlenszerűek vagyunk!
Az a kísérlet, hogy mássá legyünk, kezdettől fogva kudarcra ítélt. Éppoly elképzelhetetlen, mintha a kisujjunk meg akarná kísérelni, hogy átvegye a szívünk munkáját.
A helyes magatartás az, hogy elmondjuk Pállal: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok." Annak örüljünk, amik Isten világos terve szerint vagyunk, és határozzuk el, hogy azt használjuk, amink van, és amennyire csak lehetséges, az Úr dicsőségét szolgáljuk mindezzel. Bizonyára sok mindent csak mi tehetünk meg, és senki más.
November 27. Bármikor
„Bizony, hamar eljövök." Jelenések 22,20
Minél közelebb jutunk az idők végéhez, annál többen adják fel a reménységet arra nézve, hogy az Úr Jézus Krisztus bármely pillanatban visszajöhet. Pedig az igazság független attól, hogy mit mondanak róla az emberek.
Tény az, hogy az Úr Jézus bármikor visszajöhet. Nem tudjuk sem a napját, sem az óráját annak, hogy mikor jön el a Vőlegény, hogy menyasszonyát magához vegye; ez pedig azt jelenti, hogy akár a mai napon is visszajöhet. Már nincsen több prófécia, amelynek be kellene teljesednie, mielőtt meghalljuk a riadó hangját, a főangyal szavát és Isten harsonáját. Igaz, még nehéz idők várnak a Gyülekezetre itt e földön, de a „nagy nyomorúság" idején bekövetkező borzalmakban már nem lesz része. Ha a Gyülekezetnek át kell mennie ezen a nyomorúságon, akkor ez egyúttal azt is jelentené, hogy az Úr legalább hét éven belül nem jöhetne el, mivel természetesen most még nem élünk ebben a nyomorúságban; s ha majd eljön, akkor az hét évig fog tartani.
A Bibliában bőségesen vannak igehelyek, amelyek arra tanítanak bennünket, hogy mindig készen kell lennünk az Úr visszajövetelére. Olvassuk csak el a következő Igéket:
„Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk" (Róm 13,11).
„Az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van" (Róm 13,12).
„Az Úr közel!" (Fil 4,5).
„Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön és nem késik" (Zsid 10,37).
„Az Úr eljövetele közel van" (Jak 5,8). „Íme, a Bíró az ajtó előtt áll" (Jak 5,9).
"Mindennek a vége pedig már közel van" (1Pt 4,7).
Mindezek az Igék azért írattak meg, hogy tudatosítsák bennünk, hogy az Úr eljövetele közvetlenül közel van. Olyan esemény ez, amelyre számíthatunk, és amelyet várnunk kell! Ugyanakkor buzgólkodjunk Isten szolgálatában, és végezzük hűen a munkánkat, mint az Ő sáfárai!
R. A. Torrey mondotta egyszer: „Az Úrnak közvetlenül küszöbön álló visszajövetele a Biblia nagy érvelése az önzetlen, odaadó, e világtól elforduló és az Érette való aktív élet és szolgálat mellett. Számos prédikációban szólítjuk fel az embereket, hogy szent életet éljenek, szorgalmasan dolgozzanak, mert oly gyorsan meglep bennünket a halál; a Biblia azonban így sohasem érvel. Mindig csak azt mondja: Krisztus visszajön; legyetek készen, amikor Ő jön."
Felelősségünk világos. Derekaink legyenek felövezve, lámpásaink meggyújtva, és olyanok legyünk, mint a szolgák, akik Urukat várják (lásd Lk 12,35-36). Ne higgyünk azoknak, akik azt tanítják, hogy nincs jogunk minden pillanatban várni Jézus Krisztust. Higgyünk az Úr Jézus megígért közeli visszajövetelében, beszéljünk róla nagy örömmel, és ragyogtassuk fel életünkben ezt az igazságot!
November 26. Ismerni Istent
„Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást." Példabeszédek 29,18
Ennek a versnek az első felét gyakran így adják vissza: „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul" (Károli is). És általában úgy értik ezt, hogy egy népnek cél kell, amely felé igyekszik. Az emberek előtt bizonyos programoknak kell lenniük, az eredményekre vonatkozó világos elképzelésekkel, és tudniuk kell azt is, milyen lépések vezetnek odáig.
Csakhogy a mennyei látás Istentől való kijelentést jelent. Az alapgondolat tehát az, hogy ahol nem ismerik Isten Igéjét és nem figyelnek rá, ott az emberek elvadulnak.
Ennek ellentétét mutatja be a vers második fele: „...de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást". Más szavakkal: az áldás abban rejlik, hogy engedelmeskedünk Isten akaratának, ahogyan Igéjében megtaláljuk.
Gondoljuk végig most először az első felét. Ahol az emberek semmit sem akarnak tudni Istenről, ott magatartásuk féktelenné válik. Tegyük fel, hogy egy egész állam elfordul Istentől, és mindent a fejlődéselmélet alapján magyaráz. Azt vélik tehát, hogy az ember tisztán természetes folyamat eredménye, és nem Isten teremtménye. Márpedig ha ez így van, akkor nincs semmiféle erkölcsi törvénynek alapja. Egész magatartásunk bizonyos természetes okoknak a szükségszerű következménye. Lunn és Lean „Az új erkölcs" c. könyvükben rámutatnak a következőkre: „Ha az első élő sejt evolúció, tehát tisztán természetes folyamat útján fejlődött ki az élettelen bolygón, ha az emberi agy éppúgy materiális és természeti erők terméke, mint egy vulkán, akkor teljesen értelmetlen dolog vádolni a dél-afrikai kormányt az apartheidpolitikájáért, mint ahogyan értelmetlen dolog elítélni a vulkánt azért, mert lávát okád."
Ha Isten Igéjét elvetik, nem léteznek többé biztos alapelvek a jó és a rossz számára. Mert akkor az erkölcsi fölismerések már csak egyes emberektől vagy csoportoktól függenek, akik azt képviselik. Az ember lesz saját magatartásának bírája. Filozófiája így hangzik: „Ha jól érzed magad, csak csináld nyugodtan". És ha elmondhatjuk: „Hiszen mindenki ezt teszi", ezzel már igazoltuk is magunkat.
Ily módon pedig elvadulnak az emberek. Az eredmény: féktelen erkölcstelenség, házasságtörés és erőszak. Ijesztő mértékben nő a bűnözés. A gazdasági és politikai életben eluralkodik a megvesztegetés. A hazugság és a csalás elismert magatartásformák lesznek. És az anyag, amelyből a társadalom áll, lassan szétmállik.
„De boldog lesz, ha megfogadja a tanítást." Miközben a világ kitombolja magát, a hívő ember megtalálhatja a jó életet abban, hogy hisz Isten Igéjének, és engedelmeskedik neki. Ez az egyetlen út, amelyen járnunk kell.
November 25. Hála
„És legyetek háládatosak." Kolossé 3,15
A hálás szív megvilágosítja egész életünket. Amikor vége az ebédnek, az egyik gyermek azt mondja: „Milyen jó volt ez az ebéd, mama!" Ez a mondat örömmel tölti el az amúgy is boldog családot.
Gyakran elfelejtjük kifejezni a hálánkat. Az Úr Jézus egyszer meggyógyított tíz leprást, de közülük csak egy tért vissza, hogy Neki köszönetet mondjon, és az is samaritánus volt (lásd Lk 17,17). Ebből két dolgot tanulhatunk. A hála ritka madár a bukott emberiség világában. És ha előfordul, akkor is gyakran onnan kapjuk, ahonnan a legkevésbé vártuk volna.
Könnyen megsértődünk, ha másokkal szívességet teszünk, azok pedig még azt sem mondják: „köszönöm". Ebből azt is megtanulhatjuk, hogyan esik másoknak, ha adósak maradunk a köszönettel, amikor azok szívességet tettek nekünk.
A Biblia olvasása megmutatja, milyen sok intés és példa van azzal kapcsolatban, hogy mennyire fontos hálaadásunk az Istennek. Oly sok mindenért Neki kell hálásnak lennünk; szinte lehetetlen mindent felsorolnunk. Tulajdonképpen egész életünknek hálaadó zsoltárnak kellene lennie:
Ó, bárcsak ezer nyelvem volna,
s angyalokéval érne föl,
mindegyik versenyezve szólna
teljes szívemnek mélyiből
dicséretedre, Istenem,
Aki oly sok jót adsz nekem!
És gyakoroljuk azt is, hogy egymásnak köszönetet mondjunk. Egy szívélyes kézszorítás, egy telefon vagy egy levél - milyen ösztönzést adhatnak! Egy idős orvos egyszer egyik páciensétől a számla kiegyenlítése mellett köszönő levelet is kapott. Az orvos ezt legdrágább kincsei között őrizte, mert ez volt az első, amit hosszú életén át küldtek neki.
Azonnal meg kell köszönnünk minden ajándékot, a vendéglátást, a kölcsönadott szerszámot, a munkánkban való segítséget, a kedvesség és szolgálat minden formáját, amiben részesültünk.
A baj az, hogy az ilyen dolgokat gyakran maguktól értetődőnek tartjuk. Vagy lusták vagyunk arra, hogy leüljünk és levelet írjunk. Ha ez az eset, akkor rá kell nevelnünk magunkat, hogy rendszeresen köszönetet mondjunk, és ki kell fejlesztenünk magunkban az érzéket arra, hogy tudjuk: miért kell hálásnak lennünk. És hogy elismerésünket mindjárt kifejezzük. Mert a gyors köszönet kétszer olyan értékes.
„Akkor átkozódni és esküdözni kezdett." Máté 26,74
Egy püspök egyedül sétálgatott kertjében, és magában végiggondolta az elmúlt hét eseményeit. Mikor eszébe jutott egy rendkívül kínos élménye, hirtelen hosszan tartó és durva szitkozódásban tört ki. Gyülekezetének egyik tagja, aki éppen akkor ment el a kert magas kerítése mellett az utcán, meghallotta püspökének szavait, és még a lélegzete is elállott tőle.
A csendes szitkozódás súlyos kísértés Isten sok gyermekének életében, akik különben komolyan veszik hívő voltukat. Százak és százak sóhajtoznak e rossz szokás nyomása alatt; nyilván fölismerik, milyen nagy szégyent hoznak az Úrra a szitkozódással, és mennyire beszennyezik vele saját életüket. Minden erejüket összeszedik, hogy leszokjanak róla, de hiába.
A kéretlen szóözön rendszerint akkor tör ki az emberből, amikor egyedül van (vagy legalábbis azt hiszi, hogy senki nem hallja), és amikor az idegei pattanásig feszültek. Olykor az átkozódás az emberben felhalmozódott düh hallható kifejezése. Néha pedig a csalódás érzését juttatja kifejezésre. A püspök esetében természetes reakció volt arra a szégyenre, amit egy kínos helyzet hozott rá.
A titokban való szitkozódás okozta szenvedést még fokozza a félelem, hogy egy napon majd a nyilvánosság előtt hagyják el ajkát ilyen szavak. Vagy éppen amikor álmában beszél. Vagy kórházban, narkózis állapotában.
Péternél ez a régi szokás azon az éjszakán tért vissza, amikor az Üdvözítő a bíróság előtt állt. Amikor rájöttek, hogy neki is a galileai Jézus társának kellett lennie, akkor ő átkozódással és esküdözéssel tagadta (lásd Mt 26,74). Nyugodt állapotában sohasem tette volna, de most veszélyben és nagy bajban volt, ezért a szavak oly könnyen folytak szájából, mint régen, megtérése előtt.
Legjobb szándékunk és legkomolyabb elhatározásunk ellenére is kitörnek belőlünk olykor szavak, még mielőtt meggondolnánk, mit mondunk. Teljesen váratlanul lepnek meg minket.
Nos, essünk kétségbe, és adjuk meg magunkat Góliát előtt? Ne, mert az Úr megígérte, hogy ezt a kísértést éppen úgy legyőzzük, mint minden mást (lásd 1Kor 10,13). Először is meg kell vallanunk ezt a bűnünket, és meg is kell tagadnunk, mégpedig valahányszor csak beleesünk. Azután kérnünk kell Isten segítségét, hogy Ő őrizze ajkainkat. Erőt kell kérnünk Tőle, hogy életünk kedvezőtlen körülményeit nyugodtan és békességgel tudjuk elviselni. Olykor segít, ha egy hívő testvérünkkel megbeszéljük a dolgot; ha az ő jelenlétében valljuk meg ezt a bűnünket, könnyebb lesz ezt a rossz szokásunkat elhagynunk. Végül pedig újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mennyei Atyánk mindent hall, még ha más emberek a földön nem is hallják. Az a gondolat, hogy az átkozódással Istent sértjük meg, legyen hathatós elrettentés a számunkra.
1Kor.10.13 Nem emberi erőn felüli kísértés esett rajtatok, mert Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadja majd, hogy el tudjátok hordozni.
November 23. Mindig van következmény
„De a hűtlenek útja saját romlásukat okozza." Példabeszédek 13,15b
Ha még szükség volna annak bizonyítására, hogy a hűtlenek útja nehéz és saját romlásukat okozza, akkor csak fognunk kell egy napilapot, s ott bőven találunk erre példákat. Egyszer kipróbáltam ezt, és a következőt találtam:
Egy náci háborús bűnös, aki 35 éven át rejtőzött Dél-Amerikában, és nem fogták el, most öngyilkosságot követett el. Az elítéltetésétől és az esetleges kivégzéstől való félelem elviselhetetlenné tette számára az életet.
Három fegyveres férfi elrabolt egy 74 éves férfit, és a fiától később 90 000 dollár váltságdíjat követeltek. A fia ismert kábítószer-kereskedő, aki állandó menekülésben volt a rendőrség és a kábítószer ellen küzdő specialisták elől.
Az amerikai képviselőház egyik tagját fölmentették tisztségéből, mert vesztegetési pénzt fogadott el annak fejében, hogy valakinek politikai szívességet ígért.
Egy rendőr százados hamis bejelentést tett, hogy ellopták az autóját, abban a reményben, hogy megkapja a biztosítási összeget. Mindeddig rendkívül jó hivatalnoknak számított, és valószínű volt, hogy egy napon rendőrfőnök lesz. Most azonban elbocsátották a rendőrségtől, és a bírósági tárgyalást várja.
Olykor ugyanaz a kísértésünk, mint a zsoltárosé: hogy irigyeljük a gonoszokat. Úgy tűnik, mintha gondtalanul meggazdagodhatnának a világban, és hogy minden sikerül nekik. Közben azonban elfeledkezünk arról, hogy mindezért bűnösséget, szégyent és a leleplezéstől való félelmet aratnak. Gyakran zsarolók áldozatai is lesznek. Aggódnak a maguk és családjuk életéért. Bonyolult és költséges védekező rendszereket kell kiépíteniük. Szüntelenül számolniuk kell letartóztatással, bírói eljárással, súlyos pénzbüntetéssel és börtönnel. Életük lidércnyomásos álommá lesz, s nem azzá az álommá, amit reméltek.
Valaki, aki jól megtanulta ezt a leckét, azt mondta egyszer mély meggyőződéssel Sam Jones prédikátornak: „Ismerek egy verset a Bibliából, és tudom, hogy ez igaz: »A hűtlenek útja saját romlásukat okozza.«" Ő tapasztalatból tudta, hogy a bűn következményei kikerülhetetlenek és rendkívül kellemetlenek.
November 22 Elfogadni és adni
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem..." 1Korintus 13,1
Amikor a fiatal szoprán énekesnő első ízben szerepelt az opera színpadán, egyik kritikusa azt írta róla, hogy kiváló hangja még jobb lett volna, ha egyszer már szerelmes lett volna. Fölfedezte, hogy hiányzott belőle a szeretet. Éneke nyilvánvalóan technikailag tökéletes volt, de hiányzott belőle a melegség.
Mi is végigjárhatjuk az életet, és megtarthatunk minden szabályt. Lehetünk becsületesek, megbízhatóak, igazságosak, nagyvonalúak, energikusak és alázatosak. Mindezek azonban nem pótolhatják a szeretet hiányát.
Sokunknak nehezére esik kitalálni, hogy miként adjanak vagy fogadjanak el szeretetet. Nemrég olvastam egy híres emberről, „aki valóban mindent tudott, csak egyet nem: kifejezni szeretetét az iránt, akit igazán szeretett".
John White írja „Imádkozó emberek" c. könyvében: „Sok éven át féltem attól, hogy szeretni fognak. Az nem jelentett gondot számomra, hogy mások iránt szeretetet tanúsítsak (vagy legalábbis azt, amit szeretetnek tartottam), de nagyon nem jól éreztem magam, amikor bárki, legyen az férfi, nő vagy gyermek, túl sok kedvességet mutatott irántam. Családunkban sohasem tanultuk meg, hogyan kell a szeretettel bánni. Nem volt gyakorlatunk abban, hogy kimutassuk vagy elfogadjuk a szeretetet. Ezen nem azt értem, hogy nem szerettük egymást, vagy hogy egyáltalán nem találtunk alkalmat arra, hogy ezt megmutassuk. Csak éppen túlságosan merevek voltunk ezen a téren. Aztán amikor 19 évesen bevonultam, és indultam a frontra, apám valami egészen váratlan dolgot cselekedett. Átölelt és megcsókolt. Mintha villám csapott volna belém. Nem tudtam, hogy most mit mondjak vagy tegyek. Számomra ez nagyon kínos volt, míg apámnak nagyon szomorú dolog lehetett."
Egy napon azután John White-nak volt egy gondolata: Krisztus állt előtte, és feléje nyújtotta átszegezett kezét. Először tehetetlen volt, és nem tudta, hogyan fogadja el azt. De azután így imádkozott: „Ó, Uram, szeretném megragadni kezedet. De nem tudom."
„A csendben, ami ezt követte, eltöltött az a bizonyosság, hogy az a védőfal, amelyet magam körül építettem, lassanként leomlik, és megtanulhatom én is, milyen az, amikor Jézus Krisztus szeretete átölel és eltölt."
Ha mi is ilyen védőfalat emeltünk magunk köré, amely megakadályozza, hogy felénk és tőlünk szeretet áradjon, akkor engednünk kell, hogy az Úr lerontsa ezt a falat, és megszabadítson attól a félelemtől, amely hideg keresztyénekké tett bennünket.
November 21. Kész vagy-e megadni Neki a tiszteletet?
„Hogy Jézus Krisztus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére." Filippi 2,10-11
Micsoda nagyszerű pillanat lesz! Az egész világon minden térd meghajlik majd Jézus Krisztus szent nevére. És minden nyelv vallja majd, hogy Ő az Úr! Isten így döntött, és bizonyos, hogy így is lesz!
De jól jegyezzük meg: ez nem egyetemes megváltást jelent. Pál ezzel nem arra utal, hogy végül majd minden teremtett lény elismeri Krisztust élő, szerető Urának. Végső soron minden teremtmény kénytelen lesz elismerni majd a Jézus Krisztusról szóló igazságot.
John Stott az egyik "Jézus az Úr" című előadásában a következőket mondta: „A királynőnek a westminsteri apátságban tartott koronázási szertartása során az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a canterbury érsek, az ország legelső polgára, röviddel a tulajdonképpeni koronázás előtt a négy égtáj, észak, dél, kelet és nyugat felé fordulva négyszer kiáltotta: »Uraim, bemutatom önöknek az ország kétségbevonhatatlan királynőjét. Készek-e önök megadni neki a tiszteletet?« S csak miután négyszeri hangos beleegyező kiáltás hangzott el a templomban, akkor helyezte a koronát a királynő fejére." És ezután így folytatta John Stott: „És ma este, hölgyeim és uraim, azt kérdezem önöktől: bemutatom Önöknek Jézus Krisztust, mint kétségbevonhatatlan Urukat. Készek-e önök megadni Neki a tiszteletet?"
Ez a nyomatékos kérdés hangzik a földön századok óta. Sokak szájából jön az igenlő kiáltás: „Igen, Jézus Krisztus a mi Urunk!" Mások viszont megvetően válaszolják: „Nem akarjuk, hogy ez az ember uralkodjék fölöttünk." Az ökölbe szorított kezet azonban egyszer majd erőnek erejével kinyitják, és a térd, amely idáig nem volt hajlandó meghajolni, meghajol majd Az előtt, akinek a Neve minden név fölött való. A tragikus csak az, hogy akkor már késő lesz. Isten kegyelmi idejének egyszer vége szakad. Az alkalmak, amikor az emberek rábízhatják magukat a bűnösök Megváltójára, végleg elmúlnak. Az Egyetlen, Akinek uralmát lábbal taposta az ember, Ő lesz a Bíró, aki a nagy fehér királyi széken ül.
Ha még ma nem a te Urad, akkor most fogadd el Őt, és tégy vallást Róla! Légy készen, hogy hódolj előtte!
November 20 Kilúgozva
„Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez és nem Krisztushoz alkalmazkodik." Kolossé 2,8
A„filozófia" (bölcselkedés) szón alapjában véve a bölcsesség szeretetét értik, van azonban egy tágabb jelentése is, mégpedig a valóságnak és az élet értelmének a kutatása.
A legtöbb emberi filozófiát rendkívül bonyolult, elméleti nyelven fogalmazták meg. Az egyszerű, köznapi ember nem is érti. Olyanokhoz szól, akik minden szellemi erejüket latba vetik annak érdekében, hogy az emberi gondolatmenetet nehezen érthető szavakkal fejezzék ki. Őszintén szólva minden emberi filozófia helytelen. Igénk „üres megtévesztés"-eknek nevezi őket. Az embernek a dolgok természetéről való elképzelésén alapulnak, és Krisztust teljesen figyelmen kívül hagyják. (A híres filozófusról, Bertrand Russelról, mondják, hogy élete vége felé állítólag azt mondta: „Időközben rájöttem, hogy a filozófia teljesen ki van lúgozva.")
A bölcs keresztyén ember nem engedi rabul ejteni magát a filozófia fellengzős értelmetlenségétől. Nem hajlandó térdet hajtani az emberi bölcsesség oltára előtt. Fölismeri, hogy a bölcsességnek és tudásnak minden kincse Jézus Krisztuson alapul. Minden emberi filozófiát Isten Igéjének világosságánál vizsgál meg, és elvet mindent, ami ellentmond a Szentírásnak.
Nem érez kisebbrendűséget azért, mert nem tudja követni a filozófusoknak bonyolult gondolatmenetét. Sőt, nem is bízik bennük, hiszen ők képtelenek mondanivalójukat egyszerűen kifejezni. De örül annak, hogy az evangélium olyan világos, hogy a legegyszerűbb és legtudatlanabb emberek is megérthetik.
Leleplezi a filozófiát, amely az ősi kígyó csábításához hasonlóan azt mondja: „Olyanok lesztek, mint az Isten" (1Móz 3,5). Itt az ember megkísértetik, hogy saját értelmét Isten gondolatai fölé emelje. A bölcs keresztyén ember azonban ellenáll a sátáni hazugságnak. Elvet „minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek" (2Kor 10,5).
November 19 Tökéletesen ismer
„Tudok nyomorúságodról és szegénységedről." Jelenések 2,9
A Jelenések könyve elején a kis-ázsiai gyülekezetekhez intézett leveleiben az Úr Jézus gyakran mondja ezt a szót, hogy „tudok", mégpedig általában jó értelemben: „Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról..., nyomorúságodról és szegénységedről... szeretetedről és hitedről... stb." Ezekben a szavakban végtelenül nagy vigasztalás, együttérzés és bátorítás rejlik Isten népe számára.
Ebben az összefüggésben Lehman Strauss rámutat a következőkre: „Jézus itt az eredeti szövegben nem a »gnoszkó« szót használja, amely a tanulás, odafigyelés útján szerzett ismeretet jelenti, hanem az »oida« szót, amely azt jelenti, hogy valakit vagy valamit teljességgel tökéletesen ismer, nem csupán megfigyelés, hanem tapasztalat alapján is. Noha ez a világ nem ismeri igazán a szenvedő szenteket, az Úr mégis ismeri és szereti őket, Jézus Krisztus saját tapasztalatából ismeri az üldöztetést és a szegénységet. Azt is jól tudja, hogyan tekint a világ a keresztyénekre. Így aztán nem egy kísértésektől gyötört és megszomorított szentet erősített és bátorított ez a szó: »Tudok...«. Üdvözítőnk szájából elhangzó szó Isten mosolyával érinti nyomorúságunkat, és meggyőz arról, »hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk«" (lásd Róm 8,18).
Ez az együttérzés szava. Nagy Főpapunk tudja, mi mindenen kell átmennünk, mert ő maga is átment mindezeken. Ő a Fájdalmak Férfia, aki jól ismeri a gondokat és szomorúságot. Hiszen ő is szenvedett és megkísértett.
Ez a részvét szava. Mint a test Feje, az Úr Jézus osztozik az ő tagjaival azok kísértéseiben és üldöztetéseiben. A szívünkre mért minden csapásban részt vesz a Fájdalmak Férfia. Nemcsak elméletileg tudja, mit kell átélnünk; úgy ismeri azt, mintha ebben a pillanatban mindezt ő maga is újra átélné. Együtt érez velünk.
És ez a megígért segítség szava. Mint Vigasztalónk, mellénk áll, hogy velünk együtt hordozza terheinket és letörölje könnyeinket, hogy sebeinket bekötözze, és ellenségeinket elkergesse.
És végül ez a megígért jutalom szava. Az Úr mindarról tud, amit teszünk és szenvedünk, mivel egyek vagyunk Ővele. Gondosan följegyzi a szeretet, az engedelmesség és türelem minden cselekedetét. És egy napon, talán már nem is sokára, gazdagon megjutalmaz mindezért.
Ha most éppen a gondok és szenvedések völgyén kell is átmennünk, halljuk, amint Üdvözítőnk mondja nekünk: „Tudok minderről". Nem vagyunk egyedül. Velünk van ebben a völgyben, végig kísér bennünket, és biztosan elvisz rendeltetésünk vágyva várt helyére.
November 18 Tapintat
"Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok." Máté 10,16.
A bölcsesség egyik fontos eleme a tapintatosság. A keresztyén embernek meg kell tanulnia a tapintatot. Azaz: értelmesen és finom érzékkel igyekezzék megállapítani, mit tegyen vagy mondjon, hogy elkerülje a megbántást, és jó kapcsolatokat létesítsen. A tapintatos ember bele tudja élni magát a másik helyzetébe, és fel tudja tenni magának a kérdést: „Mit szeretnék, hogy mondjanak nekem, vagy tegyenek velem?" Megpróbál diplomatikus, figyelmes, jóságos és belátó lenni.
Sajnos, a keresztyén hitnek egész sor tapintatlan követője van. Klasszikus példa erre egy keresztyén borbély esete. Mikor szerencsétlen vendége egy napon belépett az üzletébe és borotválást kért, leültette a székbe, nyakába kötötte a szokásos fehér kendőt, és hátradöntötte a széket. A vendég ekkor nagy betűs feliratot olvashatott a mennyezeten: „Hol töltöd majd az örökkévalóságot?" Ezután a borbély beszappanozta az arcát, és miközben a borotvát fente a szíjon, bizonyságtételét e szavakkal kezdte: „Nos, készen áll uraságod Istennel találkozni?" A vendég erre felugrott a székről, és kirohant az üzletből.
Ehhez hasonló annak a túlbuzgó egyetemi hallgatónak az esete, aki egy este kiment az utcára, hogy személyes evangelizációt végezzen. Sötét utcán ment végig, és meglátott maga előtt egy fiatal hölgyet az árnyékban. Mikor megpróbálta utolérni, az meggyorsította lépteit. A fiatalember azonban nem hagyta magát, és sietni kezdett utána. Amikor a hölgy növelte a tempót, ő is ugyanezt tette. Végül a hölgy befutott egy ház kapualjába, és lázas sietséggel kereste táskájában a kapukulcsot. A fiú beérte, és a nő, most már a félelemtől szinte bénán, még sikoltani sem tudott. A fiatalember azonban mosolyogva átnyújtott neki egy traktátust, és boldogan elment, hogy ismét elért az evangéliummal egy bűnöst.
Nagy tapintatra van szükségünk a beteglátogatásnál is. Nem sokat segítünk azzal, ha azt mondjuk: „Jaj, de rosszul nézel ki!" Vagy: „Ismertem valakit, akinek ugyanez a baja volt, mint neked, és belehalt!" Hogyan lehetne ily módon vigasztalni?
Isten áldja meg azokat az okos és szelíd hívőket, akik látható módon mindig tudják, hogy adott esetben milyen helyes és jóságos szavakat kell alkalmazni. És adja Isten, hogy mi mindnyájan tudjunk tapintatosak lenni, ahelyett, hogy tapintatlanul és otrombán viselkednénk.
November 17 A legjobbat
„Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartónak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e? - mondja a seregek Ura." Malakiás 1,8
Isten népe számára nem volt kérdés, hogy milyen áldozati állatokat kíván tőle az Úr. Ezeknek hibátlanoknak kellett lenniük. Isten elvárta Izráeltől, hogy nyájainak legkiválóbb állatait áldozza föl. Isten mindig a legjobbat kívánja tőlünk.
De mit tettek az izraeliták? Vak, béna és beteg állatokat áldoztak Istennek. Hiszen a válogatott jószágokat igen magas áron lehetett értékesíteni a piacon, és szaporítás szempontjából is azok voltak a legjobbak. Ezért azután Istennek a selejtet kínálták fel, ezzel kifejezve: „Az Úrnak ez is elég jó."
Mielőtt azonban felháborodva és megvetően néznénk ezekre az izraelitákra, gondoljuk csak végig, hogy mi, a 20. század keresztyényei vajon nem szégyenítjük-e meg ugyanúgy Istent akkor, amikor a legjobbat visszatartjuk Tőle?!
Egész életünket azzal töltjük, hogy vagyont halmozunk fel, nevet szerzünk magunknak, hogy örvendezhessünk az élet szép dolgainak, és Istennek mi marad: egy kiégett élet nyomorúságos vége. Legjobb képességeinket üzleti és hivatásbeli életünkben használjuk fel, és az Úrnak esetleg csak szabad estéinket és hétvégéinket adjuk.
Gyermekeinket ennek a világnak neveljük, arra biztatjuk őket, hogy sok pénzt keressenek, „Jó partit csináljanak". De nem tárjuk szemük elé az Úrért való munkát, mint olyan utat, amiért érdemes küzdeni. A missziói munka jó dolog, de mindig mások gyermekei, és nem a mieink számára.
Drága ruhákat hordunk, és el vagyunk magunktól ragadtatva, ha levetett holminkat valamiféle jó célra odaajándékozzuk.
Mindezzel azt fejezzük ki, hogy végső soron az Úr számára minden elég jó, de a legjobbat magunknak tartjuk meg. És az Úr erre azt mondja: „Menj csak, és ajánld fel ezt a köztársasági elnöködnek. És majd meglátod, örül-e majd." Miért cselekszünk úgy Vele, ahogy soha nem tennénk a köztársasági elnökkel?
Isten a legjobbat kívánja tőlünk abból, amink csak van. Hogy a legjobbat adjuk Neki. Teljes becsületességgel el kell határoznunk, hogy ezentúl mindig a legjobbat kapja tőlünk.
November 16. Kiforgatás
„...melyeket a tanulatlanok és állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére." 2Péter 3,16b
Dr. P. J. Van Gorder gyakran emlegetett egy cégtáblát, amit egy asztalosműhely fölött látott, és amelyen ez állt: „Mindenféle esztergályozást és csiszolást vállalok." Nos, nemcsak az asztalosok kiválóak ebben a műfajban; számos keresztyén is kiesztergályozza és lecsiszolja az igehelyeket, amíg azok kedvükre valók nem lesznek. És vannak, akik a maguk vesztére forgatják ki őket, ahogyan mai Igénk is mondja.
Mindannyian szakemberei vagyunk a racionalizálásnak, azaz kiválóan tudjuk mentegetni engedetlenségünket, hihető magyarázatokat adunk rá, vagy becsületes indokkal támasztjuk alá cselekedetünket. És gyakran megkísérelünk Igéket átértelmezni, hogy megfeleljenek a viselkedésünknek. Értelmes, de valótlan okokat hozunk fel magatartásunk kimagyarázására. Lássunk erre néhány példát:
A keresztyén ember nagyon is jól tudja, hogy Isten akarata ellen van, ha egy másik hívőt bíróság elé visz (lásd 1Kor 6,1-8). De ha megteszi, és ezt felróják neki, akkor azt mondja: „Igen, tudom, de annak a másiknak nyilvánvalóan nincs igaza, és az Úr nem akarja, hogy csak úgy egyszerűen megússza a dolgot."
Anna elhatározta, hogy férjhez megy Péterhez, noha tudta, hogy választottja nem hívő. Amikor keresztyén barátnője emlékezteti, hogy ez a 2Korintus 6,14 szerint tilos, azt felelte: „Igen, tudom, de az Úr azt mondja nekem, menjek férjhez hozzá, hogy így Jézushoz vezethessem."
János és Mária keresztyénnek vallják magukat, mégis együtt élnek anélkül, hogy összeházasodtak volna. Amikor Jánost figyelmezteti egyik barátja, hogy ez paráznaság, és hogy a paráznák nem öröklik Isten országát (lásd 1Kor 6,9-10), így felel: „Így látod ezt te. Mi azonban nagyon szeretjük egymást, és ezért Isten szemében már régen házasok vagyunk." Vagy lássuk azt a keresztyén családot, amely fényben és pompában él Pál intése ellenére, hogy éljünk egyszerűen: ha van élelmünk és ruházatunk, érjük be vele (1Tim 6,8). Ezek az emberek azonban azzal a könnyelmű válasszal igazolják életmódjukat, hogy „Isten népe számára csak a legjobb elég jó."
Vagy nézzük a pénzsóvár üzletembert, aki mohón összegyűjt magának mindent, ami csak megszerezhető. Életfilozófiája a következő: „A pénzben önmagában nincs semmi rossz. Csak a pénz szerelme az, ami minden rossznak a gyökere." És álmában sem gondol arra, hogy a pénznek ez a szeretete talán a saját bűne lehet.
Az emberek mindig megkísérlik bűneiket kedvezőbb színben feltüntetni, mint ahogyan a Szentírás megengedi. És ha elhatározták, hogy engedetlenek lesznek Isten Igéjével szemben, akkor számukra az egyik mentség épp olyan jó (vagy olyan rossz), mint a másik.
November 15. Előre és felfelé
"Ami mögöttem van, azt elfelejtve..." Filippi 3,14
Amikor ezeket a szavakat olvassuk, általában azt gondoljuk, hogy Pál itt korábbi bűneiről beszél. Tudta, hogy ezek a bűnök immár meg vannak bocsátva. Isten a háta mögé vetette őket, és soha többé meg nem emlékezik róluk. Ezért határozta el Pál is, hogy elfelejti őket, és annak, ami előtte van, nekifeszülve fut „egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" (Fil 3,14).
Pál azonban ebben a fejezetben tulajdonképpen nem a bűneiről beszél. Inkább azokra a dolgokra gondol, amelyekkel tulajdonképpen dicsekedhetne: származására, vallásos buzgóságára, becsületességére. Most azonban mindezek a dolgok már semmit sem jelentenek számára. Szilárdan elhatározza, hogy mindezt elfelejti.
John Sungra, a hűséges kínai evangélistára kell gondolnom, aki az USA-ban tanult. Amikor hazafelé útban volt Kína felé, sajátos dolog történt. „Egy napon, amikor a hajó már útjának vége felé közeledett, John Sung lement a kabinjába, összeszedte valamennyi oklevelét, bizonyítványát, kitüntetését, klubjelvényét és a tengerbe dobta őket, kivéve a doktori diplomáját, amellyel meg akarta örvendeztetni apját. Később erről csak annyit mondott: »Az efféle dolgok értelmetlenek. Számomra nem jelentenek semmit.«
»Nagy lemondásokra van szükség a nagy keresztyén pályafutásokhoz.« - írta dr. Denney, és eközben lehet, hogy dr. Sungra gondolt. Dr. Sung pályafutásának valószínűleg az a titka, hogy eljött egy nap, amikor tudatosan lemondott mindarról, amit ez a világ oly nagy becsben tart."
Uram, itt vagyok Előtted,
magam Neked szentelem:
használj föl, amire akarsz,
eszközödként bánj velem!
Bár nincs bennem semmi érték,
csak az, amit adsz nekem,
add, hogy a szemeddel nézzek
s értékeljek szüntelen:
amit Te nem veszel észre, én se bánjam,
de amit Te értékelsz, azt nagynak lássam!
Az emberektől nyert kitüntetések mulandó, üres dolgok. Egy ideig talán nagyon kívánjuk őket, de azután már csak porosodnak. A kereszt az egyetlen, amivel dicsekedhetünk. Ne legyen más becsvágyunk, mint hogy Jézus Krisztusnak kedvesek legyünk, Aki értünk meghalt és feltámadott. Egyedüli célunk legyen, hogy Ő azt mondja nekünk: "Jól van!", és hogy magatartásunkkal elnyerjük Isten tetszését. Legyünk készek mindenről lemondani, hogy ezt elnyerhessük!
November 14. Nagyság
„Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok." Máté 20,26-27
Az Újszövetség kétféle nagyságról beszél, és jó, ha ezt a kettőt megkülönböztetjük egymástól. Az egyik nagyság az ember helyzetével kapcsolatos, a másik pedig személyes jellembeli ismertetőjegyeivel.
Amikor az Úr Jézus egyszer Keresztelő Jánosról beszélt, azt mondta, hogy nincsen nála nagyobb próféta (lásd Lk 7,28). Itt az Üdvözítő arról a nagyságról beszélt, amely János helyzetében rejlett. Egyetlen más próféta sem volt a Messiás közvetlen előfutára! Ez azonban nem jelenti azt, hogy János jelleme különb lett volna bármelyik ószövetségi prófétánál, hanem csak azt, hogy övé volt az a páratlan feladat, hogy bemutassa Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűnét.
A János 14,28-ban azt mondja az Úr Jézus a tanítványainak: „Az Atya nagyobb nálam." Azt mondta volna ezzel, hogy az Atyja nagyszerűbb személyiség volt? Nem, mert az Istenség mindhárom személye egy. Inkább azt akarta mondani, hogy az Atya a mennyei dicsőségben trónolt, miközben őt magát az emberek a földön megvetették és elutasították. A tanítványoknak tehát tulajdonképpen örülniük kellett volna, amikor megtudták, hogy az Úr Jézus vissza akar menni az Atyjához, hiszen ott ugyanabban a dicsőséges helyzetben volna, mint Atyja.
Minden hívő embernek csodálatos helyzete van Isten előtt, mivel Isten Jézus Krisztusban látja őket. Ők Isten gyermekei, Isten örökösei és Jézus Krisztus örököstársai.
Beszél azonban az Újszövetség a személyes nagyságról is. Azt mondja pl. Máté 20,26-27-ben: „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok." Itt a személyes jellem nagyságáról van szó, amely éppen a másokért való szolgáló életben mutatkozik meg.
A legtöbb ember ebben a világban csak olyan nagyság iránt érdeklődik, amely a külső helyzetben fejeződik ki. Erre gondolt az Úr Jézus, amikor ezt mondta: „A királyok uralkodnak népeinken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat" (Lk 22,25). De ami jellemüket illeti, lehet, hogy hiányzik náluk minden nagyság.
A keresztyén ember fölismeri, hogy a magas társadalmi helyzet a jellem igazi nagysága nélkül értéktelen. A Szent Szellem gyümölcse fontosabb, mint egy magasabb hely a karrier létráján. Sokkal jobb, ha a hithősök listájában szerepelünk, mint a világ elismert emberei között.
November 13 - Nem kértük- nem kaptuk
„Nem kapjátok meg azért, mert nem kéritek." Jakab 4,2
Ez az igevers érdekes kérdést vet föl: ha nem kaptunk meg valamit azért, mert nem kértük, melyek azok a nagy dolgok, amelyek hiányoznak az életünkből csak azért, mert nem kértük azokat?
Ehhez hasonló kérdés merül fel akkor, ha elolvassuk a Jakab 5,16-ot: „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének." Ha ez az igaz nem könyörög buzgón, akkor nem az következik belőle, hogy csak nagyon kevés hatása van?
Legtöbbünknél a nehézség az, hogy nem eleget imádkozunk, vagy amikor imádkozunk, keveset kérünk. Úgy vagyunk ezzel, ahogyan C. T. Studd mondta egyszer: „Csak a lehetségeseket rágcsáljuk, ahelyett, hogy két kézzel nyúlnánk a lehetetlen után." Imádságaink szerények és fantáziátlanok éppen akkor, amikor merészeknek és vakmerőknek kellene lenniük.
Tiszteljük Istent azzal, hogy nagy dolgokat kérünk. John Newton mondotta:
Jöjj a nagy, szent Király elébe!
Szíved kérése, óhaja,
sosem túl sok, hisz kegyelmének
és hatalmának nincs határa!
Ha ezt tesszük, ezzel nemcsak Istennek adunk dicsőséget; hanem magunkat is gazdaggá tesszük szellemileg. Ő megnyitja előttünk a menny kincseskamráját, és ezt az imádságainkra adott válaszként teszi meg.
Úgy tűnik előttem, hogy ez a vers egy másik kérdésre is választ ad: valóban arra indítja Istent az imádság, hogy olyan dolgokat tegyen meg, amiket különben nem tenne, vagy pedig csupán összhangba hoz minket azzal, amit így is, úgy is megtenne? A válasz világosnak látszik: imádságainkra feleletül Isten olyasmit is megtesz, amit különben nem tenne.
Ha ennek a ténynek következményeit mérlegeljük, elképzelésünk két irányban is elindulhat. Először is végiggondolhatjuk azokat a hatalmas eseményeket, amelyek az imádság nyomán történtek. A Zsidók 11,33-34 szavaival emlékezhetünk azokra, akik „hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg".
De azon is elgondolkodhatunk, hogy mi mindent érhettünk volna már el mi magunk, ha imádkoztunk volna érte. Gondoljunk csak Istennek azokra a nagyszerű és drága ígéreteire, amelyeket még idáig nem vettünk igénybe. Gyöngék voltunk, pedig erősek lehettünk volna. Mindössze néhány emberrel ismertettük meg Istent, holott ez idő alatt sokakat érhettünk volna el. Szellemi éhezők maradtunk, holott dúsgazdagok lehettünk volna. Nem kaptunk, mert nem kértük.
November 12 - Őszinteség
"Igaznak látszik az, aki először szól a perben, de sorra kerül ellenfele is, és megcáfolja." Példabeszédek 18,17
Az igevers első mondata olyan gyengeségre mutat, amely legtöbbünknél megtalálható: a tényeket mindig úgy állítjuk be, hogy mi magunk a lehető legjobb színben tűnjünk fel. Elhallgatjuk például azt, amivel árthatunk magunknak, és csak a jó oldalainkra összpontosítunk. Összehasonlítjuk magunkat másokkal, akiknek hibái sokkal világosabban láthatók. Másokra hárítjuk a felelősséget saját tetteinkért. Nyilvánvalóan rossz cselekedeteinkre kegyesen hangzó indokokat hozunk fel. Úgy kiforgatjuk és eltorzítjuk a tényeket, hogy azok már alig-alig hasonlítanak a valósághoz.
Már Ádám is Évára hárította bűnét: „Az asszony, akit mellém adtál, Ő adott nekem a fáról, és úgy ettem" (1Móz 3,12). Éva viszont a maga részéről az ördögöt hibáztatta: „A kígyó szedett rá, azért ettem" (1Móz 3,13).
Amikor Saul megkímélte az amálekiták juhait és marháit, engedetlenségét így magyarázta: „A nép azonban elvette a zsákmányból a kiirtásra szánt juhok és marhák javát, hogy feláldozza Istenednek, az Úrnak Gilgálban" (1Sám 15,21). Ezzel azt is értésére akarta adni Sámuelnek, hogyha egyáltalán bűnről lehet szó, azt a nép követte el, nem ő.
Mikor Dávid fegyverhez akart jutni, hazudott Ahimeleknek: „Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyveremet, olyan sürgős volt a király parancsa" (1Sám 21,9). Valójában Dávid éppen menekülőben volt Saul király elől.
A szamaritánus asszony is elhallgatta az igazságot a kútnál. Azt mondta: „Nincs férjem" (Jn 4,17). Pedig az igazság az volt, hogy már öt férje volt, és abban az időben is együtt élt egy férfival, akivel nem házasodott össze.
És még sorolhatnánk a példákat. Ádámtól örökölt bukott természetünk miatt oly nehezünkre esik a teljes tárgyilagosság, ha saját ügyünkről van szó. Mindig hajlunk arra, hogy magunkat a lehető legkedvezőbb színben tüntessük fel. Saját bűneinkkel szemben nagyon elnézőek tudunk lenni, míg ugyanezeket a bűnöket másoknál könyörtelenül elítélnénk.
Igénk azt mondja: ha ellenfelünk is megkapja a lehetőséget, hogy tanúvallomást tegyen, akkor leleplez bennünket minden rejtett kísérletünkkel, hogy önmagunkat tisztára mossuk és igazoljuk. Beszámol a tényekről torzítás nélkül.
Végső soron Isten a mi „ellenfelünk", aki a homályban rejtőző dolgokat napvilágra hozza, leleplezi a szív gondolatait és kívánságait. Ő Világosság, és Őbenne nincsen semmi sötétség. Ha zavartalan közösségben kívánunk Vele élni, akkor őszintének kell lennünk mindabban, amit mondunk, még ha ezzel saját vétkes cselekedeteinket tárjuk is fel.
November 11 - Körültekintő döntéshozatal
„Aki arra felel, amit meg sem hallgatott, azt bolondnak tartják és megpirongatják." Példabeszédek 18,13
Ezt az igeverset manapság így is meg lehetne fogalmazni: „Milyen ostoba dolog valami fölött dönteni, mielőtt a tényállást egyáltalán ismernénk!" Fontos tanítás ez számunkra is. Nem juthatunk értelmes döntéshez, mielőtt minden tényt meg nem vizsgáltunk. Sajnos, sok keresztyén nem várja meg, míg egy bizonyos dolog mindkét oldalát megismeri. Véleményt formál - gyakran tévesen - már egy történet alapján, amit valakitől hallott.
Gary Brooks egy USA-beli evangéliumi gyülekezet egyik vezetője volt. Igen széles körben ismert és szeretett férfi. Rendkívül kedves és nyílt modorú. Ha belépett a hallgatósággal zsúfolt terembe, mintha minden kivilágosodott volna. Minden testvérnek szívesen szolgált. Kiváltképpen figyelmes volt a gyülekezet idősebb tagjaival szemben. Felesége és fiai ugyancsak aktívan szolgáltak a gyülekezetben. A Brooks család példaképül szolgált mindenkinek.
Ezért bombaként robbant, amikor elterjedt a hír, hogy a gyülekezet vénei Gary Brooksot fegyelmi okokból leállították a gyülekezeti szolgálatból, és felkérték, hogy tartózkodjék az úrvacsorai közösségtől. Barátai felháborodottan fogtak össze védelmére, és felhívták a gyülekezet tagjait is, hogy tiltakozzanak a vének határozata ellen. A vének pedig nem akarták széles körben nyilvánosságra hozni azt, amit megtudtak. Kénytelenek voltak végighallgatni, ahogy dicsérték Garry Brooks erényeit, noha tudták, hogy az érem másik oldala ellenkező képet mutat. És még azt is el kellett tűrniük, hogy az ügy kapcsán hevesen elmarasztalták őket.
Mit tudtak meg tulajdonképpen a vének? Hogy Brooks házassága megingott, mert már hosszabb idő óta viszonya volt titkárnőjével. Azt is tudták, hogy költekező életmódja fedezésére jogtalanul eltulajdonított a gyülekezet pénzéből. Azt is tudták, hogy kétes ügyleteket kötött, és az üzleti világban nagyon rossz híre volt. És azt is tudták, hogy amikor eléje tárták a bizonyítékokat, akkor hazudott nekik.
Gary Brooks, ahelyett, hogy bűnbánatot tartott volna, megszervezte barátai nyílt ellenállását, vállalva azt a kockázatot is, hogy kettészakítja a gyülekezetet. Végül azonban hívei közül néhányan beszéltek az egyik vénnel, és így megtudták a szomorú tényeket. De most már szégyellték tévedésüket bevallani, és tovább harcoltak Brooksért.
Mindebből három dolgot tanulhatunk. Először: ne próbáljunk addig véleményt alkotni, amíg nem ismerünk minden tényt. Másodszor: ha nincs módunkban mindent megismerni, tartózkodjunk a véleménynyilvánítástól. Harmadszor: a barátság köteléke sohasem késztethet bennünket arra, hogy igazságtalanságot védelmezzünk.
November 10 Szellemben buzgó
"...a szellemben buzgók..." Róma 12,11
A fizika egyik törvénye az, hogy a testek hajlamosak a mozgási energia elveszítésére, a leállásra, a kiégésre. Természetesen ez így nem tudományos meghatározás, de a mindennapi életben ezt tapasztaljuk.
Tudjuk például, hogy a Nap elképzelhetetlen gyorsasággal ég, és ha még sokáig képes is erre, ez az időszak egyszer véget ér.
Az élő testek megöregszenek, elhalnak, és ismét porrá lesznek. A kezünkkel mozgásba hozott inga egyre lassabban leng, és végül megáll. A forró víz a szoba hőmérsékletére hűl le. A fémek elveszítik fényüket, és homályosak lesznek. A színek kifakulnak. Semmi sem marad meg vég nélkül a maga állapotában, és nem létezik „perpetuum mobile" (örökmozgó). Változás és pusztulás ér minden dolgot.
Maga a világ is elöregszik. Mikor a Biblia az égről és a földről beszél, azt mondja: „Azok elpusztulnak, de Te megmaradsz, és azok mind elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, és mint a ruha, elváltoznak; Te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el" (Zsid 1,11-12).
Sajnos, úgy látszik, mintha a szellemi világban hasonló törvény léteznék. Ez egyaránt érvényes egyes emberekre, gyülekezetekre, mozgalmakra és intézményekre.
Ha valaki jól kezdi keresztyén életét, mindig fennáll a veszély, hogy buzgósága alábbhagy, ereje csökken, és szellemi látóköre fokozatosan elhalványul. Elgyöngülünk, önteltté válunk, kihűlünk és megöregszünk.
Ugyanezt lehet elmondani gyülekezetekről. Sok gyülekezet keletkezett már a Szent Szellem által. Tüzük éveken át fényesen égett. De azután elkezdődött a hanyatlás. A gyülekezetben nincs már meg az első szeretet (lásd Jel 2,4). Az igehirdetés izzó buzgalmának helyét a rutinszerű szolgálatok foglalták el. A tanítás tisztaságát feláldozták talán valamilyen semmit érő egységért, és végül egy üres ház tanúskodik némán arról, hogy odalett minden dicsőség.
A mozgalmak és intézmények alá vannak vetve a romlásnak. Talán benső közösséggel kezdődtek, de azután áttértek a szociális területre, és elhanyagolták az evangéliumot. Vagy a Szent Szellem tüzével kezdődtek, de azután visszaestek a szertartásosságba és formalizmusba. Óvakodnunk kell a szellemi hanyatlástól azáltal, hogy megmaradunk „szellemben buzgók"-nak.
November 09 A hit meglátszik
„Testvérem, mit használ, ha valaki azt mondja, hagy van hite, de cselekedetei nincsenek?" Jakab 2,14
Jakab nem mondja, hogy akiről ebben a versben beszél, annak van hite, hanem csak azt állítja! Ha valóban üdvözítő hite lenne, az föltétlenül megmutatkoznék cselekedeteiben. Hite csak szavakban nyilvánul meg, és ez senkit sem üdvözít. A szavak halottak cselekedetek nélkül.
Az üdvösség nyilván nem jó cselekedetek által történik. Nem is hit és cselekedetek által! Az üdvösség olyan hit által jön létre, amely szükségszerűen jó cselekedetekhez vezet.
Akkor miért mondja Jakab a 2,24. versben, hogy „cselekedetekből igazul meg az ember"? Nem áll ez szöges ellentétben Pál apostol ama tanításával, hogy az ember kizárólag hit által igazul meg? Valójában ebben nincs semmiféle ellentmondás. Mindkettő igaz. Az Újszövetségben a megigazulásnak hat különböző nézőpontját találjuk:
Isten igazít meg (lásd Róm 8,33). Ő nyilvánított bennünket igaznak.
Isten kegyelme által ingyen igazulunk meg (lásd Róm 3,24). Isten meg nem érdemelt, ingyen való ajándékképpen adja nekünk a megigazulást.
Hit által igazultunk meg (lásd Róm 5,1). Akkor kapjuk meg ezt az ajándékot, ha hiszünk az Úr Jézus Krisztusban..
A vér által! (lásd Róm 5,9). Jézus Krisztus drága vére az ára annak, amit Isten a mi megigazulásunkért fizetett
Isten ereje által! (lásd Róm 4,25). Az erő, amely a mi Urunk Jézus Krisztust feltámasztotta, ugyanaz, amely a mi megigazulásunkat lehetővé tette.
Végül cselekedetekből igazultunk meg (lásd Jak 2,24). A jó cselekedetek azok, amelyek látható módon bizonyítják, hogy valóban megigazultunk.
Az emberek nem láthatják hitünket. De láthatják jó cselekedeteinket amelyek az üdvözítő hit gyümölcsei. És minden okuk megvan erre, hogy kételkedjenek hitünkben, amíg nem látnak cselekedeteket.
Ábrahám jó cselekedete az a készség volt, hogy feláldozza fiát Istennek (lásd Jak 2,21). Ráháb jó cselekedete abból állt, hogy elrejtette a kémeket (lásd 25. v.). És azért voltak ezek „jó" cselekedetek, mert ezeknek az embereknek az Istenbe vetett hitéről tanúskodtak. Más összefüggésben rossz cselekedetek lettek volna, nevezetesen gyilkossági kísérlet és hazaárulás.
A test halott, ha elválik a szellemtől. Éppen ez a halál, a test és szellem szétválása. Ugyanígy halott a hit cselekedetek nélkül. Élettelen, erőtlen és mozdulatlan.
Az élő test azonban világosan mutatja, hogy láthatatlan szellem él benne. Ugyanígy a jó cselekedetek a látható jelei annak, hogy üdvözítő hit él ebben az emberben, még ha ez a hit láthatatlan is.
November 08. Maradj elhívásodban
„Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott." 1Korintus 7,20
Ha valaki keresztyénné lett, talán azt gondolja, hogy most már gyökeresen szakítania kell mindazzal, ami addigi életéhez tartozott. Hogy az efféle gondolkodást helyreigazítsa, az apostol kijelenti, hogy az ember maradjon meg ugyanabban a helyzetében, amelyben megtérése pillanatában volt. Vizsgáljuk meg most közelebbről ezt, és lássuk meg, mit jelent, és mit nem jelent.
A szöveg összefüggéseiből kiderül, hogy itt a házassággal kapcsolatos sajátos problémáról van szó, mégpedig arról az esetről, amikor az egyik házastárs hitre jut, a másik nem. Mit csináljon ilyenkor a hívő férj? Váljék el a feleségétől? Nem - mondja Pál -, maradjon meg a házasság kötelékében, abban a reménységben, hogy a felesége is megtér majd az ő bizonyságtétele nyomán.
Általánosságban Pál azt fejezi ki, hogy a megtérésnek nem kell magával hoznia minden addigi kapcsolat erőszakos megszakítását, hacsak azok nincsenek szöges ellentétben a Szentírással. (A hívő férfinak nem szükséges bármiféle testi változásnak - mint amilyen a körülmetélkedés - alávetni magát, hogy megkülönböztesse magát a pogányoktól. Mert nem a külső, testi ismertetőjelen múlik a dolog. Amit Isten látni akar nálunk, az az Igéje iránti engedelmesség.)
Aki újonnan születésekor rabszolga volt - mondja Pál -, most ne lázadozzon ura és gazdája ellen, és ne vonjon ily módon nehézségeket és büntetést magára. Lehet egyszerre jó keresztyén és jó rabszolga. Isten előtt nem számít a társadalmi helyzet és az osztálykülönbség. De ha a rabszolga törvényes eszközökkel felszabadulhat, éljen ezzel a lehetőséggel!
Nyilvánvaló azonban, hogy vannak fontos kivételek. Nem jelenti például azt, hogy az ember tovább folytathatja hivatását, ha az Isten parancsolataiba ütközik. Ha például valaki éjszakai mulatónak vagy nyilvános háznak a tulajdonosa, vagy játékkaszinót üzemeltet, akkor tudni fogja, hogy itt alapvető változásnak kell végbemennie.
Egy másik kivétel a vallási közösség. Az újonnan megtért ember nem maradhat meg semmiféle olyan rendszerben, amelyben a keresztyén hit legfontosabb alapelveit tagadják. El kell fordulnia minden olyan gyülekezettől, amelyben nem adnak dicsőséget és tiszteletet a Megváltónak. És nem lehet a továbbiakban tagja azoknak a társadalmi egyesületeknek, amelyekben Jézus Krisztus nevét megvetik, vagy legalábbis nem látják szívesen. Az Isten Fia iránti hűség megkívánja, hogy a hívő ember mindezektől a köröktől tartsa távol magát.
Tehát: az újonnan megtért ember maradjon meg abban a helyzetében, amelyben elhívatott, hacsak ez a helyzet nem bűnös, és nem hoz szégyent az Úrra!
November 07 Menj haza a tieidhez!
"Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad." Márk 5,19
Akik frissen éltük át Isten megváltó kegyelmét, úgy véljük, a hit oly egyszerű és csodálatos, hogy mindenki hihet az Üdvözítőben, ha elmondjuk neki, mi történt velünk. Ehelyett azonban meg kell állapítanunk, hogy sértődötten, bizalmatlanul, néha ellenségesen reagálnak. Mintha becsaptuk volna őket. És ilyenkor gyakran úgy viselkedünk, hogy mi magunk leszünk akadályok az Úr Jézushoz vezető úton. Olykor heves vitába keveredünk velük, vagy elkülönítjük magunkat tőlük. Vagy bíráljuk őket életmódjuk miatt, s közben elfelejtjük, egyszerűen nincs meg bennük az az isteni erő, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudjanak felelni a keresztyén élet mércéjének. Könnyen előfordul, hogy az lesz rólunk az emberek benyomása, hogy mi magunkat náluk jobbnak tartjuk. S ezt szemünkre is vetik. Kerülnünk kell, hogy ezekre a vádakra még okot is szolgáltassunk.
Egy másik hiba, amit gyakran elkövetünk, hogy erőnek erejével rájuk erőltetjük az evangéliumot. Csupa szeretetből és buzgóságból még jobban elidegenítjük lelküket a hevesen támadó kísérleteinkkel.
És egyik hiba szüli a másikat. Felhagyunk a szülői tekintély iránti szeretetteljes tisztelettel, mintha hitünk felmentene minket az alól, hogy engedelmeskedjünk apánknak és anyánknak. Egyre többet vagyunk távol hazulról, és időnket az istentiszteleteken, valamint más keresztyénekkel töltjük el. Pedig ezzel csak még ellenszenvesebbé tesszük családunk számára a gyülekezetet és a keresztyéneket.
Amikor az Úr Jézus meggyógyította a démonoktól megszállt gadarénust, azt mondta neki, menjen, és mondja el családjának, milyen nagy dolgot cselekedett vele az Úr. Ez az első, amit nekünk is tennünk kell: egyszerű, alázatos és szeretetteljes bizonyságot megtérésünkről.
Ehhez kell járulnia megváltozott életünk tanúságtételének. Ragyogtassuk világosságunkat" az emberek előtt, hogy lássák a mi jó cselekedeteinket, és dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat (lásd Mt 5,16).
Ez pedig azt jelenti, hogy megújult tisztelettel, engedelmességgel, szeretettel és figyelmességgel vagyunk szüleink iránt, és elfogadjuk tanácsaikat mindaddig, amíg azok ellent nem mondanak a Szentírásnak. Többet kell segítenünk az otthoni munkában, mint eddig, gondosabban kell takarítanunk szobánkat, segítenünk a mosogatásnál, a szemetes vödör kiürítésénél, és mindezt önként.
Ahelyett, hogy családunktól elszakadnánk, egyre több időt kell töltenünk velük, és azon fáradoznunk, hogy egymással való kapcsolatunk erősödjék. Így a „mieink" előbb-utóbb vágyat éreznek arra, hogy ők is Jézus Krisztus tanítványai legyenek!
November 06 A szentek bevonulása
„Így fognak visszatérni az Úr megváltottai is, és ujjongva érkeznek meg a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik." Ézsaiás 51,11
A szövegösszefüggésben Ézsaiás próféciája felvillantja azt a nagy örömöt, amivel Isten választott népe visszatér majd hazájába a hetvenéves babiloni fogság után.
De értelmezhetjük ezt a későbbi jövőre is. Izráel helyreállítására, amikor a Messiás őket a világ minden részéből visszavezeti az országba. Ez is nagy öröm ideje lesz!
De tágabb értelemben jogosan vonatkoztathatjuk ezt az Igét az Úr Jézus Gyülekezetének az elragadtatására is. Ekkor majd minden kor hívőinek teste feltámad, felébreszti őket Uruk hívása, az arkangyal szava és Isten harsonái. Az akkor élő hívők pedig egyik pillanatról a másikra elváltoznak és csatlakoznak a feltámadottakhoz, amikor azok felvitetnek, hogy találkozzanak az Úrral a levegőégben. És akkor kezdődik a nagy ünnepi bevonulás az atyai házba.
Lehetséges, hogy az útvonalat angyali seregek szegélyezik majd. A menet élén maga a Megváltó halad, a halál és a sír fölött aratott dicsőséges győzelme sugárzik belőle. Azután jön a megváltottak serege, minden népből és nyelvből, nemzetből és törzsből. Számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer lesz, és mindnyájan tökéletes összhangban éneklik: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás" (Jel 5,12).
A sereg minden egyes tagja Isten csodálatos kegyelmének győzelmi jele. Mindegyikük megváltatott a bűnből és szégyenből, és új teremtménnyé lett Jézus Krisztusban. Lesznek köztük, akik súlyosan megszenvedtek hitükért, lesznek, akik áldozatul adták életüket Megváltójukért! De akkor a sebek és csonkolások jelei eltűnnek, és a szentek mind halhatatlan, megdicsőült testet kapnak!
Ott lesznek az Úr szeretett tanítványai, Péter, Jakab, János és Pál. Ott vonul Luther, John Wesley, John Knox és Kálvin. De ők sem lesznek feltűnőbbek, mint Istennek azok a rejtett emberei, akiket itt a földön nem ismertek, de a mennyben jól ismernek.
És bevonulnak a szentek a királyi palotába. A gondok és a sóhajtások mindörökre elmúltak, és örökös öröm vár rájuk. A hit látássá lett, és a reménység elnyerte a rég vágyott beteljesedést. A hívő emberek boldogan köszöntik egymást. Túláradó öröm uralkodik mindenütt És mindnyájan félő tisztelettel álmélkodnak azon a kegyelmen, amely a bűn mélységéből a dicsőség ily nagy magaslataira emelte őket.
November 05 Lelkiismeret
„Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet." 1Timóteus 1,19
A lelkiismeret belső ellenőrzés, amit Isten az emberbe helyezett, hogy a helyes magatartást jóváhagyja, és ami rossz, az ellen tiltakozzék. Mikor Ádám és Éva vétkezett, a lelkiismeretük elítélte őket, és hirtelen észrevették, hogy mezítelenek.
Ahogyan az ember természetének többi területét, a lelkiismeretét is érintette a bűnnek az életbe való belépése, úgyhogy az nem mindig reagál megbízhatóan. Az a régi mondás: „Engedd magadat a lelkiismereted által vezetni", nem olyan szabály, amelyben föltétel nélkül bízhatunk. Mégis, a legromlottabb emberben is olykor jelt ad a lelkiismeret.
Amikor az ember megtér, lelkiismerete megtisztul Jézus Krisztus vére által (Zsid 9,14). Ez azt jelenti, hogy: „Szíve megtisztul a gonosz lelkiismerettől" (lásd Zsid 10,22), mert tudja, hogy bűneinek kérdése egyszer s mindenkorra el van rendezve Krisztus váltságműve által. Lelkiismerete nem kárhoztatja többé.
Attól kezdve a hívő arra törekszik, hogy lelkiismerete mind Isten, mind emberek előtt tiszta és jó legyen (lásd Csel 26,16; 1Tim 1,5.19; Zsid 13,18; 1Pt 3,16). Tiszta lelkiismeretet kíván magának (lásd 1Tim 3,9).
A hívő ember lelkiismeretét a Szent Szellemnek kell érintenie Isten Igéjének a segítségével. Ily módon az emberben egyre növekvő érzékenység fejlődik ki a keresztyén magatartás bizonytalan területeivel kapcsolatban is.
Azoknak a hívőknek, akik rendkívül pontosak és aggályoskodók olyan dolgokban, amelyek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak, gyönge a lelkiismeretük. Ha ennek ellenére olyasmit tesznek, amit ők maguk rossznak tartanak, ezzel bűnt követnek el (lásd Róm 14,23), és beszennyezik a lelkiismeretüket (lásd 1Kor 8,7).
A lelkiismeret olyan, mint a gumiszalag. Minél jobban kihúzzák, annál többet veszít rugalmasságából. Így aztán a lelkiismeretet érzéketlenné is lehet tenni. Az ember a saját helytelen magatartását képes oly sok jó érvvel alátámasztani, hogy végül a lelkiismerete azt mondja, amit ő hallani akar.
A hitetleneknek lehet megbélyegzett a lelkiismeretük is (lásd 1Tim 4,2), azaz olyan, mintha tüzes vassal kiégették volna. Ha újra meg újra elnémítják lelkiismeretük szavát, végül olyan állapothoz érkeznek el, amelyben már teljesen érzéketlenné váltak. Teljesen eltompultak, és már nem fáj nekik, ha vétkeztek (lásd Ef 4,19).
Pedig Isten felelőssé teszi az embert azért, amit a lelkiismeretével cselekszik. Istentől kapott képességeinkkel nem élhetünk vissza büntetlenül!
November 04 Hasonlítunk
"Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti testvérét!" 1János 3,10
Régebben a legtöbb polgári családban a nappali szoba asztalán volt a nagy, díszes családi fényképalbum vattával bélelt bőrbe kötve, dúsan aranyozva. Lapjai aranyszegélyes, virágmintás, fényes keménypapírból készültek. És minden oldalán több bemélyedés volt található, amelyekbe fényképet lehetett tenni.
Ha a vendégek az albumot nézegették, gyakran így szóltak: „Ó, Henrik éppen olyan, mint a nagyapja." Vagy: "Zsófián meglátszik, hogy a családhoz tartozik."
János első levele ilyen családi albumra emlékeztet engem, mert azokat írja le, akik Isten családjának a tagjai, és akik ennek megfelelően hasonlítanak is a család tagjaihoz. Itt természetesen nem testalkat vagy arcvonások szerinti hasonlóságról van szó, hanem szellemiről és erkölcsiről.
A hívő keresztyének is sok szempontból hasonlítanak egymáshoz. Mindannyian vallják, hogy az Úr Jézus a Krisztus (azaz a Messiás, Felkent - lásd még: 1Jn 4,2; 5,1). Amikor azt mondják - Jézus Krisztus, akkor erről tesznek bizonyságot!
Minden keresztyén szereti Istent (5,2). Ha szeretetük talán sokszor gyönge és ingadozó is, még sincs egyetlen olyan pillanat, amikor a hívő ne tudna föltekinteni Isten orcájára, és ne tudná azt mondani: „Te tudod, hogy én szeretlek Téged."
Minden keresztyén szereti a testvéreit (2,10; 3,10.14; 4,7.12). Ismertetőjele ez mindazoknak, akik átmentek a halálból az életre. Mivel szeretik Istent, szeretik azokat is, akik Istentől születtek!
Azokra, akik az Istent szeretik, jellemző az is, hogy megtartják parancsolatait (3,24). Engedelmességük nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az Isten iránti szeretetből, aki az Ő Egyetlenét értük odaadta.
A keresztyének nem cselekszenek bűnt (3,6.9; 5,18). Igaz ugyan, olykor ők is vétkeznek, de a bűnnek nincs meghatározó hatalma rajtuk.
Isten családjának tagjai igazságot gyakorolnak (2,29; 3,7) Tehát nemcsak nem vétkeznek rendszeresen (ez puszta negatív és passzív magatartás lenne), hanem odafordulnak más emberekhez, és az igazság cselekedeteit cselekszik. Ez pozitív és aktív dolog!
Isten családtagjainak ismertetőjele az is, hogy nem szeretik a világot (2,15). Fölismerték, hogy a világ olyan rendszer, amit az Istennek ellenszegülő ember épített fel, és hogy aki ennek a világnak a barátja, az automatikusan Isten ellenségévé válik.
Végül a keresztyének hitük által legyőzik a világot (5,4). A mulandó dolgok látszatvilágán túllátnak azokra a dolgokra, amelyek örökkévalók!
1Jn 4. 2 Erről ismeritek meg az Isten Lelkét: amelyik lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van;
1Jn 5. 1 Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki tőle született.
1Jn 5. 2 Abból ismerjük meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait.
1Jn 5. 4 Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.
November 03 Az ÚR ismeri az övéit
"Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek pecsétje ez: »Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!«" 2Timóteus 2,19
Már az apostol idejében sok volt a zűrzavar a hitélet területén. Két férfi például annak idején azt a sajátos tant terjesztette, hogy már megtörtént a hívők feltámadása! Számunkra az ilyen vélekedés képtelenségnek látszik. Akkor azonban olyan komolyan vették, hogy ezzel nem egy ember hitét összezavarták. És itt természetesen fölmerül a kérdés: „Egyáltalában keresztyén volt ez a két férfi?"
Ugyanezzel a kérdéssel kell ma is gyakran szembenéznünk. Egy ismert lelkész például tagadja a szűztől születést. Egy teológiai professzor azt állítja, hogy a Bibliában nyilvánvaló tévedések találhatók. Vagy egy egyetemi hallgató állítja, hogy kegyelemből hit által váltatott meg, de azért szigorúan ragaszkodik a szombat megszenteléséhez, és azt mondja, hogy az szükséges az üdvösséghez. Vagy egy üzletember meggyőzően tudja elmondani megtérése történetét, mégis benne marad egy közösségben, ahol bálványokat imádnak, és azt tanítják, hogy az üdvösség elnyerésének feltétele bizonyos cselekedetek megtétele, és hogy a közösség vezetője mind hitbeli, mind erkölcsi kérdésekben tévedhetetlen. Valóban igazi keresztyének az ilyen emberek?
Egészen őszintén: vannak esetek, amikor nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy egy ember hite valódi-e, vagy csak képmutatás. Az igazi és a hamis között, a fehér és a fekete között szürke határsáv van. Mi nem lehetünk teljesen biztosak, csak Isten tud bizonyosat!
De amiben teljesen bizonyosak lehetünk még ebben a bizonytalanságokkal teli világban is, az az Isten alapja. Amit Ő épít, az erős és szilárd. Sőt, ezen az alapon pecsét is van, és ezen a pecséten két feliratot látunk. Az egyik az isteni oldalt ábrázolja ki, a másik az emberi oldalt. Az egyik felvilágosítás, a másik követelés.
Az isteni oldal az, hogy ismeri az Úr az övéit! Tudja, kik azok, akik igazán az övéi, még ha magatartásuk nem is mindig olyan, amilyennek lennie kellene. Másfelől viszont átlát a képmutatókon, akik ugyan sokat beszélnek kifelé a hitről, de nincs bennük igazi tartalom. Lehet, hogy mi nem tudjuk megkülönböztetni a juhokat a bakoktól, de Isten megkülönbözteti őket egymástól.
Az emberi oldal az, hogy aki az Úr nevét vallja, az hagyja el a gonoszt! Vallástételének hitelességét ilyen módon tudja az ember bizonyítani. Aki azonban megmarad a bűnben, az elveszti hitelét, amikor azt állítja, hogy ő keresztyén.
Az Úr ismeri az övéit. És mindazok, akik azt állítják, hogy ők az Úréi, ezt azzal bizonyíthatják mások előtt, hogy határozottan szakítanak a bűnnel.
November 02 Csüggedés ellen
"Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban." 1Korintus 15,58
Biztos találkoztunk már olyan emberrel, aki az Úrért való szolgálatában annyira elcsüggedt, hogy mindent föl akart adni. Fölteszem, hogy közülünk is a legtöbben álltak már ilyen kísértés előtt. Ezért ma szeretnék bemutatni négy bibliai szakaszt, amelyek egy időben számomra nagy biztatásul szolgáltak, és megőriztek attól, hogy mindent föladjak.
Az első: „Én azonban azt mondtam: hasztalan fáradoztam semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél" (Ézs 49,4). - Vannak az életben pillanatok, amikor úgy látjuk, hogy az Úrért való sokévi szolgálat, minden munkánk hiábavaló volt. Pedig nem így van! Igeversünk biztosít minket arról, hogy Isten igazságossága gondoskodik majd megjutalmazásunkról. Mert amit valaha is az Úrért tettünk, az nem volt hiábavaló.
A második igeszakasz Ézsaiás 55,10-11: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én Igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem." - Ezzel biztosítja Isten azokat, akiknek feladata, hogy Isten élő Igéjét hirdetik, hogy munkájuknak meglesz a maga eredménye. Isten garantálja azt. Nincs abszolút kudarc, Igéje ellenállhatatlan! Ahogy a földi hadseregek tehetetlenek az esővel és a hóval szemben, ugyanúgy a démonok vagy emberek minden serege sem tudja feltartóztatni Isten Igéjét abban, hogy eláradjon és drámai változást hozzon az emberek életébe. Mi a győztes oldalán állunk!
Az Újszövetségben is vannak bátorító Igék: „Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem" (Mt 10,40). - Rád förmedtek-e már azért, mert magadat keresztyénnek vallottad? Vagy megvetettek, kicsúfoltak és bántalmaztak ezért? Becsapták-e már az ajtót az orrod előtt? Nos, ne vedd mindezt személyed ellen irányulónak. Ha az emberek elutasítanak téged, akkor valójában az Urat utasították el maguktól. Ahogy az emberek veled bánnak, ugyanúgy bánnak az Úrral. Milyen csodálatos ily szorosan összekötve lenni Isten Fiával!
Végül pedig természetesen itt van a mai igeversünk. Közvetlenül előtte Pál a feltámadás valóságáról beszélt. A síron túl vár az örök dicsőség. Ekkor jutalmat nyerünk majd mindazért, amit itt az Úr nevében tettünk. És kiderül, hogy egyetlen szeretetteljes szolgálat sem volt gyümölcstelen vagy hiábavaló.
November 01 Alkalmas és alkalmatlan időben
„Reggel fogj a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem, mert nem tudod, melyik sikerül: ez vagy amaz, vagy mind a kettő egyaránt jó lesz." Prédikátor 11,6
Sohasem tudhatjuk, Isten hogyan és mikor használja fel szolgálatunkat. Használjunk fel fáradhatatlanul minden kínálkozó alkalmat. Az Úr gyakran éppen olyankor munkálkodik, amikor mi nem is várjuk. Ő végtelen sok úton és módon tudja hatását kifejteni.
Egy hívő keresztyén tengerész például, aki a haditengerészet egyik repülőbázisán szolgált, egyszer barátjával egy hangár sarkánál beszélgetett, és bizonyságot tett neki hitéről. Egy harmadik tengerész, aki a sarok mögött állt, s akit a másik kettő nem vett észre, véletlenül meghallotta az evangéliumot, egy csapásra fölismerte bűnös voltát, és teljes őszinteséggel megtért Istenhez.
Egy prédikátor, aki tulajdonképpen az új terem akusztikáját akarta csak kipróbálni, erős hangon elmondta a János 1,29-ből: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét." Akkor azt hitte, ezt nem hallja senki. Ezért még egyszer elismételte ezeket a minden időkben érvényes szavakat, amelyeket Keresztelő János Jézus megpillantásakor mondott. Lent a terem teljesen üres volt, de egy munkást, aki éppen a karzaton dolgozott, szíven talált az Ige, és imádságban odafordult Isten Bárányához, akitől bűnbocsánatot és új életet kapott.
Egy amerikai bibliaiskolai tanár egy párizsi pályaudvaron beszélgetett egy amerikai turistával. (Mindketten az USA ugyanabból a városából valók voltak, úgyszólván egymás szomszédságában laktak.) A fiatal turista bosszankodott, hogy ilyen közvetlenül szólították meg őt, és ezt mondta: „Azt gondolja talán, hogy itt, Párizsban, a vasútállomáson megmentheti a lelkemet?" A bibliaiskolai tanár azt felelte: „Nem, én magát egyáltalában nem tudom megmenteni. Az viszont nem véletlen, hogy mi itt találkoztunk. Úgy gondolom, hogy Isten beszélni akar magával, maga pedig jól teszi, ha hallgat rá." A következő napokban ezt a fiatalembert egy másik amerikai hívő keresztyén autóján elvitte Bécsig. Útközben ez a férfi is bizonyságot tett a hitéről. Amikor a fiatalember ismét visszatért az USA-ba, ugyanaz a férfi meghívta őt egy keresztyén táborba, Colorado államba. Látogatásának utolsó napján a fiatalember elgondolkozva állt az úszómedence szélén. Hamarosan csatlakozott hozzá egy másik vendég, aki beszélni kezdett neki az Úrról, és végül nagy örömmel tapasztalta, hogy a fiatalembert az Úrhoz tudta vezetni. Sok év elteltével a bibliaiskolai tanárnak bemutattak egy komoly fiatal keresztyént. A férfi neve ismerősnek tűnt előtte: ő volt az a turista, akivel annak idején a párizsi pályaudvaron beszélgetésbe elegyedett.
Mindebből levonhatjuk a magunk számára azt a tanítást, hogy reggeltől estig kell buzgón dolgoznunk Krisztusért, alkalmas és alkalmatlan időben.
Október 31 Gyermek nevelés
"A bölcs fiú örömöt szerez apjának, az ostoba fiú azonban szomorúsága anyjának." Példabeszédek 10,1
Tulajdonképpen mitől is függ az, hogy egy fiú bölcs vagy ostoba lesz? Milyen tényezők befolyásolják azt, hogy János vagy Júdás lesz belőle?
Nyilván fontos az, hogyan nevelik őt a szülők. Ehhez tartozik a Szentírás alapos megismertetése. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen tisztító hatása van Isten Igéjének.
Ide tartozik az imádság által megerősített szülői ház is. Egy híres evangélista édesanyja abban látta fia megőriztetését minden erkölcsi és tanbeli gonosztól, hogy „sebesre horzsolta térdét" az érte mondott imádságban.
Ide tartozik a szigorú fegyelem, amely által a gyermek megtanul engedelmeskedni. Igaz ugyan, hogy ma hangos tiltakozásokat hallunk a szigorú büntetésekkel szemben, de a túlzott engedékenység miatt több ember élete futott már zátonyra, mint a vessző használata következtében (lásd Péld 13,24; 23,13-14).
Szükséges azonban a gyermeknek megadni a biztonságot, hogy szeretik őt! Még a büntetésnek is szeretetből kell fakadnia, nem pedig dühből.
A jó neveléshez tartozik továbbá, hogy a szülők élő példái legyenek annak, amit vallanak. (A képmutatás nagyon gyakran lett már botránykő a keresztyén szülők gyermekeinek életében.)
Ezenkívül szerepe van a gyermek akaratának is. Ha már elhagyta a szülői házat, szabaddá lesz, és maga hozhatja meg a döntéseit. És gyakran megtörténik, hogy gyermekek, akik ugyanabban a családban, ugyanolyan föltételek között nőttek fel, egészen különböző irányban fejlődnek.
Tudomásul kell vennünk, hogy a legtöbb ember maga akar ízelítőt venni a világból, és hogy a legtöbb ember jobban szeret a maga tapasztalataiból tanulni - még ha ez sokszor szennyes is -, ahelyett, hogy mások tanácsára hallgatna.
Bölcs szülők nem kényszerítik gyermeküket a Krisztusról szóló bizonyságtételre. Ha a gyermekek szívesen, saját akaratukból jönnek az Úrhoz, akkor bátorítják őket. De ha olyan sokáig beszélik rá őket, hogy végül nem őszinte bizonyságtétel hangzik el tőlük, akkor később sokkal nehezebb igazán megnyerni őket Jézus Krisztus számára.
De mi történik akkor, ha a keresztyén szülők mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermeküket az Úr félelmében neveljék, és mégis azt kell látniuk, hogy gyermekük később hit dolgában hajótörést szenved? Ilyenkor elsősorban arra kell gondolniuk, hogy az utolsó fejezet még nincs megírva! Sokan imádkoztak komolyan tovább, és minden ajtót nyitva tartottak, s még megérhették, hogy a „tékozló fiú hazatért". Más esetekben a szülők imádsága csak akkor nyert meghallgatást, mikor Ők már hazatértek az Úrhoz.
Október 30. Igazságban járás
„Nincs nagyobb örömöm annál, mint amikor hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak," 3János 1,4
János apostol nyilván ismerte azt az örömöt, amit akkor érzünk, ha személyesen megnyertünk valakit Isten számára. Végtelen boldogságot jelent, ha valakit az Úr Jézushoz vezethetünk. János számára azonban még ennél is nagyobb öröm volt az, amikor látta, hogy hitben gyermekei növekedtek, és állhatatosan megmaradtak az Úr mellett.
Dr. M. R. DeHaan írta: „Szolgálatomban volt egy olyan időszak, amikor gyakran mondogattam: »A keresztyén ember legnagyobb öröme, ha valakit Jézus Krisztushoz vezethet.« Az évek során azonban megváltozott ezzel kapcsolatos véleményem... Hiszen oly sokan voltak, akik fölött először örültünk, amikor bizonyságot tettek, akik azonban hamarosan elbuktak, és fekve maradtak az útszélen. Akkor örömünket mély szomorúság és gond váltotta fel. De ha évekkel később visszatérek valamelyik helyre, és látom, hogy az egykor megtértek hogyan növekedtek a kegyelemben és jutottak előbbre az igazságban - nos, ez a legnagyobb öröm."
Mikor LeRoy Eimset megkérdezték, mi okozza az életben a legnagyobb örömöt, azt felelte: „Az, ha az az ember, akit Jézus Krisztushoz vezettünk, belsőleg növekszik, és az Úrnak odaadó, gyümölcstermő, érett tanítványává fejlődik, aki másokat is Krisztushoz vezet, és segíti is őket a hitélet útján."
Nincsen abban semmi csodálatos, hogy ez adja a legnagyobb örömöt. Mert a szelleminek éppenséggel megvannak a párhuzamai a természetes életben. Nagy öröm, ha gyermek születik, de belsőleg nyugtalanít a kérdés: „Mi lesz ebből a gyermekből?" Milyen boldogok azután a szülők, ha gyermekük felnövekszik és kiváló jellemű, rendkívül tehetséges felnőtté lesz. Ezt olvassuk már a Példabeszédek 23,15-16-ban is: „Fiam, ha bölcs a szíved, örül az én szívem is. Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól."
Mindebből azt a gyakorlati tanítást vonhatjuk le, hogy sohase érjük be a felszínes szolgálattal. Ha olyan hitbeli gyermekeket szeretnénk, akik az igazságban élnek, akkor nekünk is készségesen oda kell áldoznunk értük életünk egy részét, és ez megkívánja tőlünk, hogy imádkozzunk értük, tanítsuk, bátorítsuk, tanácsoljuk és intsük őket.
Október 29 Bezárod a szíved?
"Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete?" 1János 3,17
Orvosi körökben elképzelhetetlen, hogy valaki feltalálná a rák gyógyszerét, és ne közölné ezt a világ valamennyi rákos betegével. Ha ezt a tudást megtartaná magának, az embertelenség lenne!
János apostol hasonló képet tár elénk a szellemi élet területéről. Itt van egy ember, bizonyságtevő keresztyén, aki tekintélyes vagyont gyűjtött össze magának. Luxusban és nagy kényelemben él. Körülötte ott van a világ, tele óriási szellemi és anyagi nyomorúsággal. Emberek milliói még sohasem hallották az evangéliumot. Sötétségben, babonákban és reménytelenségben élnek. Közülük sokan éheznek, háborúk és természeti katasztrófák sújtják őket. A gazdag ember egyszerűen keresztülnéz ezeken a szükségeken. Képes elereszteni a füle mellett a szenvedő emberiség jajgatását és sóhajtozását. Tudna segíteni, ha akarna, de inkább megtartja a pénzét.
János apostol nyíltan megkérdezi: az ilyen emberben „hogyan lehetne az Isten szeretete"? Természetes: nem lakik benne Isten szeretete. És akkor kételkedünk abban, hogy az ilyen ember hívő-e?
Ez nagyon komoly dolog. Általában a mai gyülekezetek ünneplik a gazdag embert, meghívják a gyülekezet véneinek körébe, bemutatják őt a látogatóknak. Az az általános alapelv uralkodik: "Jó dolog gazdag keresztyéneket látni." János azonban megkérdi: „Ha ő valóban keresztyén, hogyan képes ragaszkodni fölösleges gazdagságához, amikor oly sokan kiáltanak kenyér után, és halnak éhen?"
Szerintem ez a mai igeversünk arra kényszerít bennünket, hogy válasszunk a két út között. Vagy visszautasítjuk János egyenes, világos szavait, elnémítjuk a lelkiismeretünk hangját, és elítéljük azt, aki ilyen üzenetet merészel hirdetni nekünk, vagy pedig alázatosan elfogadjuk az Igét, és gazdagságunkat arra használjuk, hogy azzal szükségbe jutott testvéreinken segítsünk, és így tiszta lesz a lelkiismeretünk. Az a hívő ember, aki beéri szerény életmóddal, úgyhogy mindazt, ami e fölött van, az Úr munkájára fordítja, békességben élhet Istennel és ínségben levő testvéreivel.
Október 28 Örömbetét
„Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut." Példabeszédek 11,24
A Szent Szellem itt egy drága titkot közöl velünk. Ellenkezik ez mindazzal, amit elvárnánk, és mégis újra meg újra igaznak bizonyul. Ez a titok a következő: minél többet adsz, annál többed van! Minél többet halmozol fel, annál kevesebbed lesz. A nagylelkűség megsokszorozódik. A szűkmarkúság viszont szegénységet hoz. Mifelénk van egy közmondás: „Amit kiadtam, az enyém volt, amit magamnak megtartottam, azt elvesztettem, amit elajándékoztam, az az enyém."
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ugyanabban a „pénznemben" aratunk, amelyben vetettünk, sem azt, hogy a hűséges sáfár anyagi értelemben gazdagszik meg. Az azonban meglehet, hogy pénzt vet, és megtért lelkeket arat. Vagy kedvességet vet, és barátokat arat. Vagy együttérzést vet, és szeretetet arat.
A nagylelkű ember olyan jutalmat nyer, amilyent mások nem ismerhetnek. Kinyitja például az éppen most érkezett levelét, és megtudja belőle, hogy a pénzadomány, amit elküldött, éppen a kellő időpontban, és pontosan megfelelő összeggel segített valamilyen nyomasztó szükségben. Megtudja, hogy a könyv, amit egy fiatal hívő számára vásárolt, egy ember életének irányát gyökeresen megváltoztatta. Megtudja, hogy a szívesség, az Úr Jézus nevében, egyik szeme lett az események egész láncolatának, amelyek végül egy ember megmentéséhez vezettek. És ezért kimondhatatlanul boldog. Sohasem cserélne olyasvalakivel, akinek látszólag többje van, mint neki.
Ennek az igazságnak a másik oldala az, hogy a felhalmozás mindig szegénységhez vezet. Sohasem lelhetjük igazi örömünket abban a pénzben, amely a bankban pihen. Lehet, hogy hamis biztonságérzetre csábít bennünket, de nem adhat igazi és maradandó örömet. Az a kamat, amit az ilyen pénz hozhat, semmi ahhoz a nagy örömhöz képest, amit érez az ember, ha pénzét Jézus Krisztus céljaira fordítja, és megtudja, hogy embertársai áldására lett. Aki többet tart meg magának, mint amennyi szükséges, annak lehet, hogy nagy összegű bankbetétje van, de csak egy kicsi örömbetéte ebben az életben, és még ennél is kevesebb java a „mennyei bankban".
Mai igeversünk célja, hogy isteni kihívás elé állítson bennünket. Az Úr ezt mondja nekünk: „Próbáld ki te magad is! Bocsásd rendelkezésemre kenyereidet és halaidat. Jól tudom, hogy azokat voltaképpen saját ebédedre szántad. De ha átadod nekem, akkor bőségesen elég lesz neked is, és még rajtad kívül más emberek ezreinek. És gondolj csak arra, amit akkor érzel, amikor tudod, hogy én a te ebédedet használtam fel egy tömeg táplálására."
Atyám, dicsőítelek isteni bölcsességedért, amellyel nemcsak meglátod vétkeimet, hanem Krisztusban engesztelést szereztél minden bűnömre, hogy megszabadíts mardosásuktól, és ezt már akkor megtetted értem, mielőtt én egyáltalában bűneim tudatára ébredtem volna.
Október 27 Egyenlőek Isten előtt
„Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban." Galata 3,28
A vers kulcsszavai: „Krisztus Jézusban". Ez leírja helyzetünket, azaz, hogy mik vagyunk Isten szemében. Itt nem a mindennapi életünkről van szó, tehát nem arról, hogy mik vagyunk önmagunkban, vagy abban a társadalomban, amelyben élünk.
Ez a vers tehát azt mondja, hogy Isten előtt nincsen sem zsidó, sem görög. Mind a hívő zsidó, mind a hívő pogány Krisztus Jézusban van, és ezért Isten színe előtt mindketten a teljes kegyelem helyzetében állnak. Egyiknek sincs kiváltsága a másikkal szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a testi vagy a vérmérsékleti különbségek egyszerűen megszűnnek.
Krisztusban nincsen sem rabszolga, sem szabad. A rabszolgát Jézus Krisztus személye és váltságműve által éppúgy elfogadja Isten, mint a szabad embert. Ugyanakkor a mindennapi életben megmaradnak a társadalmi különbségek.
Krisztus Jézusban ugyanígy nincs sem férfi, sem nő. A hívő nő éppolyan tökéletes Krisztus szemében, megigazultan ingyen kegyelemből - mint a hívő férfi. És mindkettőjüknek egyformán szabad a menetelük Isten színe elé.
Ezt az Igét nem szabad a mindennapi életre erőszakolni. Megmarad a nemi különbség - vannak férfiak és vannak nők. És az ebből adódó szerepek megmaradnak - az apáé és az anyáé. Az Isten által rendelt különböző tekintély és alárendeltség is megmarad - a férfi megmarad a család fejének, az asszony pedig a maga alárendeltségében férjével szemben. Az Újszövetség különbséget tesz a férfi és nő gyülekezeti szolgálatában is (lásd 1Tim 2,8-12; 1Kor 14,34-35). Akik úgy érvelnek, hogy a gyülekezetben nem lehet különbség a férfiak és nők között, azok a most említett igehelyeket átértelmezik; vagy kétségbe vonják a Szent Szellemtől ihletett voltát.
Itt a következőket kell megértenünk: ami az Isten előtti helyzetet illeti, megszűntek a faji, társadalmi és nemi különbözőségek. A mindennapi életben azonban mindezek fennállnak. Azt is be kell látnunk, hogy ezeknek a megkülönböztetéseknek semmi közük nincs a kisebbrendűséghez. A pogány, a rabszolga, a nő semmivel sem ér kevesebbet, mint a zsidó, a szabad vagy a férfi. Sok tekintetben még fölül is múlhatják őket. Ezért ahelyett, hogy Isten teremtésének és gondviselésének rendjét megkísérelnénk átírni, inkább fogadjuk el hálával ezt a rendet.
Október 26. Jövevények
„Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak." 1Péter 2,11
Péter apostol emlékezteti olvasóit arra, hogy itt a földön tulajdonképpen idegenek, nincs polgárjoguk! Olyan emlékeztetés ez, amelyre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha. (Jövevények vagy zarándokok azok, akik átutazóban vannak egyik országból a másikba. Az az ország, amelyen éppen átmennek, nem a sajátjuk: külföldiek. Csak az az igazi hazájuk, amely felé tartanak.)
A jövevény ismertetőjele sokszor a sátor. Ha arról olvasunk, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób sátrakban lakott, akkor ezen azt kell értenünk, hogy Kánaánt még idegen országnak tekintette (noha Isten nekik ígérte). Ábrahám „szükséglakásban" élt, mert „várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten" (Zsid 11,10). A zarándok sehol sem telepszik meg otthonosan. Mindig úton van.
S mert az útja hosszan tart, kevés útipoggyászt visz magával. Nem engedheti, hogy sok terhe legyen. Mindent el kell vetnie magától, ami mozgási szabadságát gátolja.
A zarándok további ismertetőjele, hogy különbözik az ország lakóitól. Nem alkalmazkodik azok életstílusához, szokásaihoz. A keresztyén zarándok számára ez azt jelenti, hogy komolyan veszi Péter intését, és tartózkodik „a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak". Nem engedi, hogy a környezete befolyásolja és alakítsa jellemét. Noha a világban él, de nem ebből a világból való. Idegen országon vonul keresztül anélkül, hogy átvenné annak erkölcseit és értékítéleteit.
Amikor a zarándok ellenséges vidéken halad át, gondosan ügyel arra, hogy össze ne barátkozzék az ellenséggel.
A keresztyén zarándok ellenséges országon megy át. Ez a világ nem adott a mi Urunknak mást, csak egy keresztet és egy sírhelyet. Aki ilyen világgal barátkozik, ezzel elárulja a mi Urunkat, Jézust. Krisztus keresztje elszakította mindazokat a kötelékeket, amelyek valaha is ehhez a világhoz kötöttek. Nem vágyakozunk e világ tetszésére, de nem félünk az ítéletétől sem.
Az úton levő zarándokot erősíti az a tudat, hogy a mindennap megtett útszakasz közelebb viszi hazájához. Tudja, hogy egyszer majd célhoz ér, és akkor nagyon gyorsan elfelejt minden földi fáradságot és veszélyt.
Október 25 Hű barátunk
Az Úr Jézus barátsága olyan téma, amely meleg visszhangra talál mindenütt Isten gyermekei között. Amikor a földön élt, kinevették mint a „vámszedők és bűnösök barátját" (Mt 11,19), a keresztyének azonban vállalták ezt a gúnynevet, és megtisztelő címmé változtatták.
Mielőtt Urunk a keresztre ment volna, tanítványait „barátai"-nak nevezte. Azt mondta: „Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek" (Jn 15,14-15).
Egyik legkedvesebb énekünk is így szól: „Ó, mily hű barátunk Jézus."
Miért kelt bennünk az Úr Jézus felkínált barátsága oly sajátos visszhangot? Talán elsősorban azért, mert sok ember magányos. Lehet, hogy sokan veszik körül, de azok nem barátai. Sokszor ez a helyzet sok idős embernél, akik túlélték legtöbb barátjukat.
A magány pedig borzalmas. Károsan hat az ember szellemi, lelki és testi egészségére is. Felőrli ellenálló erejét, megfosztja az életkedvtől. Gyakran közönyössé, sőt kétségbeesetté teszi az embert, úgyhogy végül kész belemenni valamilyen bűnbe, vagy értelmetlen kalandba. Az ilyen emberek számára az Úr Jézus barátsága olyan, mint a gyógyító balzsam.
A másik oka annak, hogy az Úr Jézus barátságát oly nagyra értékeljük, az a tény, hogy Ő sohasem hagy cserben bennünket. Földi barátainkban gyakran csalódunk, vagy lassan eltűnnek az életünkből, Ő azonban hűségesnek és állhatatosnak bizonyul.
Ha barátaim mind el is hagynának,
s gyűlöletté válnék szeretetük,
Uram, Te akkor is mellettem maradsz,
a Tieidnek Te vagy mindenük!
Az Úr Jézus az a Barát, aki közelebb áll hozzánk, mint vér szerinti testvérünk. Olyan barát, aki mindenkor szeret (Péld 17,17).
Az a tény, hogy az Úr test szerint nincs jelen közöttünk, nem jelent akadályt barátsága megnyilvánításán. Igéje által szól hozzánk, mi pedig imádságban beszélünk Ővele. Egész gyakorlati módon mellettünk van, mint olyan barát, akire szükségünk van. És így hallgatja meg imádságunkat is:
Uram, Jézus nyisd meg a szemem,
engedd jobban látnom,
hogy Te vagy nekem a Valóság
ezen a világon!
Te mindenütt jelenvaló,
hadd nézzelek hittel Téged
mindenkinél jobban!
Te légy hozzám legközelebb,
számomra a legkedvesebb,
szívem Érted dobban!
Október 24 - Tűz tava
„Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették." Jelenések 20,15
A pokol, mint téma, mindig nagy ellenállást kelt az ember szívében. Ez többnyire ebben a kérdésben jut kifejezésre: „Hogyan engedheti meg a szeretet Istene az örök kárhozatot?'
Ha erre a kérdésre Pál apostol felelt volna, valószínűleg először ezt mondta volna: „Ki vagy te egyáltalában, hogy Istennel vitatkozni merészelsz?" Vagy: „Isten igaz, még ha minden ember hazug is." Ez azt jelenti: a teremtménynek valóban nincs joga arra, hogy a Teremtőnek kérdéseket tegyen föl. Ha Isten megengedi, hogy legyen örök kárhozat, erre nyilván oka van! Nekünk viszont nincs jogunk arra, hogy megkérdőjelezzük akár a szeretetét, akár az igazságosságát. De éppen elég információt találunk a Bibliában, amelyek erre vonatkoznak.
Először is az örök tűz nem az ember, hanem az ördög és angyalai számára készült (lásd Mt 25,41).
Azután azt is tudjuk, hogy Isten nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen (lásd 2Pt 3,9). Ha valaki a pokolra jut, az fájdalmat jelent Isten számára.
Mindezeket a problémákat az ember bűne okozza. Isten szentsége és igazságossága megköveteli, hogy a bűn elnyerje büntetését. Isten rendelése így szól: „Annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik" (Ezék 18,4). Ez az isteni magatartás a bűnnel szemben!
Isten ezzel elintézettnek is tekinthetné az ügyet: az ember vétkezett, tehát meg kell halnia.
De itt lép közbe Isten szeretete: hogy az ember ne vesszen el mindörökké, elment a legvégsőkig, hogy utat készítsen az üdvösséghez. Elküldte egyszülött Fiát a földre, hogy a bűnös ember helyett meghaljon, és így Ő fizessen az ember bűnéért.
És most Isten ingyen ajándékaképpen örök életet ad mindazoknak, akik bűneiket megbánják, és az Úr Jézus Krisztusban hisznek. De senkit sem üdvözít saját akarata ellenére. Mindenkinek magának kell döntenie életének útja felől.
Isten nem tehetett többet! Ha viszont az ember elutasítja a felkínált ingyen kegyelmet, akkor nincs számára más lehetőség. A kárhozat azok tudatos döntése, akik nem akarnak a mennybe jutni!
Ha tehát Istent vádoljuk azért, hogy örök kárhozatot enged meg, akkor igazságtalanok vagyunk. Akkor nem vesszük figyelembe azt, hogy Isten a legkedvesebbjét, egyszülött Fiát küldte le a mennyből, hogy az ember sohase legyen kénytelen elszenvedni a tüzes tó örök gyötrelmét.
Mt.25.41 „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre.
Október 23 - Csak Jézus
„(A Szent Szellem) nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek." János 16,13b-14
Amikor az Úr Jézus azt mondta, hogy a Szent Szellem nem önmagától szól, ezzel nem azt akarta mondani, hogy Ő soha semmit nem említ majd önmagáról, inkább azt, hogy a Szellem nem saját tekintélye alapján, és az Atya Istentől függetlenül szól. Ezt a következő szavak még jobban kifejtik: „...azokat mondja, amiket hall". Azaz: nem saját kezdeményezése alapján beszél.
A Szent Szellem egyik legfőbb feladata ugyanis, hogy Krisztust dicsőítse! Az Úr Jézus ezt mondja: „Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek."
Azaz: amikor olyan szavakat hallunk, amelyek az Úr Jézus dicsőségét hirdetik, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy ezeket a Szent Szellem ihlette. Másfelől viszont: ha olyan beszédet hallunk, amelyben az előadók inkább magukat állítják a középpontba, mint az Urat, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek megszomorítják a Szent Szellemet. Mert Ő nem lehet egyszerre Jézus, és a szónok nagyságának a tanúja.
C. H. Mackintosh mondotta: „A valóban mély szellemi tanítást mindig az jellemzi, hogy Jézus Krisztust ábrázolja ki. Ő lesz az ilyen tanítás vörös fonala, tartalma. A Szent Szellem témája az Úr Jézus. Őróla örömmel beszél Isten Szelleme. Ha tehát valaki a Szent Szellem ereje által szolgál, akkor beszéde sokkal inkább Jézusról szól, mint bárki vagy bármi másról... a Szent Szellem egyetlen célja... hogy Jézus Krisztust állítsa az előtérbe."
Ebben az összefüggésben kell felülbírálnia az evangéliumi világnak azt a gyakorlatot, hogy ha vendég evangélistát hívnak, mindig szinte túlzó tisztelettel sorolják fel annak tisztségeit és címeit. Képtelenség valakit agyondicsérni, és azután elvárni tőle, hogy a Szent Szellem ereje által hirdesse az Igét!
A keresztyén irodalomnak is fontos próbaköve, hogy az Úr Jézust dicsőítik-e a könyvek. Olvastam egyszer egy könyvet a Szent Szellem személyéről és munkájáról. Először nagyon különösnek találtam, hogy a szerző láthatóan nagyobb teret szentelt annak, hogy Krisztus erkölcsi kiválóságait írja le, mint ahogy a Szent Szellemről beszéljen. De azután beláttam, hogy a szerző pontosan így adott helyes látást a Szent Szellem személyéről és munkájáról.
Jim Elliot írta naplójában: „Ha az emberek teljesek volnának Szent Szellemmel, akkor nem írnának könyveket erről a témáról, hanem csak arról a személyről, akinek kijelentésére a Szent Szellem eljött. Isten témája a Krisztussal való foglalkozás, nem pedig a Szellemmel való teljesség."
Október 22 - Add tovább!
"Józsué, Nun fia pedig megtelt bölcs szellemmel, mert Mózes reá helyezte kezét. Izráel fiai hallgattak is rá, és úgy cselekedtek, ahogy az Úr megparancsolta Mózesnek." 5Mózes 34,9
Ebből az Igéből az egyik legfontosabb tanulni való az, hogy Mózes már előre kijelölte Józsuét utódjául, mert tudta, hogy az ő szolgálatának hamarosan vége szakad. Ezzel Mózes jó példát adott mindazoknak, akik olyan helyen állnak, ahol szellemileg vezetőknek kell lenniük. Egyesek talán azt gondolják, hogy ez magától értetődő, sajnos azonban az a helyzet, hogy sokan elmulasztják azt, hogy maguk helyett utódot tanítsanak be, és a munkájukat fokozatosan annak adják át. Valamilyen természetes ellenállás ez azzal szemben, hogy mindnyájan pótolhatóak vagyunk!
Olykor probléma ez egy gyülekezeti elöljáró számára. Talán már hosszú évek óta hűségesen szolgál, de közeleg a nap, amikor már nem tud tovább gondot viselni a nyájra. És mégis nehezére esik egy fiatalabbat fölkészíteni arra, hogy egyszer majd átvegye az ő helyét. Vagy a fiatalok tapasztalatlanságát összehasonlítja saját érett voltával, és arra a következtetésre jut, hogy mindnyájan alkalmatlanok. De elfelejti, hogy egykor ő maga is tapasztalatlan volt.
Ugyanilyen nehézségek támadhatnak a missziói mezőkön is. A misszionárius jól tudja, hogy ki kellene képeznie bennszülötteket is arra, hogy vezetők legyenek. De megmagyarázza magának, hogy azok nem tudják olyan jól csinálni, mint ő. És oly sokszor hibáznak... És majd nem jön el annyi ember az összejövetelekre, ha nem ő tartja azt. És egyáltalán, fogalmuk sincs arról, hogyan kell vezetni. Nos, mindezekre az érvekre csak az lehet a válasz, hogy az ilyen misszionáriusnak meg kell tanulnia: ő sem nélkülözhetetlen! Föltétlenül ki kell képeznie bennszülötteket arra, hogy lépésről lépésre átadja nekik a szolgálatát, amíg ő maga teljesen visszavonulhat a munkaterületről. Mindig talál máshol még meg nem munkált szántóföldet. Ezért ő maga nem marad szükségszerűen munka nélkül.
Amikor Józsué Mózes helyébe lépett, az átmenet egészen sima volt. Izráelben nem támadt légüres tér, nem volt „üresjárat" a vezetés terén. Isten ügye nem szenvedett kárt. Ennek mindig így kellene lennie!
Isten minden szolgájának örülnie kellene, ha találnak fiatalabbakat, akik vezetők lehetnek. És a maguk számára kiváltságnak kellene tartaniuk, hogy a fiatalokkal megosszák tudásukat és tapasztalataikat, azután pedig átadják a munkát nekik, még mielőtt saját haláluk kényszerítené erre őket. Ugyanolyan önzetlen magatartást kellene tanúsítaniuk, mint Mózesnek, aki egy másik alkalommal így szólt: „Bárcsak az Úr egész népe próféta volna" (4Móz 11,29).
Október 21 - Az igazi út
"Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják." Máté 7,13-14
Napjainkban zavarba ejtően sok úttal, felekezettel és kultusszal találkozunk. És mégis: alapjában véve csak kétféle út létezik, és ezekről szól mai Igénk. Az egyik oldalon van a tágas kapu és a széles út, amelyen sokan járnak, és amely a pusztulásba visz. A másik oldalon viszont ott a szoros kapu és a keskeny út, amelyen csak kevesen járnak, amely azonban az életre visz. Valamennyi utat be lehet sorolni vagy az egyik, vagy a másik oldalra. Az ismertetőjel, amely a kettőt megkülönbözteti, csak annyi: az egyik út megmondja az embernek, mit kell tennie, hogy kiérdemelje az üdvösséget, a másik viszont elmondja neki, mit tett Isten, hogy az ember üdvösségét munkálja!
Az igazi keresztyén hit páratlan, mivel felszólítja az embert: fogadja el az örök életet, mint ingyen ajándékot! Minden más vallás azt mondja az embereknek, hogy az üdvösséget bizonyos cselekedetekkel ki kell érdemelnie.
Az evangéliumok elmondják, hogyan végezte el az Úr Jézus Krisztus a művet, amely a megváltásunkhoz szükséges volt. A vallásos rendszerek elmondják az embereknek, mit tegyenek, hogy megváltsák magukat. Olyan cselekedetekről van szó, amiket az embereknek kellene végrehajtaniuk - az evangélium egyetlen tettről ír, amely már megtörtént, ami érvényes mindenkire, aki hittel elfogadja!
Az általános elképzelés az, hogy a jó emberek a mennybe jutnak, a rosszak pedig a pokolba. A Biblia azonban megmutatja nekünk, hogy jó emberek tulajdonképpen egyáltalán nincsenek, és hogy azok, akik a mennybe jutnak, szintén bűnösök, azzal a különbséggel, hogy ők Isten kegyelme által megváltattak! A Jézus Krisztusról szóló evangélium lehetetlenné teszi, hogy büszkélkedjünk. Világosan megmondja, hogy semmit nem tehetünk, amellyel elnyerhetnénk Isten jótetszését, mivel az ember halott bűneiben és vétkeiben. Minden más vallás ezzel szemben az emberi büszkeséget táplálja, mert elhiteti vele, hogy ő maga is tud tenni valamit annak érdekében, hogy önmagát megmentse, vagy legalább valamit ő is „besegíthet" a megváltásába.
Minden hamis vallás olyan „út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet" (Péld 14,12). Az az üdvösség viszont, amit úgy nyerünk el, hogy hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, „túl könnyű"-nek tűnik az ember előtt, pedig egyedül ez az az út, amely az életre visz. A valódi keresztyén hitben Jézus Krisztus minden!
Más vallásokban nincs valóságos üdvbizonyosság, mert az ember sohasem lehet biztos abban, hogy elég jót cselekedett-e. Aki azonban Krisztusban hisz, az tudhatja, hogy üdvössége van, mivel nem tulajdon cselekedeteivel szerezte, hanem Krisztus végzett el érte mindent.
Október 20 - Ki megy el?
„Dávid eltikkadt, és azt mondta: Ki hoz nekem vizet a betlehemi kútból, amely a kapunál van?" 1Krónika 11,17
Betlehem Dávid szülővárosa volt. Ismerte annak minden utcáját, a piacteret és a kutat. Csakhogy most a filiszteusok tartották megszállva Betlehemet, Dávid pedig kénytelen volt Adullám barlangjában rejtőzködni. Mikor emberei közül hárman meghallották, hogy megszomjazott egy korty vízre Betlehem kútjából, áttörtek az ellenség őrszemein, és elhozták neki az áhított vizet. A szeretet és hűség e bátor tettétől Dávid annyira meghatódott, hogy nem akarta a vizet meginni, hanem kitöltötte az Úr elé italáldozatul.
Dávid itt az Úr Jézust ábrázolja ki számunkra. Ahogyan Betlehem Dávid városa volt, úgy „az Úré az egész föld, és mindaz, ami benne van". Dávidnak tulajdonképpen a királyi trónon kellett volna ülnie, ehelyett egy barlangban rejtőzött. Urunk az Ő népe megmentéséért jött, ők azonban elutasították és megvetették Őt. Dávidnak a betlehemi kút vize utáni sóvárgását összehasonlíthatjuk Urunk vágyakozásával az emberek után: Ő is szeretne felüdülni az üdvösségre jutott teremtményei láttán, akiket megszabadított a bűnből, saját énjüktől és a világtól.
Dávid három bátor harcosa pedig Krisztus rettenthetetlen katonáihoz hasonlítható, akik kényelmüket, jólétüket és személyes biztonságukat is feláldozzák, hogy fővezérük vágyát kielégítsék. Szerte viszik a jó hírt az egész világon, és azután a megtérteket - jelképesen szólva - a szeretet és odaadás áldozataként ajánlják fel az Úrnak. Dávid meghatottságának az Üdvözítő afeletti öröme felel meg, amikor látja, hogy minden népből és nemzetből hozzá özönlenek a juhai. „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz" (Ézs 53,11).
Dávidnak nem kellett parancsot adnia katonáinak, nem kellett győzködnie őket, sem hízelegnie nekik. Csak egy kis utalást hallottak, de ez elég volt nekik, hogy cselekedjenek.
És mit tegyünk mi, akik ismerjük, mennyire vágyakozik Krisztus mindazok után, akiket drága vérével megváltott? Missziói iratokat terjesszünk tömegével, és szólítsuk fel az embereket az adakozásra? Nem elég, ha halljuk a kérdést: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk"? Vagy mondjuk ki őszintén, hogy nem vagyunk készek Urunkért megtenni azt, amit Dávid emberei készséggel megtettek vezérükért? De mondhatjuk azt is Jézus Krisztusnak: „Ha intesz, máris parancsnak veszem, Uram"
Október 19 - Neked adom magam
"Mit fizessek az Úrnak a sok jóért, amelyet velem tett? A szabadulásért fölemelem a poharat, és az Úr nevét hirdetem." Zsoltár 116,12-13
Ami lelkünk üdvösségét illeti, semmit nem tehetünk annak érdekében, hogy kiérdemeljük! Isten sohasem fog tartozni nekünk, mi pedig semmiképpen sem viszonozhatunk őneki semmit, mivel az üdvösség a kegyelem ajándéka.
Isten megajándékoz minket az örök élettel, mi pedig az üdvösséget hittel elfogadjuk. Azután hirdetjük az Úr nevét, azaz hálát adunk Neki, és dicsérjük őt kimondhatatlan ajándékáért!
Szabadulásunk után sem tehetünk semmit, amivel viszonozhatnánk az Úrnak mindazt a jót, amit velünk tett. Még ha az egész világ a mienk volna is, és azt felajánlanánk Neki, az még mindig kevés lenne! Van azonban valami, amit tehetünk: az ámulatra méltó isteni szeretet viszonzásul kéri szívünket, életünket, mindazt, akik vagyunk!
Ha az Úr Jézus testét adta értünk, akkor a legkevesebb, amit tehetünk, hogy önmagunkat mindenestül az Ő rendelkezésére bocsátjuk.
Pilkington, egy ugandai férfi mondta egyszer „Ha Isten király, akkor joga van mindenhez."
C. T. Studd így vallotta: „Mikor rádöbbentem, hogy Jézus Krisztus meghalt értem, utána már nem esett nehezemre érte mindenemet odaadnom."
Borden von Yale így imádkozott: „Uram Jézus, elveszem kezemet mindarról, ami életemre vonatkozik. Foglald el szívem trónusát!"
Betty Scott Stam írta: „Egészen a Te kezedbe adom magamat, életemet, mindazt, ami vagyok, és mindörökre a Tied akarok maradni."
Charles Haddon Spurgeon mondta egyszer: „Azon a napon, amelyen átadtam magam Üdvözítőmnek, Neki adtam testemet, lelkemet, szellememet; Neki ajándékoztam mindazt, amim csak volt, és amim csak valaha lesz az időben és az örökkévalóságban. Neki adtam képességeimet, erőmet, adottságaimat, szememet, fülemet, lelkiismeretemet, tagjaimat, érzéseimet, ítélő erőmet, egész emberi mivoltomat és mindazt, ami még abban rejlik, minden új képességet vagy lehetőséget, amit később még ajándékba kapok."
Végül emlékeztet bennünket Isaac Watts egy énekversben: „A szomorúság könnyeivel sem fizethetném ki sohasem mindazt, amivel Neked tartozom." És hozzáteszi: „Uram, magamat Neked adom, egyedül ezt tehetem meg."
Az Úr Jézus szenvedéseire, sebeire és könnyeire egyetlen megfelelő válasz van: hogy Neki ajándékozzuk egész életünket.
Október 18 - Mert intelmeiden elmélkedem
„Minden tanítómnál okosabb lettem, mert intelmeiden elmélkedem. Értelmesebb vagyok a véneknél," Zsoltár 119,99-100
Amikor ezt az Igét olvassuk, úgy tűnik, mintha egy hencegő, felfuvalkodott ember szavai lennének. Talán meg is lepődtünk, hogy ilyen mondatokat találunk a Bibliában.
Ha azonban figyelmesen olvassuk ezeket, megtaláljuk a kulcsszót. A Zsoltárosnak megvan a jó oka erre a kimagasló értelemre. Azt mondja: „Mert intelmeiden elmélkedem". Más szavakkal: több bölcsessége van neki, mint a tanítóinak, akik nem ismerik a Szentírást. Több mindent ért meg, mint az öregek, akiknek a bölcsessége csak világi természetű. Önmagát tehát nem a többi hívőhöz hasonlítja, hanem e világ embereihez.
És így természetesen már igaza van! A legegyszerűbb hívő is többet láthat térdre borulva, mint a legtudósabb hitetlen, még ha lábujjhegyen ágaskodik is. Hadd világítsuk ezt meg néhány példával:
Egy ország vezető politikusa rádióbeszédében biztosítja népét afelől, hogy békesség lesz a világon, ha egy bizonyos utat követnek, és ha ezt meg ezt cselekszik. Egy távoli falucskában egy hívő keresztyén parasztember hallgatja ezt a beszédet a rádióján. Ő azonban tudja, hogy ezen a világon nem lesz békesség mindaddig, amíg el nem jön a Békesség Fejedelme, és meg nem alapítja a földön az Ő királyságát. Csak akkor kovácsolnak majd az emberek ekét a kardból, és akkor szűnnek meg hadat viselni. Lám, itt a paraszt okosabb, mint a diplomata.
Vagy lássuk a híres természettudóst, aki azt a tant hirdeti, hogy ez a világ, úgy, ahogyan ismerjük, minden isteni közbeavatkozás nélkül állt elő. Egyik hallgatója egy fiatalember, aki nemrég tért meg Jézus Krisztushoz. Ő a hite által megérti, „hogy a világot Isten szava alkotta úgy, hogy a nem láthatóból állt elő a látható" (Zsid 11,3). Ennek a hallgatónak olyan ismerete van, amilyen a professzornak nincsen.
Vagy gondoljunk a pszichológusra, aki megkísérli megmagyarázni az emberi viselkedést, de nem hajlandó elismerni az ember bűnös természetének tényét. A hívő ember, aki ismeri Isten Igéjét, jól tudja, hogy minden ember már romlott természetet örökölt, és amíg valaki ezt be nem látja, addig csak látszatmegoldásokra juthat el az ember problémáival kapcsolatban.
A Zsoltáros tehát nem volt nagyképű, amikor azt mondta, hogy „minden tanítómnál okosabb lettem". Akik hitben járnak, jobban látnak, mint azok, akik csupán testi szemeikre hagyatkoznak. Akik Isten intelmein elmélkednek, olyan igazságokat látnak meg, amelyek el vannak rejtve e világ bölcsei és értelmesei elől.
Október 17 - Ne add el az igazságot!
„Vedd meg, és ne add el az igazságot." Példabeszédek 23,23
Gyakran áldozatot kell hoznunk Isten igazságáért, és késznek kell lennünk megfizetni érte az árat, akármi legyen is az. És ha egyszer megkaptuk az igazságot, akkor soha többé nem szabad elszakadnunk tőle.
Nos, ezt az igeverset nem úgy kell értelmeznünk, hogy annyi Bibliát és keresztyén irodalmat vásároljunk össze, amennyit csak bírunk, és azokat semmi körülmények között nem szabad ismét eladnunk. „Megvenni az igazságot" azt jelenti, hogy áldozatot vállalni annak érdekében, hogy Istent és az Ő akaratát egyre jobban megismerjük, és aszerint éljünk. Ez magával hozhatja a családtagok ellenséges magatartását, munkahelyünk elvesztését, korábbi kapcsolatok megszakadását, anyagi veszteségeket.
Az igazságot „eladni" pedig annyit jelent, megalkuvó kompromisszumot kötni, vagy az igazságot egészen föladni. Erre sohase legyünk hajlandók.
Arnot írja „A gyülekezet otthon" c. könyvében: „Az emberi természet általános szabálya az, hogy ami könnyen jön, az könnyen el is megy. Amit azonban kemény küzdelemben szerzünk meg, ahhoz szívósan ragaszkodunk, legyen az a vagyonunk vagy a hitünk. Azok, akik különösebb gond és fáradság nélkül jutottak nagy gazdagsághoz, többnyire eltékozolják azt. Ritkán esik meg viszont, hogy akik erőfeszítések árán szerezték meg vagyonukat, azt egyszerűen eltékozolnák. Ez a helyzet a keresztyén emberrel, aki kiküzdötte a hithez vezető útját. Ha tűzön és vízen kellett keresztülmennie, hogy megtalálja, akkor ezt a drága örökséget nem adja fel könnyelműen."
Minden korban voltak hű emberek, akik elfordultak családjuktól, hírnevüktől és vagyonuktól, hogy bemenjenek a szoros kapun, és elinduljanak a keskeny ösvényen. Az ilyenek Pál apostolhoz hasonlóan minden mást értéktelen szemétnek tartottak Jézus Krisztus megismerésének dicsőségéhez képest. Mint Ráháb, lemondtak a pogány világ bálványairól, elismerték az Urat mint egyetlen igaz Istent, még ha úgy is látszott, mintha ezzel tulajdon népük árulóivá lettek volna. Vagy mint ahogy a három zsidó ifjú nem volt hajlandó eladni az igazságot, még ha ez azt is jelentette számukra, hogy a tüzes kemencébe vettetnek, amely oly forró volt, hogy még a vasat is megolvasztotta volna.
Ma olyan időket élünk, amikor az emberek inkább feladnák hitüket, semhogy szenvednének érte. A próféták szava nem hallatszik többé. Aki szilárdan ragaszkodik a hitéhez, azt dogmatizmussal vádolják. S hogy a nagy egység képét ne zavarják, készek az emberek még az alapvető tanításokat is feladni. Eladják az igazságot.
Istennek azonban mindig is lesz néhány választott embere, akik az igazság elrejtett kincsét oly nagyra értékelik, hogy készek mindenüket eladni, csakhogy azt megtarthassák.
Október 16 - Számonkéri
„Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen." Róma 1,18
A történelem különleges időiben Isten hirtelen számadást tartott az emberek fölött, hogy megmutassa nekik ítéletét az általuk elkövetett bűnök miatt. Nyilvánvaló, hogy Isten nem üti azonnal agyon az embereket a bűn elkövetése után. De bizonyos alkalmakkor világosan tudomására hozta az embernek, hogy istentelensége és igazságtalansága nem marad büntetés nélkül!
Amikor Isten látta, hogy az emberiség gyökerében romlott, és megtelt a föld erőszakossággal, özönvizet bocsátott a földre, és elpusztította az egész élővilágot (1Móz 6,13). Mindössze nyolc ember menekült meg.
Később Sodoma és Gomora a homoszexualitás központjaivá lettek (1Móz 19,1-13). Sodoma azonfelül „bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része,... de a nyomorultat és szegényt mégsem támogatta" (Ez 16,49). És Isten mindkét várossal éreztette haragját a mennyből, amikor kénköves tűzesővel őket mindörökre megsemmisítette.
„Nádáb és Abihu meghalt az Úr színe előtt, amikor idegen tűzzel járultak az Úr színe elé a Sínai-pusztában" (4Móz 3,4). A tüzet az oltárról kellett volna venniük, ahogyan az elő volt írva (lásd 5Móz 16,12), ők azonban elhatározták, hogy másként járulnak az Úr elé. Isten azonnali halállal sújtotta őket, ezzel óvta a következő nemzedékeket is: sohase próbáljanak másként közeledni Istenhez, mint ahogyan azt Ő meghatározta.
Nebukadneccár, Babilónia királya nem volt hajlandó elismerni, hogy a Magasságos irányítja a népek történelmét. A saját érdemének tulajdonította Babilon virágzását. Isten őrültséggel büntette. A királyt kivetették az emberi társadalomból. „Füvet evett, mint az ökrök, és az ég harmata áztatta testét, míg olyan hosszúra nem nőtt a szőre, mint a sas tolla, és olyan karmai nem lettek, mint a madaraknak" (Dán 4,30).
Anániás és Szafira azt állították, hogy minden vagyonukat az Úrnak áldozták, holott titokban félretették a maguk számára egy részét (Csel 5,1-11). Mindketten ott a helyszínen meghaltak. Komoly figyelmeztetés volt ez a gyülekezetben.
Nem sokkal ezután Heródes király elfogadta, hogy a nép Istenként tisztelje őt, ahelyett, hogy egyedül Istennek adta volna a dicsőséget. Férgek emésztették meg, s így pusztult el (lásd Csel 12,22-23).
Mi, bűnös emberek, ne nyugtassuk meg magunkat azzal, hogy Isten látszólag hallgat, és nem tesz semmit. Ha Isten nem büntet meg azonnal bűneinkért, ez nem jelenti azt, hogy sohasem von felelősségre értük. Isten bizonyos helyzetekben az évszázadok folyamán többször kimondta az ítéletét, és kijelentette a bűnt követő büntetést.
Október 15 - Előre és felfelé
Ami mögöttem van, azt elfelejtve..." Filippi 3,14
Amikor ezeket a szavakat olvassuk, általában azt gondoljuk, hogy Pál itt korábbi bűneiről beszél. Tudta, hogy ezek a bűnök immár meg vannak bocsátva. Isten a háta mögé vetette őket, és soha többé meg nem emlékezik róluk. Ezért határozta el Pál is, hogy elfelejti őket, és annak, ami előtte van, nekifeszülve fut „egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" (Fil 3,14).
Pál azonban ebben a fejezetben tulajdonképpen nem a bűneiről beszél. Inkább azokra a dolgokra gondol, amelyekkel tulajdonképpen dicsekedhetne: származására, vallásos buzgóságára, becsületességére. Most azonban mindezek a dolgok már semmit sem jelentenek számára. Szilárdan elhatározza, hogy mindezt elfelejti.
John Sungra, a hűséges kínai evangélistára kell gondolnom, aki az USA-ban tanult. Amikor hazafelé útban volt Kína felé, sajátos dolog történt. „Egy napon, amikor a hajó már útjának vége felé közeledett, John Sung lement a kabinjába, összeszedte valamennyi oklevelét, bizonyítványát, kitüntetését, klubjelvényét és a tengerbe dobta őket, kivéve a doktori diplomáját, amellyel meg akarta örvendeztetni apját. Később erről csak annyit mondott: »Az efféle dolgok értelmetlenek. Számomra nem jelentenek semmit.«
»Nagy lemondásokra van szükség a nagy keresztyén pályafutásokhoz.« - írta dr. Denney, és eközben lehet, hogy dr. Sungra gondolt. Dr. Sung pályafutásának valószínűleg az a titka, hogy eljött egy nap, amikor tudatosan lemondott mindarról, amit ez a világ oly nagy becsben tart."
Uram, itt vagyok Előtted,
magam Neked szentelem:
használj föl, amire akarsz,
eszközödként bánj velem!
Bár nincs bennem semmi érték,
csak az, amit adsz nekem,
add, hogy a szemeddel nézzek
s értékeljek szüntelen:
amit Te nem veszel észre, én se bánjam,
de amit Te értékelsz, azt nagynak lássam!
Az emberektől nyert kitüntetések mulandó, üres dolgok. Egy ideig talán nagyon kívánjuk őket, de azután már csak porosodnak. A kereszt az egyetlen, amivel dicsekedhetünk. Ne legyen más becsvágyunk, mint hogy Jézus Krisztusnak kedvesek legyünk, Aki értünk meghalt és feltámadott. Egyedüli célunk legyen, hogy Ő azt mondja nekünk: "Jól van!", és hogy magatartásunkkal elnyerjük Isten tetszését. Legyünk készek mindenről lemondani, hogy ezt elnyerhessük!.
Október 14 - Szabadítás
„Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket." János 8,32
Gyakran idézzük ezt a verset anélkül, hogy arra gondolnánk, ez egy ígéretnek része, amelynek beteljesülése feltételekhez van kötve. Az előző versben ugyanis ezt olvassuk: „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha megtartjátok az én Igémet, valóban tanítványaim vagytok." És csak ezután következik az ígéret: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket". Más szavakkal: az igazság szabadító hatalma attól függ, hogy megtartjuk-e az Úr Igéjét.
Nem elég az igazságot csak abban az értelemben megismerni, hogy értelmünkkel felfogjuk. Engedelmeskednünk is kell, és cselekedetekre kell váltanunk. Ha a Biblia előírásai szerint élünk, számtalan rossz szokástól szabadok leszünk.
Mihelyt követjük az evangélium hívását, megbánjuk bűneinket, és elnyerjük Isten gyermekeinek szabadságát.
Ekkor lehullanak a bűn láncai, nem tartanak többé fogva bennünket, szabadok leszünk a jóra.
Szabadok leszünk a törvénytől is. Ez persze nem azt jelenti, hogy törvényszegők leszünk, hanem azt, hogy ezentúl Krisztus törvénye alatt élünk. Megszentelt életre törekszünk, nem azért, mert félünk a büntetéstől, hanem azért, mert szeretjük Üdvözítőnket.
Örvendezhetünk, mivel nem kell félnünk többé, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Isten szerető mennyei Atyánk, s nem szigorú ítélőbíró.
Szabadok vagyunk a Sátán kötelékeitől. Nem parancsolgathat többé tetszése szerint nekünk.
Megszabadultunk attól a romlástól, amely a kívánság által jött be e világba.
Szabadok vagyunk a tévtanítástól. Isten Igéje az igazság, és a Szent Szellem elvezérli népét minden igazságra, és megtanítja különbséget tenni igazság és tévedés között Akik megtartják az Úr Jézus Igéjét, azok megszabadulnak a babonától, és az emberen nem uralkodnak többé a démoni hatalmasságok!
Megszabadultunk a halálfélelemtől is. A halál többé már nem a könyörtelen kaszás, hanem a lelket az Úrhoz vezeti. „A meghalás nyereség."
Végül megszabadulunk a rossz szokásoktól, amelyek fogva akarnak tartani minket, megszabadulunk a pénz szerelmétől, a reménytelenségtől és a kétségbeeséstől. Boldogan mondja ezért szívünk:
Lábaidnál ülve, Uram,
ott a legjobb helyem,
szavaid az igazságról
ott győznek meg engem.
Ott szabadítsz meg magamtól,
önzésem láncától,
örömre válik életem,
mindaz, ami gátol, eltűnik „magától".
Október 13 - Követ adsz?
„Ugyan, ki az közületek, aki, ha kenyeret kér a fia, követ ad neki?" Máté 7,9
Erre a kérdésre természetesen az a válasz: senki. Normális körülmények között nincs apa, aki követ adna fiának kenyér helyett.
A szomorú csak az, hogy mi olykor mégis köveket kínálunk embertársainknak. Mély szellemi-lelki nyomorúságban lévő emberek fordulnak hozzánk. Talán észre sem vesszük, mi a szomorúságuk valódi oka. Vagy felszínes közhellyel elbocsátjuk őket, ahelyett, hogy az Úr Jézusról beszélnénk nekik.
E. Stanley Jones mond el egy ilyen történetet, amit ő maga élt át (nagy embernek kell lennie annak, aki nyilvánosságra tudja hozni személyes csődjét). „Amikor az indiai kongresszus tagjai újonnan szerzett hatalmukban befolyásukat oly gyakran a maguk hasznára fordították, és nem az ország javára, ez felülhaladta azt a mértéket, amit Javaharlal Nehru el tudott viselni. Azt fontolgatta magában, hogy lemond miniszterelnöki tisztéről, és elvonul valahová messzire, hogy belső egyensúlyát visszanyerje. Ez idő tájt meglátogattam, és a beszélgetésünk végén adtam neki egy üvegcsét tele tablettákkal, amelyek gabonából készültek, és minden elképzelhető vitamint tartalmaztak. Köszönettel vette át az üvegcsét, de azt tette hozzá: »Problémáim nem testi jellegűek.« Ezzel azt akarta mondani, hogy szellemi nehézségei vannak. Isten kegyelméről kellett volna neki szólnom, de én csak tablettákat kínáltam. Kenyeret kért, én pedig követ adtam... Tudtam, hogy ismerem a választ, de nem tudtam, hogyan közöljem vele. Féltem, hogy így túlságosan is közel kerülök ehhez a nagy emberhez. Pedig emlékeznem kellett volna a Sat Tal Ashram falára írt mondásra. »Nincs a világnak olyan pontja, ahol Jézus Krisztus ne lenne a helyén.« De én nem mondtam semmit. Sok minden volt, ami meggondolásra késztetett, és a bizonytalanság győzött.
Vitamintablettákat adtam neki, pedig tulajdonképpen Isten kegyelmére lett volna szüksége - a kegyelemre és erőre, amely meggyógyította volna szívét. És akkor elmondhatta volna: »Szívem meggyógyult. És most már bátran szembenézek a világ megoldhatatlannak látszó problémáival. Kész vagyok rá.«"
Attól tartok, közülünk többeknek nagyon is ismerős dr. Jonesnak ez az élménye. Mi is találkozunk olyan emberekkel, akik mély belső nyomorúságban vergődnek. Elejtenek néhány szót, amelyek kitárják előttünk az ajtót úgy, hogy Jézus Krisztussal szolgálhatnánk nekik. Csakhogy mi gyakran nem élünk az alkalommal. Gyorsan valamilyen tapaszt teszünk lelki-szellemi sebükre, vagy gyorsan témát váltunk, és valami jelentéktelen dologról kezdünk beszélni.
- Uram, segíts nekem, hogy minden alkalmat megragadjak, amikor Rólad bizonyságot tehetek, add, hogy minden kinyílt ajtót felhasználjak! Segíts, hogy legyőzzem bizonytalanságomat, és a kegyelem kenyerét osztogassam akkor, amikor lehet.
10.12 Kérd az Ő vezetését!
„De mindnyájan, akik tüzet szítotok, gyújtónyilakat gyártotok, saját tüzetek lángjába kerültök, nyilaitok tüzébe, amelyeket gyújtottatok! Az én kezem teszi ezt veletek, kínok közé kell jutnotok!" Ézsaiás 50,11
Mindent lehet éppúgy jól, mint rosszul csinálni, és ez különösképpen vonatkozik arra, amikor Isten vezetését keressük. A mai igeversünk a rossz utat írja le. Olyan emberről szól, aki tűzifát halmoz fel, s azután ezt a tüzet és égő nyilakat arra használja fel, hogy megvilágítsa az útját.
Szó sincs itt arról, hogy ez az ember megkérdezné az Urat. Viszont végtelen önbizalomról tanúskodik, hogy ő majd magától megtalálja a legjobb utat. És vakmerő függetlenségében teljesen a maga értelmére támaszkodik. Henley szavaival: „ő sorsának mestere, ura és saját életének kapitánya".
Csakhogy a következmények borzalmasak: „Az én kezem teszi azt veletek, kínok közé kell jutnotok!" Az ilyen ember, aki maga barkácsolja össze saját életét, szerencsétlenségbe rohan. Minden makacs és öntelt ember így jár. Tapasztalatból kell megtanulnia, hogy Isten útja a legjobb.
A 10. vers viszont leírja számunkra azt a módot, ahogyan megtapasztalhatjuk a helyes vezetést. Itt ezt olvassuk:
„Aki köztetek féli az Urat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenére!"
Az ilyen embernek három ismertetőjele van. Először is féli az Urat, nehogy olyat tegyen, ami Istennek nem kedves, vagy hogy a Vele való kapcsolat megromoljon. Másodszor: hallgat Isten szolgájának, vagyis az Úr Jézusnak szavára, és engedelmeskedik. Harmadszor kész beismerni, ha homályban tapogatózik maga körül, és nincs világossága! Készséggel elismeri: nem tudja, melyik úton járjon.
Mit tegyen az ilyen ember? Bíznia kell az Úr nevében, és Istenére kell hagyatkoznia! Más szavakkal: be kell vallania saját tudatlanságát, és kérnie kell az Urat, hogy vezesse. Teljesen rá kell hagyatkoznia az isteni vezetésre.
A mi Istenünk a végtelen bölcsesség és szeretet Istene. Tudja, hogy számunkra mi a legjobb, és csak azt engedi történni, ami számunkra jó.
Ismeri az Úr az övéit, számon tartja őket -
bárhol élnek a világban - a Benne hívőket!
Nem hagyja, hogy elvesszenek, útjaikat őrzi,
így életük s majd haláluk Istent dicsőíti.
10.11 Fel kell állnod az elesés után
„Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni, ha csak nyugodt földön érzed biztonságban magadat, mit csinálsz a Jordán sűrűjében?" Jeremiás 12,5
Nagyon alkalmas ez az igevers arra, hogy elgondolkoztasson, ha engedünk a kísértésnek és gyorsan, könnyen feladjuk a harcot, már a kis nehézségekkel sem birkózunk meg, hogyan várhatjuk el, hogy a nagyokban megálljuk a helyünket? Ha az élet könnyű ütései alatt is összeroskadunk, hogyan viseljük majd el a súlyos pörölycsapásokat?
Tudunk keresztyénekről, akik duzzogva félreállnak, ha valaki megsértette őket. Mások rezignáltan elfordulnak, mivel valaki bírálta őket. És ismét mások mélységesen megsértődve visszavonulnak, ha a gyülekezet az ő tanácsaira javaslataikat nem fogadta el.
Vannak, akik időleges, csekély testi szenvedés közepette úgy jajveszékelnek, mintha vége volna a világnak. Ilyenkor megkérdezhetjük, mit tennének, ha valóban súlyos betegség érné őket. Ha egy üzletember a mindennapos problémákkal sem boldogul, nem valószínű, hogy a nagy nehézségeket kibírja.
Mindnyájunknak szüksége van bizonyos mértékű szívósságra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyünk kemények vagy érzéketlenek, hanem legyünk képesek a csapások alatt meghajolni. Rugalmasoknak kell lennünk, hogy ismét felálljunk, és továbbmenjünk.
Talán még ma hirtelen egy válság elé kerülünk. Ebben a pillanatban az óriásinak és legyőzhetetlennek látszik. Hajlandók lennénk mindent odavágni. És mégis, mához egy évre az egész dolog nem látszik olyan fontosnak. Ilyen pillanatunkban mondjuk el a Zsoltárossal: „Veled a rablóknak is nekirontok, ha Isten segít, a falon is átugrom" (Zsolt 18,30).
A Zsidókhoz írt levél szerzője érdekes dolgot mond el azok számára, akiket kitartásra szólít fel: „A bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig" (Zsid 12,4). Más szavakkal: a legnagyobb árat, ti. a mártíromságot még nem fizettétek meg. S ha a keresztyén ember már attól is összeomlik, ha egy tányér összetörik, a kiscica nem jön haza, vagy egy baráti kapcsolata csalódással végződik, mit fog tenni, ha majd arról lesz szó, hogy meg kell halnia az Úrért?
Közülünk a legtöbben már régen feladtuk volna, ha mindig az érzéseinkre hallgattunk volna. Csakhogy a hit harcát nem lehet egyszerűen feladni. Újra meg újra talpra kell állnunk, le kell vernünk a port magunkról, és mennünk kell tovább, szembeszállva a konfliktusokkal. S ha kicsiny dolgokban győzni tudunk, akkor a nagyobb harcokat is megnyerjük.
10.10 Rossz propaganda
„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek, minden gonoszsággal együtt." Efézus 4,31
Életünk tele van provokáló helyzetekkel, amelyek valóban odáig vihetnek bennünket, hogy kijövünk a béketűrésből. A következő esetekben talán magunkra ismerhetünk: a pincér leönti forró kávéval a karunkat, vagy pedig sokáig megvárat a kiszolgálással. Hazatérünk legújabb szerzeményünkkel, és otthon azonnal megállapítjuk, hogy a csodaszép valaminek hibája van. S ha megpróbáljuk visszaadni és a pénzünket visszakövetelni, a kereskedő arcunkba nevet. Vagy téves menetrendi felvilágosítást kapunk, és lekéssük a repülőgépet. Alig egy hete vagyunk egy új autó tulajdonosai, amikor egy vigyázatlan autós behorpasztja az ajtaját. Az áruház pénztárosa kárunkra téved, és amikor ezért szólunk, durván elutasít. A szomszéd a gyermekek közti civódásért a mi gyerekünket teszi felelőssé, holott tudjuk, hogy az ő gyereke a hibás. Egy másik szomszéd kihoz a sodrunkból hangos sztereozenéjével. Egyik munkatárs szüntelenül bosszant, valószínűleg azért, mert tudja, hogy hívő keresztyén vagyok. A számítógép a havi fizetés kiszámításánál téved: többször is tiltakozunk telefonon, de a tévedés hónapról hónapra megismétlődik.
Teljes lehetetlenség, hogy a fenti dühítő helyzetek közül legalább néhány be ne következzék életünkben. De a hívő embernél döntő az, hogy miként reagál az ilyen helyzetekre. A természetes emberi reakció az, hogy hasonló helyzetekben kikel magából, és szidalmazó szavakat vág a másik fejéhez. Csakhogy: ha a hívő keresztyén elveszíti türelmét, ezzel elveszíti a bizonyságtétel lehetőségét is. Pontosan úgy viselkedik, mint e világ embere. Ilyenkor már nem tanú többé a Szentírás mellett.
Az egészben a legtragikusabb az, hogy annak, aki őt megsértette, valószínűleg igen nagy szüksége van az evangéliumra. Talán azért is viselkedik olyan visszataszítóan, mert életének súlyos válságát éli át. Ha szeretetet és megértést tapasztalna, talán meg lehetne nyerni a Megváltó számára.
Sokszor megtörtént már, hogy a haragvó emberek szégyent hoztak az Úr nevére. A dühöngő keresztyén mindenesetre rossz propaganda a hit számára.
10.09 A te javadra
„Tartsd meg az Úr parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsol neked a te javadra!" 5Mózes 10,13
Kiváltképpen figyelnünk kell mai Igénk három utolsó szavára: „...a te javadra". Az Úr valamennyi parancsolatát a mi javunkra adta. Sok ember nem látja be ezt. Istent szigorú bírónak képzelik el, aki szabályokat és parancsolatokat ad nekünk, amelyek elrontják életünkben a legkisebb örömöt is. Pedig ez nem így van! Isten azt akarja, hogy jól menjen dolgunk, hogy örüljünk az életünknek, és ebből a célból adta minden parancsolatát.
Lássunk például néhányat a Tízparancsolatból. Miért mondja Isten, hogy ne imádjunk idegen isteneket? Azért, mert tudja, hogy az ember mindig ahhoz válik hasonlóvá, akit imád, és hogy a hamis istenek csak romlásba visznek.
Miért mondja, hogy ne csináljunk magunknak faragott képeket? Azért, mert a bálványimádás szoros kapcsolatban áll a démonizmussal, „...amit a pogányok áldoznak, azt ördögöknek (démonoknak) áldozzák, és nem Istennek" (1Kor 10,20). Az ördögök szándéka pedig mindig az emberek megrontása volt.
Miért rendel Isten a hét napjai közül egyet a nyugalom napjának? Azért, mert Ő teremtette az embert, és tudja, hogy az ember egész lényének a munka után szüksége van a nyugalomra. Azok az országok, amelyek bevezették a tíznapos munkahetet, hamarosan megállapíthatták, hogy az emberek teljesítőképessége lecsökkent, és föl kellett hagyniuk a kísérlettel.
Miért parancsolja Isten a gyermekeknek, hogy tiszteljék szüleiket? Azért, mert ez megkíméli a gyermekek életét a lázadástól és kíméletlenségtől, és így a korai haláltól.
Miért tiltja Isten a házasságtörést? Azért, mert tudja, hogy a házasságtörés tönkreteszi a családot és minden érintett boldogságát.
Miért ítéli el Isten az önző kívánságainkat? Azért, mert a bűn már a gondolatainkban elkezdődik. Ha már ott engedünk neki, akkor cselekedetekre is váltjuk. Csak ha ellenőrzés alatt tartjuk a forrást, tudunk uralkodni a folyó fölött.
És így van ez más bűnökkel is. Isten nevének hiábavaló emlegetésével, a lopással, a hamis tanúbizonysággal és így tovább. A bűn szellemünkön, lelkünkön és testünkön egyaránt behajtja az adóját. Minden bűnünk fájdalmas érzelmi reakciót vált ki bennünk, megfoszt a békességünktől, örömünktől és megelégedettségünktől. Mindig azt aratjuk, amit vetettünk. Egyszer minden ránk hullik vissza.
Sok évvel ezelőtt valaki írt egy könyvet ilyen címmel: „Isten jóságos törvényei". A törvények valóban jóságosak, mert javunkra adattak
„Ne rágalmazzátok egymást, testvéreim." Jakab 4,11
Ha nem is fordul elő ebben a bibliafordításban a „pletyka" szó, szó van itt gonosz szóbeszédekről, mendemondákról és üres fecsegésekről is. Magától értetődik, hogy az Ige ezt teljes egészében elítéli.
Pletykát továbbmondani annyit jelent, mint egy másik emberről olyan információkat terjeszteni, amelyek rossz fényt vetnek rá. Más szavakkal: az ilyen szóbeszéd aljas vagy barátságtalan. Többnyire titkolódzás is tartozik ehhez; az, aki a pletykát közli, nem szeretné, ha később megneveznék.
(Van erről egy jellemző történet két brooklyni asszonyról. Az egyik azt mondta: „Tilly elmondta nekem, hogy maga elmondta neki, amit én róla mondottam. Pedig megmondtam magának, hogy ne mondja el neki!" A másik így felelt: „Jaj, ez a Tilly olyan közönséges! Hiszen kifejezetten megmondtam neki, hogy egy szót se mondjon magának arról, amit neki elmondtam." Mire az első így válaszolt: „Igen, én Tillynek meg is mondtam, hogy semmit sem mondok el magának arról, hogy ő ezt elmondta nekem; csakhogy el ne mondja azt most neki, hogy én ezt elmondtam magának.")
Kevés olyan ember él e világon, aki még sohasem mondott negatív dolgot egy másik emberről. Kimondhatatlanul csodálom őket. Az egyikük azt mondta, hogyha egy másik emberről nem tud jót mondani, akkor inkább nem mond róla semmit. Egy másik elárulta, hogy mindig megkísérel a másik keresztyén emberben olyasmit felfedezni, ami őt az Úr Jézusra emlékezteti.
Pál hírt kapott arról, hogy a korintusiak viszálykodnak egymással. Ezért kérdőre vonta őket, és azt is megírta, hogy erről Khloé emberein keresztül szerzett tudomást (1Kor 1,11). Egészen biztos, hogy ezek az emberek nem pletykát meséltek el. Csak információt adtak tovább, hogy a problémát meg lehessen oldani.
Kemény szavakkal írt az apostol Hümenaioszról, Alexandroszról és Filétoszról (lásd: 1Tim 1,20; 2Tim 2,17), mivel ártottak Krisztus ügyének. Ugyanígy óvta Timóteust Fügelosztól, Hermogenésztől és Démásztól (lásd 2Tim 1,15; 4,10). Ezek olyan férfiak voltak, akik nyilván hátra tekintettek, miután kezüket az eke szarvára vetették. De ez nem pletykálkodás volt. Sokkal inkább fontos tájékoztatás a hívők számára, akik közösen harcban állottak a gonosszal.
Volt egy ismert prédikátor, akihez ha valaki azzal ment oda, hogy friss szóbeszédet meséljen el valaki másról, elővett egy fekete noteszt, és azt mondta az illetőnek, aki alig várta, hogy továbbadja a pletykát: mindent gondosan fel fog jegyezni, az információt adóval alá fogja íratni, és azután eljuttatja ahhoz, akiről szó van. Azt mondják, hogy noha ez a prédikátor százszor is kinyitotta ezt a fekete noteszt, egyetlen egyszer sem írt bele semmit.
10.07 A cél előtt
"Testvéreim, én nem gondalom magamról, hogy már elértem." Filippi 3,13
Pál apostol nem gondolta önmagáról, hogy már a célnál lenne, és ezt mi se gondoljuk önmagunkról. Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy önmagunkon is munkálkodjunk. Liu Sha-csi mondta: „Az emberek tekintsék önmagukat mindig olyan lényeknek, mint akiknek szükségük van a megváltozásra, és mint akik képesek is a változásra. Sohase tartsák magukat változhatatlannak, tökéletesnek vagy megjavíthatatlannak... Különben teljesen képtelenek a megváltozásra."
A nehézséget az okozza, hogy többnyire tiltakozunk a magunk megváltozása ellen. Mindig azon fáradozunk, hogy mások változzanak meg. Egyes tulajdonságaik bosszantanak bennünket, és azt kívánjuk, bárcsak végre megváltoznának. Közben elfelejtkezünk arról, hogy nekünk magunknak is vannak kellemetlen tulajdonságaink, sőt, talán még büszkék is vagyunk ezekre. Ki akarjuk szedni felebarátaink szeméből a szálkát, ugyanakkor csodáljuk a magunk szemében a gerendát. Mások hibáit és gyöngeségeit undorítónak tartjuk, a magunkéit viszont egyenesen szeretetre méltónak gondoljuk.
De miből tudjuk meg egyáltalán, hogy milyen változások szükségesek nálunk? Ha Isten Igéjét mint tükröt tartjuk magunk elé! Olvassuk az Igét, és közben elgondolkozunk rajta, akkor meglátjuk, tulajdonképpen milyeneknek is kellene lennünk, és azt is, hogy milyen messze vagyunk ettől a mértéktől. Ha tehát a Biblia megítéli azt a magatartást, amelyben vétkesek vagyunk, nézzünk bátran szembe ezzel a ténnyel, és határozzuk el, hogy teszünk valamit ellene.
Egy másik út annak megtudására, hogy miben nem olyan a magatartásunk, amilyennek az Úr Jézus szeretné, ha figyelmesen odahallgatunk arra, amit rokonaink és barátaink mondanak. Olykor csak igen rejtett utalásokkal, mintegy virágnyelven közlik véleményüket, máskor viszont kereken kimondják, úgyszólván fejünkhöz vágják az igazságot. De akár leplezve, akár nyíltan mondják meg nekünk, mindenképpen figyelnünk kell megjegyzéseik tartalmára, és hálásan meg kell szívlelnünk.
Nagyon jó gyakorlat szerető, pozitív kritikát mondani barátoknak, mert igazi barát egyrészt elfogadja a kritikát, másrészt helyreigazítás által segít.
Szomorú tény, hogy vannak, akik egész életen át súlyos csapást jelentenek mások számára a gyülekezetben, otthon és a társadalomban, csak azért, mert senki nem vállalkozott arra, hogy ezt szeretettel megmondja nekik, vagy pedig azért, mert ők sohasem voltak készek megváltozni.
Ha nem sajnáljuk az időt és fáradságot, hogy elgondolkozzunk mindazon, amivel másokat bántunk, és ha utána megtesszük a pozitív lépéseket annak érdekében, hogy az ilyen magatartást elkerüljük, akkor biztos, hogy olyan emberré válunk, akivel kellemesebb az együttélés.
10.06 Csordultig tele
„Rajta minden oly kívánatos. Ilyen a szerelmesem, ilyen a kedvesem, Jeruzsálem leányai!" Énekek éneke 5,16
Szulamit odaadó, hűséges, megrendíthetetlen szerelme az ő szerelmese iránt annak a szeretetnek a képe, amit nekünk kellene tanúsítanunk lelkünk örök Szerelmese iránt. Ennél a következő dolgokat kell figyelembe vennünk.
Először is Szulamit mindent szeretett kedvesén. Megénekelte arcának, fejének, hajának, szemének, orcájának és ajkának, kezének, testének, törzsének, lábának, tartásának szépségét (lásd Én 5,10-16). Természetesen nálunk nem az Úr Jézus külső ismertető jeleiről van szó!
Éjjel-nappal csak őreá gondolt. Akár a szőlőhegyen dolgozott, akár alváshoz készülődött, sőt, még mikor álmodott is, ő volt az egyetlen, aki fantáziájának szárnyakat adott, és gondolatait foglalkoztatta. Számunkra is jó, ha oly nagy a szeretetünk az Úr Jézus iránt, hogy betölti szívünket reggeltől estig.
Csak az ő látására volt szeme. Lehet, hogy mások megkísérelték elvenni figyelmét, és megpróbálták megnyerni szerelmét, ő azonban ezeket a dicsérő szavakat egyáltalában nem önmagára, hanem szerelmesére vonatkoztatta. Ezért, ha csábít ez a világ, mondjuk mi is: „Széjjel jártam a világban, s nagynak, szépnek láttam azt, ah, de engem minden vágyam tőle mégis elszakaszt. Ó, van béke, tiszta, áldott, melyben lelked megpihen. Ott, a Golgotán találod, Jézus drága vériben."
Készséggel beszélt róla. Amivel szíve tele volt, azt szája kimondta. Nyelve gyors volt, mint az írnok tolla (Zsolt 45,2). - Tulajdonképpen nekünk is készségesebben és ékesebben kellene szólnunk az Úrról, mint bármely más témáról. Sajnos azonban ez nincs mindig így.
Elevenen érezte saját méltatlanságát. Mentegetőzött ápolatlan külseje, egyszerű volta miatt és amiatt, hogy nem reagált azonnal szerelmese szavára. Ha bűnös voltunkra gondolunk, hajlamunkra, hogy elfussunk Istentől, engedetlenségünkre, akkor még több okunk van az álmélkodásra, hogy Krisztus egyáltalán érdeklődik irántunk.
Szulamit legnagyobb gyönyörűsége az volt, hogy Szerelmesével együtt lehetett. Várta a pillanatot, amikor majd eljön, és őt mint menyasszonyát magához veszi. Mennyivel nagyobb sóvárgással kell nekünk mennyei Vőlegényünk visszajövetelére várnunk, és előre örvendeznünk annak, hogy akkor majd mindörökre együtt leszünk Vele!
Szulamit megvallotta, hogy szinte betege a szerelemnek. Szinte el sem tudja már viselni a várakozást. Mi is törekedjünk arra, hogy szívünket egészen rabul ejtse az Úr Jézus, és legyen tele csordultig az iránta érzett szeretettel.
10.05 Megragadni az ígéretet
"Nektek adok minden helyet, ahová léptek, ahogyan megígértem Mózesnek." Józsué 1,3
Isten Kánaán földjét adta Izráel népének. Övé lett Isten ígérete szerint. Az izraelitáknak azonban először el kellett foglalniuk saját földjüket. A birtokbavétel szabálya így szólt: „Minden helyet, ahová léptek - nektek adok."
Isten nekünk is számos drága és nagyszerű ígéretet adott. A Biblia tele van velük. Csakhogy nekünk is hit által igénybe kell vennünk azokat a magunk számára. Csak így lesznek igazán a mieink.
Vegyük például az üdvösségre vonatkozó ígéreteket. Isten megígéri, hogy örök életet ad azoknak, akik megbánják bűneiket, és elfogadják Jézus Krisztust Uruknak és Üdvözítőjüknek. De semmi értéke nincs számunkra ennek az ígéretnek, amíg nem vesszük igénybe, és nem bízunk teljes szívből a bűnösök Megváltójában.
De menjünk egy lépéssel tovább! Hihet valaki őszinte szívvel az Úr Jézus Krisztusban, és mégsem örvendezhet az üdvbizonyosságnak, ha az a véleménye, hogy túlzott elbizakodottság lenne részéről azt állítani, hogy meg van váltva! Ezért továbbra is a kételyek között és homályban él. Pedig Isten Igéje elmondja nekünk, hogy, akik hisznek az Isten Fia nevében, azoknak örök életük van (1Jn 5,13), csakhogy ezt először hitben el kell fogadnunk a magunk személyére nézve, és csak azután örvendezhetünk neki.
Isten örül annak, ha bízunk Benne, ha szaván fogjuk. Istent tiszteljük azzal, ha a leghihetetlenebb ígéreteit szó szerint vesszük, és számítunk rá, hogy Ő beteljesíti.
Egy napon, amikor Napóleon seregszemlét tartott, megbokrosodott a lova, és majdnem levetette hátáról a császárt. Egy ott álló egyszerű katona odafutott, megragadta a gyeplőt, és megnyugtatta a lovat.
Napóleon tisztában volt azzal, hogy aki segített rajta, az rendfokozat nélküli közlegény volt, mégis ezt mondta neki: „Köszönöm, kapitány úr!"
És a katona azonnal szaván fogta őt, és ezt kérdezte: „Melyik ezredben, felség?"
Később, amikor ez az ember elmesélte az esetet barátainak, azok jót mulattak rajta, hogyan is számolhat azzal, hogy kinevezték kapitánynak. Pedig valóban így történt! A császár kimondta, és a katona azonnal szaván fogta, és igénybe vette a maga számára az előléptetést.
Ehhez hasonló a hívő keresztyén helyzete. Rajta múlik, „kinevezik-e kapitánynak, vagy megmarad közlegénynek". Örülhet mindannak a gazdagságnak, ami Jézus Krisztus által az övé, vagy pedig tovább él szellemi szegénységben. „Kánaán" kincsei és áldásai készen állnak számára, és világos, hogy a keresztyén ember csak önmagát hibáztathatja, ha beéri a maga szegényes kis adagjával Isten kimondhatatlan gazdagságából.
„Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra." Zsoltár 119,37
Ez az igevers találóan alkalmazható a televízióra is. A tévé műsorának legnagyobb része ugyanis hiábavaló, ostoba és semmit nem ér. Nem létező világot tár elénk, és olyan életet, amely messze esik a mi valóságunktól.
A tévé értékes időt rabol el. A nézők órákat ülnek a készülék előtt, és ezek az órák visszahozhatatlanul elvesznek. Általában elmondhatjuk, hogy a tévénézés a keresztyén embernél a bibliaolvasás elhanyagolásához vezet; egyszerűen kikapcsolja Isten szavát, és a tévénéző szellemi hőfoka jelentősen csökken, anélkül, hogy észrevenné.
Jól ismertek a tévé káros hatásai a gyermekekre. Megrontja erkölcsi magatartásukat, mivel a képernyőn az erőszak és a szex dicsőítését látja, és a pornográfia nyilvános mutogatását. De intellektuális képességeik vonatkozásában is kárt vallanak, mert nincs többé sem idejük, sem kedvük az íráshoz vagy az olvasáshoz. Értékítéletüket az határozza meg, amit a képernyőn látnak, és egész gondolkodásukon eluralkodik az antikrisztusi propaganda.
A tévéreklámok pedig nemcsak ostobák, hanem erkölcsrombolók is. Semmiféle termék nem eladható anélkül, hogy egész sereg hölgy ne reklámozná úgy, hogy beveti testének egész beszédét, hogy így keltse fel a vásárlási kedvet.
A családokban a tv elvette az egymás közti beszélgetések lehetőségét. Szülőket és gyermekeket annyira lekötnek az adások, hogy egymás közti társalgásuk - ha ugyan még van ilyen - üres és tartalmatlan.
A szórakoztató zene területén a szövegek kétes értékűek. Dicsőítik a testi élvezetet, a házasságtörést és a homoszexualitást legális életformának tartják, és az erőszakosan fellépő férfit tüntetik fel abszolút hősnek.
Ha valaki azt veti közbe, hogy vannak a tévének tartalmilag jó ismeretterjesztő adásai is, azt kell mondanunk, hogy a többihez képest elenyészően kevés.
Itt jut eszembe annak a hívő keresztyén embernek az esete, akinek ingyen házhoz szállították frissen vásárolt televízió-készülékét. Mikor a teherautó megérkezett, az oldalán meglátta a nagybetűs feliratot: „A tévé az otthonába viszi az egész világot." Ez elég volt neki ahhoz, hogy a készüléket nyomban visszaküldje.
Aki leragad a képernyő előtt, az annak szellemi hatalma, befolyása alá kerül. Napjaink szellemi hanyatlásának egyik fő oka a televízió.
10.03 Tisztelet és élet
„Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. »Tiszteld apádat és anyádat«: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: »hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.«" Efézus 6,1-3
A szülő-gyermeki kapcsolat életünk legnehezebb területei közé tartozik.
A bukott emberi természet egyik sajátos torzulása folytán mintha azokat szeretnénk a legkevésbé, akik hozzánk a legközelebb állnak. Számos hívő leány folytat állandó küzdelmet önmagával az ellenséges indulat miatt, amit anyjával szemben érez. És sok fiú többnyire egyáltalán nem viselkedik apjával szemben úgy, ahogy kellene.
Senki sem vitatja a nemzedékek közötti szakadék létezését. A fiatalok azért panaszkodnak, mert a szülők nem értik meg, elnyomják őket, nem haladnak a korral, a régi rendhez tartoznak.
Mindennek ellenére azonban a fiatalok közül sokan bűntudatot és szégyent éreznek amiatt, hogy e magatartásukból nem tudnak kinőni, és családjukkal szemben nem tudnak keresztyén módra viselkedni. Világosan látják, milyen nagy vereséget jelent, hogy míg kortársaikkal, sőt, más felnőttekkel szemben oly barátságosak és kedvesek tudnak lenni, addig otthon hidegek, sőt ridegek. Gyűlölik önmagukat, mert titokban szüleik halálát kívánták. De mindezt beismerni nagyon keserű pirulát jelent. Amikor Isten a Tízparancsolatot adta Izráel népének, nem volt véletlen, hogy közülük az egyik éppen ez: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked" (2Móz 20,12). Az Újszövetségben Pál veszi elő újra ezt a parancsolatot.
Tisztelni a szülőket és nekik engedelmeskedni nemcsak azt jelenti, hogy tenni, amit mondanak, hanem azt is, hogy felnézni rájuk, szeretetre méltóan viselkedni velük szemben, és gondoskodni róluk, ha arra van szükség. Pál ennek négy okát is adja: ez a helyes, ez válik a fiatalok javára, ez biblikus és teljes életet munkál.
De nagyon sok fiatal úgy véli, hogy ha másoknál ez lehetséges is, náluk semmiképpen sem. Mert az ő szüleik olyan zsarnokok, olyan szűklátókörűek!
Ami itt hiányzik, az összetörettetés. Ez azt jelenti, hogy a fiatal odamegy apjához vagy anyjához, vagy mindkettőhöz, és ezt mondja: „Ide figyeljetek, nagyon sajnálom, hogy mindig vitatkoztam veletek. Sohasem köszöntem meg, amit értem tettetek, de most szeretném megtenni. Kérem, bocsássatok meg, hogy szüntelenül az ellenállás falát építettem ellenetek. Isten segítségével remélem, hogy ezentúl minden másként lesz."
Semmi nem változtatja meg annyira az ellenséges magatartást, mint az effajta bocsánatkérés. És ha legközelebb a fiatal ismét kísértésbe kerül, hogy szeretetlen magatartást tanúsítson szüleivel szemben, akkor eszébe jut az összetörettetés égető szégyene, és ez visszariasztja majd a helytelen viselkedéstől.
10.02 Az okkult nem játék!
Ne legyen köztetek... varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. 5Mózes 18,10-11
Isten óvta népét, Izráelt attól, hogy okkultizmussal, a rejtett, titkos, érzékfölötti dolgokkal foglalkozzék. Mindazok a cselekedetek, amiket ezek az igeversek felsorolnak, valamiképpen a démonizmussal vannak kapcsolatban. Ez a figyelmeztetés éppúgy szól a ma élő hívőkhöz, mint egykor Isten ószövetségi népéhez.
A jövendőmondást ma is űzik. Ehhez tartozik a kristálygömbnézés, jövőbe látás, tenyérjóslás, az emberi koponyából való jövendölés, jóslás kávéaljból és más efféle, a jövő megtudására irányuló törekvések.
Ide tartozik az asztrológia is, amely a csillagok állását tanulmányozza, és azt állítja, hogy a csillagok helyzetének befolyása van az ember életére. Az újságokban naponta megjelenő horoszkópok is ezzel foglalkoznak.
A boszorkány a démoni hatalmakkal való kapcsolatát használja fel. Ezek a kapcsolatok mélységesen gonoszak és károsak.
A mágus olyan ember, aki mágikus eszközökkel behatol a spiritizmus területére. Tekinthetjük a boszorkány férfi megfelelőjének.
Átokmondó az, akinek démoni hatalma van arra, hogy átka valóra váljon. (Hívőkre azonban az ilyen átkoknak nincsen hatásuk.)
Szellemidézők olyan emberek, akik médiumként tevékenykednek, és akik képesek a gonosz szellemek világával kapcsolatot létesíteni. Ezek a szellemek gyakran azoknak a meghalt rokonai alakjában lépnek föl, akik a médiumot kérdezik.
Halottaktól tudakozó az olyan ember, aki megidézi a halottak szellemeit, hogy azok megmondják neki a jövendőt, vagy befolyásoljanak bizonyos eseményeket.
A keresztyén embereknek mindezeket a dolgokat kerülniük kell, és a spiritizmus modern formáit is, mint amilyen a jóga, agykontroll, a transzcendens meditáció, Hare Krishna, spiritiszta szeánsz, fekete mágia, fehér mágia, hipnózis, varázsvessző használata, spiritiszta gyógyászat, kártyavetés és halottakhoz való imádság stb.
És tudnia kell azt is, hogy a következő tárgyak is a spiritiszták eszközei: a tudatot kitágító kábítószerek, játékkártyák, tarokk-kártyák, kockák, ingák, érmek, amulettek stb.
10.01 Bölcs szív
„Azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, azután eltűnik." Jakab 4,14
A Szent Szellem átható szava a Bibliában gyakran figyelmeztet minket, halandó embereket, hogy az életünk rövid. Gyakran ismétlődő képek és hasonlatok által vési az Úr Szelleme belénk, hogy napjaink meg vannak határozva, és gyorsan elmúlnak.
A takács vetélőjéhez hasonlítja életünket (Jób 7,6), a szövőszék kicsiny alkatrészéhez, amely oly gyorsan jár ide-oda a kifeszített fonalak között, hogy szemünkkel alig tudjuk követni.
Arról is beszél Jób, hogy az élet olyan, mint a szellő (7,7), amely egy pillanat alatt már tova is tűnik, és sohasem tér vissza. Ugyanezt a képet használja a zsoltáros, amikor azt írja, hogy az emberek „olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78,39).
Bildád figyelmezteti Jóbot arra, hogy napjaink e földön olyanok, mint az árnyak (Jób 8,9), és ugyanezt a képet találjuk a Zsoltár 102,12-ben: „Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék." Az árnyékot csak nagyon rövid ideig lehet ugyanazon a helyen találni.
Jób elsodort falevélhez és száraz szalmaszálhoz hasonlítja életét (Jób 13,25). Ézsaiás az Úr együttérzéséért kiált, amikor azt mondja: „Elhervadunk mindnyájan, mint a falevél" (Ézs 64,5).
Dávid írja: „Íme, arasznyivá tetted napjaimat" (Zsolt 39,6).
Mózes, Isten embere úgy ír az életről, mint egy álomról, amely úgy elmúlik, hogy szinte észre sem vesszük (Zsolt 90,5).
Ugyanebben a zsoltárban Mózes az embert, és annak életét a fűhöz hasonlítja: „Mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad" (Zsolt 90,5-6). Századokkal később mulandóságunk érzékeltetésére Dávid ugyanezt a képet használja: „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni" (Zsolt 103,15-16). Spurgeon ezt így fejezte ki: „A füvet elvetik, az kinő, virágzik, aztán lekaszálják és vége van." Íme, röviden ez az életünk!
És végül ehhez csatolja Jakab a maga bizonyságtételét: azt mondja, hogy az emberi élet oly gyorsan elmúlik, mint a pára. Egy rövid pillanatra megjelenik, és máris újra eltűnt.
A hasonlatok és képek halmazának két dolgot kell munkálnia bennünk. A meg nem tért embernek meg kell gondolnia, milyen rövid a földön töltött időnk, és milyen fontos, hogy felkészüljünk az Istennel való találkozásra. Másodszor: figyelmezteti a hívőket: úgy számlálják napjaikat, hogy bölcs szívhez jussanak (lásd Zsolt 90,12). Ez elvezet a Jézus Krisztus iránti, odaadással és félő tisztelettel teljes élethez, ami az örökkévalóságra készít elő.
09.30 Az életed legyen bizonyság
„Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal... Odavitte Jézushoz." János 1,41-42
A keresztyén ember számára a személyes bizonyságtétel legjobb módszere az, hogy a mindennapi élet területén tesz bizonyságot az Úrról. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Isten sohasem választ más utat, hogy keresztyén emberek odamehetnek teljesen ismeretlen személyekhez is, és közel vihetik nekik az evangéliumot. Isten ezt is felhasználhatja. De sokkal meggyőzőbb, ha a hívő ember azoknak tesz bizonyságot, akik már ismerik őt, és akik láthatják, hogy Jézus Krisztus átformálta életét. Így tett András is.
Walter Henrichsen beszélt egyszer egy fiatalemberről, aki nagy gondban volt, hogyan lehetne az Úr Jézus bizonyságtevője a főiskolán, ahol tanult. Henrichsen megkérdezte tőle: „Joe, hány hallgatót ismersz voltaképpen személyesen? Olyanokra gondolok, akiket név szerint ismersz." Kiderült, hogy a fiatalember mindössze két vagy három hallgatót ismert személyesen, noha már néhány hónapja a főiskolán volt. „Azt mondtam neki: »Joe, azt szeretném, ha a következő négy hét alatt annyi hallgatót ismernél meg személyesen, ahányat csak lehet. Legyen a számuk mondjuk 50. Nem föltétlenül szükséges, hogy bizonyságot tégy előttük. Még azt se kell elmondanod nekik, hogy hívő keresztyén vagy. Csak ismerkedj meg velük. Beszélgess velük! Járjatok együtt az étkezőbe! Csináld, ahogy akarod, de ismerkedj össze ötven fiatallal, úgyhogy ha mához egy hónapra visszajövök, mindegyiket nevén tudjad szólítani.«"
Amikor Henrichsen egy hónap múlva újra találkozott ezzel a hallgatóval, addigra az már hat fiatalembert Krisztushoz vezetett „Nem arról beszélgettünk, hogy valóban összeismerkedett-e ötven diáktársával. Erre már nem volt szükség. Ő maga rájött, hogy amikor összebarátkozott «a vámszedőkkel és bűnösökkel«, Isten rendelkezése szerint maguktól kínálkoztak az alkalmak, amikor hitéről bizonyságot tehetett."
A mindennapi élet területén az ilyen bizonyságtétellel kapcsolatban még két dolgot kell elmondanunk. Először is: rendkívül fontos, hogy milyen a gyakorlati életvitele annak, aki bizonyságot tesz. Döntő különbséget jelent, hogy szoros közösségben él-e az Úrral, vagy sem. Lehet akármennyire jártas a bizonyságtételben; ha az élete nem szent, akkor ezzel semlegesíti egész prédikációját.
Másodszor a valódi bizonyságtétel nem törekszik azonnali eredményre. Jézus Krisztus a megváltás folyamatát a mag növekedéséhez hasonlítja. Soha nem aratunk aznap, amikor elvetettük a magot. Megtörténhet az is, hogy valaki azonnal megtér, mihelyt az evangéliumot meghallja, általában azonban a megtérést hosszabb idő előzi meg, az ember meghallja az üzenetet, meggyőződik saját bűnös voltáról, és utána még egy ideig védekezik a Szent Szellem hangja ellen.
09.29 Az Úrtól jön
„Az Úrtól jön a szabadulás!" Jónás 2,10
Mindnyájan ismerünk túlbuzgó „lélekmentőket", akik szüntelenül nyüzsögnek, a gyanútlan pacienseiket kabáthajtókájuknál fogva megragadják, gyorsan végigmennek velük a lélekmentés valamilyen receptjén, és addig szorongatják őket, míg azok végül is vallást tesznek, csakhogy végre megszabaduljanak ezektől a kellemetlen emberektől. Ezt mint megtértet kipipálják, és további áldozatok után néznek. Ez lenne az evangelizáció?
Nem! Ez inkább vallásos zaklatás. S mint minden olyan szolgálat, amely csak a test energiájával működik, több kárt okoz, mint hasznot.
John Stottnak igaza van, amikor ezt írja: Jézus Krisztusnál van a kulcs. Ő nyitja meg az ajtókat. Ezért sohasem szabad erőszakkal betörnünk az ajtót, amely még zárva van. Meg kell várnunk, amíg Ő kinyitja előttünk az ajtókat. Krisztus ügyének mindig árt az érzéketlen vagy erőszakoskodó bizonyságtétel. Kétségkívül helyes azon fáradoznunk, hogy barátainkat és rokonainkat, munkatársainkat Krisztusnak megnyerjük. De olykor türelmetlenebbek vagyunk Istennél. Légy türelmes! Imádkozzál állhatatosan, szeress, és várd meg az alkalmat a bizonyságtételre!
Meglehet, hogy számos dologban nem értünk egyet Dietrich Bonhoefferrel, mégis jó ha megszívleljük a következő szavait: „Az üdvösség Igéjének megvannak a maga határai. Az embernek sem hatalma, sem joga nincs arra, hogy másokra kényszerítse... Emberek után rohangálni, hogy megtérítsük őket, és minden leleményességünket bevetni, hogy rájuk erőltessük az üdvösséget, éppoly semmit érő, mint amilyen veszélyes... Ily módon a megkeményedett és elsötétült lelkek dühével találkozunk, és ez céltalan és káros. Az olcsó kegyelem Igéjével való könnyelmű bánásmódunk már untatja a világot, úgyhogy végül azok ellen fordul, akik rá akarnak kényszeríteni valamit, amit ő nem akar elfogadni."
Az igazi megtérés a Szent Szellem műve. „Nem az ember akaratából" jön, vagyis az ember bármilyen jó szándékú, képtelen saját erőfeszítéssel létrehozni. Akiket Jézus Krisztus melletti vallástételre kényszerítenek anélkül, hogy maguk teljesen igenyelnék, azok csalódottak, elégedetlenek lesznek, sőt, gyakran Krisztus keresztjének ellenségeivé válnak.
Az élet egyik nagyszerű élménye az, ha a Szent Szellem felhasznál bennünket egy másik ember megmentésénél. De visszataszítóan hat, ha megkíséreljük ezt saját erőnkkel véghezvinni.
09.28 A gonoszt jóval lehet legyőzni
„Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." Róma 12,21
Ha ezt az igeverset ember írta volna, akkor ez a mondat körülbelül így szólna: „Ne engedjétek, hogy az emberek legyőzzenek titeket. Verjétek őket vissza saját fegyvereikkel." Mert ez a világ csak a megtorlás és bosszú kifejezéseivel tud élni.
Jézus Krisztus iskolájában azonban valami egészen mást tanulunk. Ne engedjük, hogy a gonosz legyőzzön minket. Föl kell használnunk a jót, hogy azzal győzzük le a rosszat.
Nagyon jól szemlélteti ezt az igazságot egy Assisi Ferencnek tulajdonított történet. Egy kisfiú játék közben hirtelen fölfedezte a visszhangot. Életében először hallotta vissza azt, amit hangosan kiáltott, és elkezdte kipróbálni. Ezt kiáltotta: „Gyűlöllek!" És lám, azonnal jött a visszhang: „Gyűlöllek!" Erre még hangosabban kiáltotta: „Gyűlöllek!!", és erre még erősebben jött a válasz: „Gyűlöllek!!" Harmadszorra teljes erejéből ordította: „Gyűlöllek!!!", és a szó ugyanazzal az erővel jött vissza: „Gyűlöllek!!!" Ezt már nem tudta elviselni a kisfiú. Hazaszaladt és keservesen zokogott. Anyja, aki az udvaron volt, meghallotta a sírását, és megkérdezte: „Mi bajod, kicsim?" A fiú válaszolta: „Ott kint van egy fiú, aki gyűlöl engem!" Anyja egy pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta: „Ide figyelj, én tudom, hogy mit kell most tenned. Menj vissza ugyanoda, ahol voltál, és mondd meg annak a kisfiúnak, hogy szereted."
A kisfiú tehát visszaszaladt, és hangosan kiáltotta: „Szeretlek!" És lám, máris visszatért a szó, világosan és barátságosan: „Szeretlek!" Még egyszer kiáltott, még hangosabban, és ugyanazt a választ kapta vissza. Harmadszor teli torokból kiáltotta: „Szeretlek!!!", és hangosan jött vissza a szó: „Szeretlek!!!"
Miközben ezt itt leírtam, szerte e világon emberek kiáltják egymásnak: „Gyűlöllek!", és közben nem értik, hogy miért nő a feszültség egyre jobban. Népek fejezik ki gyűlöletüket más népek iránt. Vallásos csoportok konfliktusaik által szabályszerűen elbarikádozták magukat. Különböző fajú emberek küzdenek egymás ellen. Szomszédok harcolnak egymással pl. a kerítés miatt. Családokat tép széjjel a viszály és a keserűség. Mindezek az emberek megengedik, hogy a gonosz legyőzze őket, mert a gyűlölet mindig gyűlöletet szül. Ha többször viszonoznák szeretettel a gyűlöletet, akkor legyőzhetnék a jóval a rosszat. Akkor fölfedeznék, hogy a szeretet viszontszeretetet szül.
Gondosan ügyeljünk arra, milyen magot vetünk.
A szeretet csak szeretetet terem, míg a gyűlöletből gyűlölet fakad.
09.27 Gyávaság, hitetlenség
"De a gyáváknak és a hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál." Jelenések 21,8
Aki ezt az igeverset elolvassa, nyilván megdöbben azon, hogy a gyávákat és hitetleneket egy sorba veszi az Ige azokkal, akiket féktelen, gonosz bűnösöknek tartunk, és hogy számukra az örökkévalóságra ugyanazt a büntetést helyezi kilátásba.
És talán azt is meglepőnek tartjuk, hogy a gyávák itt az első helyen szerepelnek. Roppant kijózanítólag kellene ennek hatnia mindazokra, akik idáig félénkségüket jelentéktelen dologként mentegették. Talán félnek befogadni az Úr Jézust, mivel nem tudják, mit szólnak hozzá barátaik, vagy pedig azért, mert természettől fogva tartózkodók. Isten azonban ezt nem ítéli mellékes dolognak; hanem vétkes gyávaságnak tekinti.
Ugyancsak kijózanítólag kellene hatnia azokra is, akiket itt az Ige a másodiknak említ: a hitetlenekre. Gyakran halljuk, hogy egyesek azt mondják: „Egyszerűen nem tudok hinni", vagy „Bárcsak hinni tudnék!" De ezek valójában nem becsületes kijelentések. Az Üdvözítőn nincs semmi, ami lehetetlenné teszi az emberek számára, hogy higgyenek Benne. A nehézség nem az értelemben, hanem az akaratban van. A hitetlenek nem akarnak Benne hinni. Az Úr Jézus azt mondta kora hitetlen zsidóinak: „...és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen" (Jn 5,40).
A gyávák és hitetlenek közül sokan kétségkívül tisztességes, művelt és erkölcsös embernek tartják magukat. Ebben az életben nyilván tudni sem akarnak gyilkosokról, paráznákról, vagy azokról, akik varázslást űznek. Pedig ha nem fordultak Jézus Krisztushoz, nem üdvözülnek. Sorsuk „a tűzzel és kénnel égő tóban" lesz, „ez a második halál". Ám vitázzanak az emberek, hogy létezik-e pokol és örök ítélet, vagy sem, a Biblia nagyon világosan beszél. Létezik pokol a Krisztus nélküli élet végén!
És ami a dolgot különösen szomorúvá teszi, az a tény, hogy sem a gyáváknak, sem a hitetleneknek, sem a többi felsoroltnak nem kell szükségszerűen a tűz tavába kerülnie. Ha bűnbánatot tartanának félelmeik és kételyeik és többi bűnük miatt, és bizalommal odafordulnának az Úr Jézushoz, akkor bocsánatot nyernének, megtisztulnának, és meglenne minden előfeltételük ahhoz, hogy a mennybe jussanak.
09.26 Istenben bízunk!
„Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baálnak." Róma 11,4
Isten sohasem marad tanú nélkül. Még a legsötétebb időkben is felhangzik egy hang, hogy világos bizonyságot tegyen Róla. Gyakran még a legszokatlanabb körülmények között is támaszt egy váratlan bizonyságtevőt, aki bátran kimondja az Ő nevét.
Az özönvíz napjaiban a földön lévő életet erőszak és erkölcstelenség jellemezte. De ott volt Noé, aki bátran kiállt az Úr mellett.
Illésnek úgy tűnt, mintha egész Izráel bálványimádóvá lett volna, pedig Istennek volt még hétezer embere, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt.
A szellemi élettelenség és erkölcsi romlás közepette lépett Husz János, Luther Márton és Knox János a történelem színpadára, hogy a Magasságos ügyét védelmezze.
Amikor feltalálták a távírót, az első üzenet, amelyet ily módon közvetítettek, így szólt: „Íme, mit tett Isten!"
Az Apolló 8 űrhajó az első holdutazásról 1968 karácsony estéjén visszatért. A fedélzetén lévő három asztronauta felváltva felolvasta az 1Mózes 1-10. fejezetét, és azzal zárták a felolvasást: „Mi pedig, az Apolló 8 legénysége, azt kívánjuk önöknek, hogy Isten áldja meg mindnyájukat a jó Földön."
A hitetlenek dühös tiltakozása ellenére az Egyesült Államok postája kibocsátott egy Apolló 8-as bélyeget az 1Mózes 1,1 szavával: „Kezdetben...".
Az USA pénzérméin ez a felirat olvasható: „Istenben bízunk." (In God We Trust)
Az ősi „Anno Domini" szavak, amelyeket a dátum megjelölésére használunk, arra emlékeztetnek, hogy az az év a mi Urunk éve.
Még az ateisták is olykor tévedésből az Úrra hivatkoznak. Az 1979-ben Ausztriában tartott csúcstalálkozón így nyilatkozott egy ateista hatalmasság: „Isten sohasem bocsátja meg nekünk, ha most csődöt mondunk."
Létezik a világban bizonyos erkölcsi parancs, hogy Istenünket nyilvánosan el kell ismerni és dicsőíteni. Mikor a tanítványok Jézus Krisztust, mint királyt magasztalták, aki az Úr nevében jött el hozzájuk, akkor a farizeusok azt követelték Krisztustól, hogy utasítsa rendre és hallgattassa el tanítványait. Ő azonban így felelt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani" (Lk 19,40).
Fölösleges aggódnunk amiatt, hogy Isten nevét a jövőben valamikor nem fogják többé dicsérni, vagy Őneki nem adnak többé tiszteletet. Mert valahányszor az emberek halottá nyilvánítják Istent, Ő mindig ébreszt majd tanúkat, kik megszégyenítik az ellenséget, és megvigasztalják Isten barátait.
09.25 Állj meg az igazságban!
„Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?" Galata 4,16
Amit Pál a galáciabeli keresztyéneknél tapasztalt, emlékeztet arra, hogy gyakran a mi barátaink is hirtelen ellenségeiknek tekintenek minket, ha nyíltan megmondjuk nekik az igazat. Az apostol megismertette ezekkel az emberekkel az Úr Jézust, és segítette hitben való növekedésüket. De később, amikor tévtanítók hatoltak be keresztyén gyülekezetükbe, Pál kénytelen volt figyelmeztetni a hívőket, vigyázzanak, mert az a veszély fenyegeti őket, hogy a törvénykedés kedvéért otthagyják Jézus Krisztust. Ez végül azt eredményezte, hogy hitbeni atyjukkal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak.
Ilyesmi megtörtént már az ószövetségi időkben is. Illés mindig őszinte és egyenes volt Aháb királlyal szemben, amikor közölte vele Isten üzenetét. Mégis egy napon ezt mondta neki a király: „Te vagy az Izráel megrontója?" (1Kir 18,17). Valóban ő rontotta meg Izráelt? Nem, hiszen Illés volt Izráel egyik legjobb barátja! De hűségének az lett a jutalma, hogy vészhozónak bélyegezték.
Egy másik félelmet nem ismerő próféta Mikeás volt. Amikor Jósafát, Júda királya azt tudakozta, hogy nincs-e itt az Úrnak prófétája, akit meg lehetne kérdezni, azt felelte neki Izráel királya: „Van még egy férfi, aki által megkérdezhetjük az Urat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak a rosszat, Mikeás az, Jimla fia" (1Kir 22,8). A király nem akarta az igazat hallani, és gyűlölte azt az embert, aki neki szemtől szembe megmondta azt.
Az Újszövetségben Keresztelő János volt az, aki megmondta Heródesnek: „Nem szabad együtt élned testvéred feleségével" (Mk 6,18). Ez megfelelt az igazságnak, mégis nagyon hamar odavezetett, hogy Jánost kivégezték.
Az Úr Jézus is kihívta maga ellen a zsidók gyűlöletét. És mi volt az oka? Az, hogy megmondta nekik: „De ti meg akartok engem ölni, olyan valakit, aki az igazságot hirdettem nektek" (Jn 8,40).
Thomas Jefferson írja: „Ha valaki minden gonoszságot ki akar kerülni, legjobb, ha megmarad a mindennapos kötelességteljesítés álmos rutinja mellett. Minden kérdésnek két oldala van, és ha az ember határozottan megáll az egyik oldalon, és sikerrel is dolgozik rajta, akkor mindazok, akik a másik oldal mellett döntöttek, természetszerűen ellenségeivé válnak, annál inkább, minél jobban érzik a másik sikereit."
Az igazság gyakran fájdalmat okoz. Ezért az emberek - ahelyett, hogy fejet hajtanának - inkább átkozzák azt, aki kimondja. Az Úrnak igazi szolgája azonban pontosan tudja, hogy ki kell mondania az igazságot, vagy meghal. Tudja, hogy a barát ütései annak hűségét mutatják, míg az ellenség csókjai csalárdak (lásd Péld 27,6).
09.24 Új látás tapasztalat útján
„Megtudtam..." 1Mózes 30,27
Lábán megtudta, hogy az Úr őt Jákobért áldotta meg. Jó dolog volt az, amit ebből megtanult. Mert a tapasztalat általában jó tanítómester.
Mindig mély benyomást tett rám, hogyan segít egyes igehelyek megértésében a tapasztalat. Lehet, hogy az igeverseket már régóta tudjuk könyv nélkül, de ha egy új tapasztalaton megyünk keresztül, akkor a szavak hirtelen megelevenednek. Felragyognak előttünk, mint a fényforrás a sötétségben. És ekkor egészen új értéket tulajdonítunk nekik.
Luther Márton felesége mondotta, hogy sohasem értette volna meg a Zsoltárok könyvének egyes verseit, ha Isten nem vitte volna át őt sok nehéz helyzeten.
Amikor Daniel Smith feleségével együtt Kínában élt misszionáriusként, egy éjjel egy rablóbanda nagy rést ütött házuk oldalán. Míg aludtak, a rablók kifosztották szekrényeiket és ládáikat. Ha a misszionárius házaspár nem aludt volna olyan mélyen, talán meg is ölték volna őket. Amikor Smith később elmondta az esetet, hozzátette: „Eddig a reggelig sohasem tudtam megérteni a Habakuk 3,17-18-at: »Mert a fügefák nem fognak virágzani, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállóban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.«" Ezzel arra gondolt, hogy az ember sohasem vehet részt egészen Habakuk veszteségei ellenére érzett örömében, ha ő maga nem tapasztalja meg ugyanezt a helyzetet.
Amikor Corrie Ten Boom koncentrációs táborban volt, egyszer meg kellett jelennie a bíró előtt is. „A bíró... kénytelen volt munkáját végezni, és eljött az a nap, amikor olyan iratokat mutatott nekem, amelyek nemcsak számomra jelentettek halálos ítéletet, hanem egész családom és barátaim számára is. »Meg tudná közelebbről magyarázni ezeket az iratokat?« - kérdezte. »Nem, nem tudom« - kellett elismernem. És akkor a bíró hirtelen fogta az egész paksamétát és a kályhába dobta! Ahogy néztem, hogy égtek azok a lapok, amelyek engem vádolhattak volna, tudtam, hogy Isten hatalma védett meg engem, és hirtelen úgy értettem meg, mint soha azelőtt a Kolossé 2,14-et: »Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.«"
Az új igei látások, amelyeket tapasztalataink útján nyerünk, végtelenül értékessé teszik számunkra ezeket az élményeket.
09.23 Maradj távol!
"Közösségükbe ne menj, lelkem." 1Mózes 49,6
Ezeket a szavakat Jákób mondta, amikor fiait megáldotta. Mikor azokra a borzalmas dolgokra gondolt, amiket két fia, Simon és Lévi elkövetett Sikem férfiain, ezt mondta: „Közösségükbe ne menj, lelkem."
Szívesen állítanám ezeket a szavakat tágabb összefüggésbe. Vannak kapcsolatok, amelyeknek a bűnnel van dolguk, és amelyeket jobb, ha soha meg nem ismerünk
A kísértés csábító arcot ölt, és azt mondja: sohasem lehetünk igazán boldogok addig, amíg közösségbe nem kerülünk vele. Izgalmakat, testi gyönyörűséget, érzelmi magasságokat és csalogató ismeretlent ígér.
Sokakat szólítanak meg az ilyen csábítások, olyanokat is, akik addig visszavonult életet éltek. Az az érzésük, hogy eddig fogalmuk se volt az igazi gyönyörűségről. „Hátrányos helyzetben voltak." És azt hiszik, addig nem is lehetnek igazán elégedettek, amíg átfogó tapasztalatot nem nyernek a világról.
A bűn sohasem jön egyedül. Mindig vannak beépített kockázatai és súlyos következményei. Ha csak egyetlen - mindegy, melyik - bűnnel első alkalommal tapasztalatot szerzünk, akkor ezzel a gyötrelemnek és lelkiismeret-furdalásnak egész áradatát hívjuk elő.
Ha engedünk a kísértésnek, meggyengül az általános ellenállóerőnk. Ha már egyszer elkövettünk egy bűnt, könnyebb lesz már többször is elkövetni azt. Hamarosan már szakemberek leszünk a bűn dolgában. Sőt, rabszolgáivá válunk, a megszokás láncai hozzákötöznek.
Abban a pillanatban, amikor engedünk valamilyen kísértésnek, szemünk megnyílik egy olyan bűntudat meglátására, amilyent azelőtt sohasem tapasztaltunk. S ha vidáman meg is szegjük a törvényt, utána már a belső mezítelenség és üresség borzalmas érzése következik. Kétségkívül igaz, hogy a bűnt meg lehet vallani és bocsánatot lehet nyerni érte, de egész életünkön át mindig kínos érzés lesz bűnünk korábbi társaival találkoznunk. Emlékezetünkben fájdalmas sebet jelent, ha újra föl kell keresnünk ostobaságunk helyszíneit. Vannak alkalmatlan pillanatok, amikor az egész szennyes esemény fölmerül - sokszor éppen a legszentebb pillanatainkban - gondolatainkban, és mi felnyögünk.
És ha csodálatos dolog is elnyerni Isten bocsánatát, mégis sokkal jobb, ha nem próbáljuk ki. Ami kezdetben érdekes titok, az később lidércnyomássá válik. A gyönyörből hamarosan borzadály lesz, és a szenvedély egyetlen pillanata gyakran egy szemrehányásokkal teli életet von maga után.
Ezért a kísértés órájában mondjuk el: „Közösségükbe ne menj, lelkem."
09.22 Örökké
„Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba." Mikeás 5,1
Ha már az idő rövidsége is megrendítő igazság, mennyivel inkább az az örökkévalóság végtelen volta. Nyelvünkben kevés szó van, amit oly nehéz megérteni, mint a „végtelen", „örökkévalóság" szavakat. Hogy valami fogalmunk legyen róluk, arra kell gondolnunk, amikor a világ még nem volt megteremtve, amikor még angyalok sem voltak, amikor még senki és semmi nem létezett, egyedül csak Isten. Menj egyre csak vissza, vissza egyre távolabbi múltba, vissza a kezdet nélküli kezdetbe, vissza, vissza és megint csak vissza. Isten mindig volt!
Vándoroljanak azután gondolataink a jövőbe, az eljövendő időbe, amikor majd elmúlik ez a föld. Előre, előre, előre, egyre messzebb, egyre tovább, tovább, a végtelenbe...
És akkor, ha az értelem tiltakozni látszik a számára kiszabott szűk határok ellen, akkor gondoljunk arra, hogy mi magunk is örökké fogunk élni. Mindig és mindig. Végtelen élet. Örökkévalóság!
Rowland Dixon Edwards a következőképpen próbálta leírni az örökkévalóságot: „Egy óceánjáró fedélzetén egy gyűszűre fonalat kötünk, leeresztjük a tengerbe, majd felhúzzuk, tele az óceán sós vízével. Ez lehet a képe annak az időnek, amely az örökkévalóság óceánjából kivétetik."
Az ember csak akkor igazán bölcs, ha számításba veszi azt a lenyűgöző tényt, hogy ez az élet csak egy homokszemecske az örökkévalóság határtalan tengerpartján. Egész pályafutását nézze ebben a világosságban.
A milánói székesegyháznak három egymás melletti ajtaja van. Az első fölött egy rózsakoszorú van bevésve, ezzel a felírással: „Mindez csak egy pillanatra tetszik nekünk." A harmadik ajtó kereszttel van megkoronázva, ezzel a felirattal: „Mindez csak egy pillanatig szomorít meg bennünket." A középső ajtó fölött található az intés: „Csak az a fontos, ami örök."
Mint keresztyéneknek föltétlenül szembe kell néznünk az örökkévalóság tényével. Föltétlenül számot kell vetnünk annak megrendítő valóságával, és életünket aszerint kell berendeznünk. És ha azután előrehaladunk életünk útján, sajátos fény tűnik fel a szemünkben, és sajátos elszántság lesz a szívünkben, mert terveink nem érnek véget az időben.
09.21 Az Ő visszajövetelének fényében élve
„Végezetre eltétetett nekem az igazság koszorúja, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." 2Timóteus 4,8
„...mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." Sok éven át úgy gondoltam, hogy ezek a szavak azokra a hívőkre vonatkoznak, akik örömteli érzelmekkel várják az Úr visszajövetelét. Ezeket megjutalmazza majd az Úr az igazság koszorújával, mert szívük lángolt, valahányszor az elragadtatásukra gondoltak.
Pedig itt bizonyosan többről van szó. Várva várni az Úr megjelenését, azt is jelenti, hogy az Ő visszajövetelének fényében élni, és úgy viselkedni, mintha már ma visszajönne.
Azt jelenti tehát, hogy erkölcsi tisztaságban élni. Mert János is figyelmeztet bennünket: „Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan Ő is tiszta" (1Jn 3,3).
Azt is jelenti, hogy ne bonyolódjunk bele e világ dolgaiba. Teljes szeretetünkkel és vonzalmunkkal forduljunk a mennyei dolgok felé, s ne azokkal törődjünk, amik e földön fontosak (lásd Kol 3,2).
Azt is jelenti, hogy Isten népét szolgáljuk, és adjuk meg neki „az eledelt a megfelelő időben" (lásd Mt 24,45). Az Úr különleges áldást ígér azoknak, akik ezzel vannak elfoglalva, amikor Ő visszajön.
Röviden: semmi olyat ne tegyünk, aminek cselekvésénél nem szívesen vennénk, ha az Úr meglepne bennünket. Ne menjünk olyan helyekre, ahol a jelenlétünk szégyent hozna ránk az Ő eljövetelekor. Ne mondjunk semmi megbotránkoztatót, mintha már Ő is jelen lenne.
Ha tudnánk, hogy az Úr Jézus egy héten belül visszatér, mivel töltenénk addig napjainkat? Talán felmondanánk munkahelyünket, fölmennénk egy magas hegy tetejére, és ott egész napunkat imádsággal és bibliaolvasással töltenénk? Vagy pedig sebtében „teljes munkaidejű keresztyén szolgálatot" vállalnánk, és éjjel-nappal prédikálnánk és tanítanánk?
Ha már valóban követjük az Urat, és egészen az Ő akarata szerint élünk, akkor legjobb, ha továbbra is azt tesszük, amit eddig tettünk. De ha mind ez ideig csak magunknak éltünk, akkor annak tudása, hogy az Úr rövidesen visszajön, döntő változást kell, hogy előidézzen életünkben.
Nem elég az, hogy néhány kedves gondolatunk legyen az Úr visszajövetelével kapcsolatban. Az igazság koszorúját azoknak tartja fenn az Úr Jézus, akik annyira várják az Ő megjelenését, hogy az igazság az egész életüket átalakítja. Nem elég, ha az Ő visszajövetelének igaz voltát megragadjuk; az kell, hogy ennek igazsága megragadjon minket.
09.20 Mélyre lehajolni
"Ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosokhoz tartsátok magatokat." Róma 12,16
Természettől fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy szeretnénk barátokat szerezni az ún. "jobb társaság"-ból. Minden ember szíve mélyén ott a kívánság, hogy meghitt barátságban legyen azokkal, akik híresek, tehetősek, előkelőek. Így tehát tulajdonképpeni természetünkkel ellenkezik az a tanács, amit Pál ad a Róma 12,16-ban. Azt mondja; „Ne legyetek büszkék, hanem vállaljatok mindig közösséget az egyszerű és jelentéktelen emberekkel." Isten Gyülekezetében nem ismerik a kasztszellemet. A keresztyének ne törődjenek az osztálykülönbségekkel!
Ezzel kapcsolatban Fred Elliotról jegyeztek fel jellemző esetet. Egy reggel, amikor családjával együtt a reggeliző asztalnál áhítatot tartott, hangos csörömpölés hallatszott a ház kapuja felől. A szemeteskocsi vitte el a szemetet. Elliot letette kinyitott Bibliáját az asztalra, az ablakhoz ment, és hangos, szívélyes köszöntést kiáltott oda a szemetesembernek. Azután visszament az asztalhoz, és folytatta az áhítatot. Éppen olyan szentnek és fontosnak tartotta, hogy a szemetesnek jó reggelt kívánjon, mint azt, hogy a Bibliát olvassa.
Az Úrnak egy másik szolgája, aki az Igét szó szerint vette, Jack Wyrtzen volt. Minden nyáron bibliatanulmányozó tábort vezetett a New York állambeli Schroon Lake-ben. Az egyik, felnőttek számára rendezett konferencián részt vett egy testileg súlyosan fogyatékos férfi is. Mivel arcizmain nem tudott uralkodni, ezért az ételét is csak nagy nehezen tudta elfogyasztani. Az étel egy része mindig kihullott a szájából az újságpapírra, amit elővigyázatosan a mellére és az ölébe terített. Mivel ez a látvány nem volt éppen étvágygerjesztő, ez a férfi rendszerint egyedül ült egy külön asztalnál.
Sok tennivalója miatt Jack Wyrtzen gyakran később jött be az ebédlőbe. Mikor megjelent az ajtóban, a legtöbb asztal mellől intettek neki, hogy üljön oda hozzájuk. De sohasem tette. Mindig ahhoz az asztalhoz ment, amelynél ez a fogyatékos férfi ült. Ő is „az alázatosakhoz tartotta magát".
Ehhez hasonló dolgot mond el egy régi történet: „Egy hívő keresztyén tábornokot egyszer megfigyeltek, ahogy egy nagyon szegény öregasszonnyal társalgott. Később néhány barátja szemrehányóan figyelmeztette: »Gondolnod kellett volna magas állásodra.« A tábornok csak ennyit mondott erre: »Mi lett volna velem, ha az én Uram a saját magas állására gondolt volna?«"
„Mindenek ellenére" c. versében Robert Burns emlékeztet arra, hogy bármilyen alacsony helyzete legyen is valakinek, mégis ember marad. És azt mondja, hogy aki függetlenül gondolkodik, az csak nevet azon a sokféle ékszeren és kövön, amivel az ostobák fölékesítik magukat.
Ha elgondoljuk, milyen mélyre alázta meg magát Üdvözítőnk, hogy velünk élhessen, akkor elképzelhetetlen, hogy ne ugyanazt tegyük mi is.
09.19 Méltatlanság és tagság
„Mert amikor még erőtelenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért." Róma 5,6
Jézus Krisztus nem azért jött, hogy az igazakat hívja, és nem is a jó emberekért halt meg. Nem az illedelmes, tiszteletre méltó, finom emberekért ment a keresztre.
Isten nézőpontjából természetesen az egész emberiség istentelen. Mindnyájan bűnben születtünk és tele vagyunk igazságtalansággal. Mint elveszett juhok eltévelyedtünk, és mindegyikünk a maga útját járta. Isten szemében romlottak, tisztátalanok és lázadók vagyunk. És legnemesebb törekvéseink sem mások Őelőtte, mint kontár kísérletek.
Csak az a szomorú, hogy a legtöbb ember nem hajlandó beismerni, hogy istentelen. Önmagukat a társadalom bűnöző elemeihez hasonlítják, és ezért úgy vélik, hogy alkalmasak a mennyországra. Olyanok, mint az az idősebb előkelő hölgy, aki nagyon büszke volt nagylelkű adakozására. Amikor az egyik hívő keresztyén szomszédja beszélt neki a hitéről, azt felelte, hogy neki nincs szüksége megváltásra, hiszen jó cselekedetei elegendők az üdvösséghez. Elmondta azt is, hogy egy keresztyén gyülekezet tagja, és hogy ősei is „keresztyének" voltak. A szomszéd erre vett egy darab papírt, és nagy betűkkel felírta rá: „ISTENTELEN", odaadta a hölgynek, és megkérdezte: volna-e kifogása ellene, hogy ezt a papírt a háza falára erősítse? Mikor a hölgy meglátta ezt, égnek állt a haja: „Hogy nincs-e kifogásom ellene?" „Senki ne merje azt mondani rólam, hogy én istentelen vagyok!" Erre a szomszéd elmagyarázta neki, hogy Krisztus üdvözítő tette addig nem érvényes rá, amíg nem hajlandó elismerni saját bűnös, elveszett voltát. Ha nem veszett el, akkor nem is lehet megmenteni. Ha egészségesnek tartja magát, akkor nincs szüksége a nagy Orvosra.
Egyszer ünnepélyt tartottak olyan gyermekek számára, akik valamilyen testi fogyatékosságban szenvedtek. Tolószékben, mankóval vezették a gyermekeket a terembe. Az ünnepély alatt az egyik teremőr kint a lépcsőn egy kisfiút talált, aki hangosan sírt.
„Miért sírsz?' - kérdezte részvéttel.
„Mert engem nem engednek be."
„És miért nem engednek be?"
„Mert túl egészséges vagyok" - zokogta a gyerek.
Éppen így vagyunk az evangélium nagy ünnepével is. Ha minden rendben van velünk, akkor nem mehetünk be. Ha egyáltalában be akarunk jutni, először el kell ismernünk, hogy bűnösök, istentelenek vagyunk. Krisztus ugyanis az istentelenekért halt meg. Ezzel kapcsolatban mondta Roger Mungen „A gyülekezet az egyetlen olyan hely ezen a világon, amelynél a tagság előfeltétele abban áll, hogy a jelölt teljesen méltatlan erre."
09.18 Adj hálát!
„Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?" Lukács 17,17
Az Úr Jézus meggyógyított tíz leprás beteget, de csak egy tért vissza közülük, hogy köszönetet mondjon Neki, és ez éppen egy megvetett szamaritánus volt.
Értékes élettapasztalat a számunkra, amikor hálátlansággal találkozunk, mert csak ily módon érzünk meg valami keveset Isten szomorúságából. Ha adakozunk, és semmilyen elismerést nem kapunk érte, akkor felmérhetjük, mit érez Isten, aki az Ő szeretett Fiát adta a hálátlan világért. Amikor odaadjuk magunkat másokért, közösségben vagyunk Istennel, aki rabszolgává lett, hogy a hálátlan emberiségnek szolgáljon.
A hálátlanság a bukott ember egyik legrosszabb tulajdonsága. Pál emlékeztet bennünket arra, hogy a pogány világ bár megismerte Istent, de nem tisztelte, és nem is adott Neki hálát (lásd Róm 1,21). Egy misszionárius fölfedezett Brazíliában két indián törzset, amelyek nem ismerték a „köszönöm" szót. Ha valaki szívességet tett nekik, egyszerűen annyit mondtak: „éppen ezt akartam", vagy „ez nekem hasznos lesz". Egy másik misszionárius Észak-Afrikában megállapította, hogy akikkel jót tett, sohasem fejezték ki köszönetüket, mert úgy vélték, ezzel tulajdonképpen alkalmat adtak a misszionáriusnak, hogy Istennél érdemeket szerezzen. Elvárták, hogy a misszionárius legyen hálás nekik, mivel nekik segítve Isten jóindulatát szerezhette meg.
A hálátlanság áthatja az egész társadalmat. Egy USA-beli rádióprogram, amely magát „Rádiós munkaközvetítő"-nek nevezte, egyszer 2500 embernek szerzett munkát. A rádióbemondó később beszámolt róla, hogy ezek közül mindössze tízen vették maguknak a fáradságot, hogy köszönetet mondjanak.
Egy munkáját nagy odaadással végző tanítónő élete során 50 osztályt tanított. Mikor 80 éves lett, levelet kapott egy korábbi tanítványától, aki megírta, milyen hálás az egykor kapott segítségért. - Ötven éven át tanított, de ez volt az egyetlen köszönőlevél, amit valaha is kapott.
Azt mondottuk, hasznunkra válik, ha hálátlanságot tapasztalunk, mert ez legalábbis halványan visszatükrözi azt, amit Urunk egész idő alatt érez. A hálátlanság azért is értékes tapasztalat, mert azon felmérjük, milyen fontos, hogy mi magunk hálásak legyünk! Igen sokszor jóval nagyobb helyet foglal el imádságainkban a kérés, mint a hálaadás. Isten áldását magától értetődőnek vesszük. És gyakran elfelejtjük hálánkat kifejezni azoknak, akiknek vendégszeretetét élveztük, aki hasznos tanácsot adott, vagy aki elvitt minket autóján, vagy más módon kisegített a bajból. Sőt, inkább elvárjuk az efféle szolgálatokat.
Ezért a tíz leprás története emlékeztessen mindig arra, hogy nagyon sok embernek van oka hálára, de nagyon kevesen vannak, akik elszánják magukat, hogy köszönetet mondjanak. Mi is ezekhez a kevesekhez tartozunk?
09.17 Megtagadom-e az igazság elárulását?
„És megadatott neki, hogy mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön vagy homlokukon bélyeggel jelölhessen meg, és hogy senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma." Jelenések 13,16-17
A fenevad bélyege! A nagy nyomorúság idején előáll majd egy hatalmas és gonosz uralkodó, aki megparancsolja, hogy minden embert meg kell bélyegezni a homlokán vagy a kezén. Akik ezt nem engedik, azokkal a fenevad éreztetni fogja haragját. Akik pedig engednek neki, azok Isten haragját fogják elszenvedni. Akik ellenállnak, azok Krisztussal együtt uralkodnak majd az ezeréves birodalomban. Akik pedig alkalmazkodnak, azok a kénkővel égő tóba vettetnek, és ott gyötrettetnek a szent angyalok és a Bárány előtt.
Amikor ezeket olvassuk, mindez talán tőlünk távolinak tűnik. Tudjuk, hogy csak valamikor a távoli jövőben történik meg majd, és hisszük, hogy addigra a Gyülekezet már régen elragadtatik a mennybe. És mégis, a fenevad bélyege bizonyos értelemben már ma megtalálható közöttünk. Vannak idők az életünkben, amikor döntenünk kell az Istenhez való hűség, és az Úrral szembeszegülő rendszernek való behódolás között.
Vannak például olyan idők, amikor sürgősen munkahelyet keresünk, de ott felszólítanak bennünket, hogy fogadjunk el olyan feltételeket, amelyek nyíltan ellenszegülnek az isteni törvényeknek. Az ilyen időkben nem nehéz érvelnünk: ha nincs munkánk, nem tudunk élelmiszereket vásárolni magunknak. És ha nem ehetünk, nem élhetünk. Végül is élnünk kell! Az ilyen hamis mentegetődzésekkel beleegyezünk a feltételekbe, és így valóban megkapjuk a fenevad bélyegét.
Pánikszerűen reagálunk mindarra, ami a megélhetésünket fenyegeti, és ilyenkor abba a kísértésbe esünk, hogy csaknem mindent feláldozzunk, csakhogy ettől a fenyegetettségtől megszabaduljunk. Azok az érvek, amelyekkel egyszer majd a nagy nyomorúság idején az emberek önmagukat igazolni fogják, amiért imádták a fenevad képét, pontosan ugyanazok, mint amelyek ma kínálkoznak, amikor Isten igazsága és saját életünk között kell döntenünk.
Az az elgondolás, hogy minden körülmények között élnünk kell, hamis. Istennek kell sokkal inkább engedelmeskednünk, nem pedig a magunk életét szeretnünk mindhalálig.
F. W. Grant írja: „Azon a pénzdarabon, amelyen eladjuk az igazságot, mindig rajta van az Antikrisztus képe, még ha nehezen felismerhető is." A kérdés tehát nem így hangzik: „Ellen tudnék-e állni, és tiltakozni a fenevad bélyegének felvétele ellen, ha a nagy nyomorúság idején élnék?' - hanem így: „Megtagadom-e már ma az igazság elárulását?"
09.16 Amíg van még remény
Fegyelmezd meg a fiadat, amíg még van remény, de ne engedd, hogy haragod elragadjon, és összetörd! Példabeszédek 19.18
Olyan társadalomban élünk, amely nagyon sok mindent eltűr. Kivált a gyermeknevelés terén hallgatnak az emberek szívesebben a pszichológusok és szociológusok tanácsára, mint a Szentírás tanítására. Sok felnőtt, akiket olyan szülők neveltek, akik bizony nem riadtak vissza a fegyelmezéstől, elhatározzák, hogy gyermekeiknek nagy szabadságot adnak személyiségük akadálytalan kifejlesztésére. És milyen eredménnyel?
Az ilyen gyermekek a belső bizonytalanság érzésével nőnek fel. Csődöt mondanak a társadalomban. Nehezen boldogulnak problémáikkal és gondjaikkal, kábítószerhez vagy alkoholhoz menekülnek. Néhány évi szigorúság egész biztosan egyszerűbbé tette volna életük hátralevő részét.
Nem meglepő, hogy az ilyen fiatalok rendetlen életet folytatnak. Külső megjelenésük, lakásuk, szokásaik mind-mind gondatlan és kaotikus meggyőződésükről vallanak.
Beérik a középszerűvel, vagy még annál is kevesebbel. Semmiféle belső elhatározás nem hajtja őket.
Az ilyen gyermekek könnyen elidegenednek szüleiktől. Pedig azok úgy gondolták, hogy gyermekük osztatlan szeretete lesz a válasz arra, hogy soha nem büntették meg őket. És lám, ehelyett gyűlöletet kapnak magzataiktól.
A szülői tekintély elleni lázadás kiterjed más területekre is: az iskolára, a munkaadóra és a kormányra. Ha a szülők idejekorán féken tartották volna gyermekeik akaratát, akkor könnyebbé tették volna számukra, hogy alárendeljék magukat a normális életkörülményeknek.
Az ellenállás kiterjed azokra az erkölcsi alapelvekre is, amelyeket a Szentírás fektet le. Az ifjú lázadók kigúnyolják a tisztaságra vonatkozó isteni parancsokat, és féktelenül élnek. Mélységes megvetést tanúsítanak mindazzal szemben, ami jó, és szeretik mindazt, ami természetellenes, trágár és undorító.
Végül azok a szülők, akik nem parancsolnak idejekorán álljt gyermekeik akaratának büntetések által, megnehezítik számukra az üdvösségre vezető út megtalálását. Hiszen a megtéréshez szükséges a belső összetörettetés, az akarat feladása, amely Isten uralma ellen lázad. Ezért mondotta Susannah Wesley: „Azok a szülők, akik gyermekeik önakaratát letörni igyekeznek, Isten munkatársai gyermekük lelkének megújításában és megmentésében. Viszont azok a szülők, akik mindent megengednek gyermekeiknek, ezzel az ördög munkáját segítik elő, lehetetlenné teszik a hitben való nevelést, elérhetetlenné teszik a megváltatásukat, és mindent megtesznek azért, hogy gyermekük teste-lelke mindörökre elvesszen."
09.15 Reménység=bizonyosság
„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete, a nekünk adatott Szent Szellem által." Róma 5,5
A keresztyének szóhasználatában bizonyos fogalmaknak olykor más az értelmük, mint a köznapi nyelvben. Ezek egyike a „reménykedni".
Világi értelemben reménykedni többnyire azt jelenti, előre örülni valaminek, ami még nem látható. Ha valakinek például súlyos anyagi gondjai vannak, akkor azt mondhatja: „Remélem, hogy azért minden rendbe jön." De egyáltalán nem bizonyos abban, hogy ez így is lesz. Reménysége talán nem is más, mint vágyálom. Pál mondja a Róma 8,24-ben: „Az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?" Mindenesetre minden reménységnek a jövővel van dolga.
Ami a keresztyén reménységet minden más reménységtől megkülönbözteti, az, hogy Isten Igéjének ígéretein alapszik, és ezért teljesen bizonyos. „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya" (Zsid 6,19). Woodring mondja: „A reménység olyan hit, amely rábízza magát Isten Igéjére, és abban a biztonságban él, hogy amit Isten megígért vagy előre megmondott, be is következik." John White ezt írja: „Észre fogják venni, hogy a reménységet a »bizonyosság« értelmében használom. A Szentírásban a reménység a jövőbeni eseményekre vonatkozik, amelyek bekövetkeznek, függetlenül attól, hogy mi jön. Nem ábránd, amely ideiglenesen megjavítja kedélyünket, és arra késztet, hogy tovább haladjunk vak és kikerülhetetlen sorsunk beteljesedése felé. A reménység minden keresztyén élet alapja. A végső valóságot ábrázolja ki."
Mivel a hívő ember reménysége Isten ígéretein alapul, ezért sohasem szégyeníthet meg vagy okozhat csalódást. Woodring mondja: „Az a reménység, amely Isten ígéretén alapul, az Ő hűségére támaszkodik, és nem csalódhat."
A keresztyén reménység jó reménység. A mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, szeretnek bennünket, és „kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg" bennünket (2Tesz 2,16).
Boldog reménységnek is nevezi a Szentírás, különösen az Úr visszajövetelével kapcsolatosan: „...mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését" (Tit 2,13).
Végül pedig „élő reménység": „...nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre" (1Pt 1,3).
A reménység képessé teszi a keresztyéneket arra, hogy szinte véget érni nem akaró várakozás, fáradozás, üldözés, sőt mártíromság közepette is kitartsanak. Mert a keresztyén ember tudja, hogy az ilyen élmények csak tűszúrások az eljövendő dicsőséghez képest.
09.14 Elgörbíted az egyenest?
„Az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt." 1Sámuel 28,10
Uralkodásának első éveiben Saul király elrendelte, hogy mindazokat, akik spiritiszta kultuszt űznek, vagy médiumként tevékenykednek, ki kell űzni az országból. Később azonban hanyatlani kezdett mind személyes életében, mind politikájában. Sámuel halála után a filiszteusok összegyülekeztek Saul serege ellen Gilboánál. S mivel Saul az Úrtól már nem kapott útmutatást, az endori jósnőnél keresett tanácsot. Ez félelemmel telve emlékeztette arra, hogy ő maga parancsolta meg, hogy a varázslókat és jövendőmondókat ki kell űzni az országból. Saul azonban megnyugtatta: „Az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt."
Amit ebből tanulhatunk, az egészen világos: az emberben megvan a hajlandóság arra, hogy csak addig engedelmeskedjék az Úrnak, amíg ez neki is megfelel. Mihelyt azonban már nem kedvére való, elkezd mindenféle mentségeket kigondolni, hogy végső soron azt tehesse, ami neki jól esik.
Mert mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy kivonjuk magunkat a Szentírás kijelentései alól, azokat nekünk megfelelően hajlítgassuk és erőtlenítsük, amikor nem akarunk engedelmeskedni.
Világos utasítást találunk például az asszonyok szerepére a gyülekezetben. Ezek az utasítások azonban nyilvánvalóan ellentmondanak a ma divatos feminista mozgalomnak.
Mit teszünk tehát? Elkezdünk érvelni, hogy ezeket a parancsokat az akkori kultúra hátteréből kell megértenünk, és napjainkban nem kell alkalmaznunk. Ilyen módon természetesen könnyedén megszabadulhatunk mindattól, ami számunkra kellemetlen a Bibliában, ha már egyszer átvettünk egy ilyen alapelvet.
Olykor rábukkanunk az Úr Jézusnak néhány tételére, amelyek súlyosan érintenek minket. De hamar készen vagyunk a válasszal: „Jézus nem úgy értette ezeket, hogy meg is kell tennünk mindezt, hanem úgy, hogy legyünk készek azok megtételére." És meg is győzzük magunkat afelől, hogy meg is tennénk azokat, még ha valójában eszünk ágában sincs ez.
Vagy például szilárdan ragaszkodhatunk ahhoz, hogy a parancsolatok megszegőit a Biblia szigorú követelményei alapján felelősségre kell vonni. De ha kiderül, hogy az illető rokonunk vagy barátunk, akkor hirtelen arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az Írás követeléseit lazán kell kezelnünk, vagy éppen mellőznünk kell.
Egy másik mesterfogás abban áll, hogy felosztjuk a Szentírás parancsolatait „fontosakra" és „kevésbé fontosakra". A "jelentéktelenebbeket" nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk - legalábbis ezt beszéljük be magunknak.
Mindezekkel a hamis meggondolásokkal tulajdonképpen eltorzítjuk a Szentírást, és ezzel önmagunkra hozunk veszedelmet. Isten azt akarja, hogy Igéjének engedelmeskedjünk, akár tetszik, akár nem. Csakis ez az áldás útja.
09.13 Sugárzó arccal
"Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt." 2Mózes 32,29
Amikor Mózes lejött a Sinai-hegyről, kezében a két kőtáblával, amelyekre a Tízparancsolat volt felírva, két különös ismertetőjegyet lehetett észrevenni rajta. Először is fénylett az arca. Isten jelenlétében volt, aki a sugárzóan „fényes felhőből, (amit „sekiná"-nak neveztek) jelentette ki magát. Mózes arcának fénye mintegy kölcsönzött sugárzás volt. Az Istennel való beszélgetés után Mózes, a törvényadó, még mindig magán viselt valamennyit a dicsőség fényéből és sugaraiból. A megdicsőülés tapasztalata volt mögötte.
A második ismertetőjel az volt, hogy Mózes maga nem is tudta, hogy arca így világít. Egyáltalán nem volt tudatában különleges külsejének, amit Isten jelenlétében nyert. (F. B. Meyer mondja egyik erről szóló kommentárjában, hogy az egészben a legdicsőségesebb az volt, hogy Mózes erről mit sem tudott.)
Bizonyos tekintetben mi is részesei lehetünk a Mózeséhez hasonló élménynek. Ha bizonyos időt Isten jelenlétében töltünk el, akkor az meglátszik rajtunk. Ez külsőleg is észrevehető lehet az arcunkon, mert szoros kapcsolat van a szellemi és a testi hatás között, bár azért mégsem helyezném a hangsúlyt a külső ismertetőjelre, hiszen kétes hírű vallási közösségek híveinek is igen jóságos lehet az arckifejezésük. A legfontosabb az, hogy az Istennel való kapcsolat megtisztítja az embert erkölcsileg és szellemileg egyaránt. Erről ír Pál apostol a 2Korintus 3,18-ban: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által, dicsőségről dicsőségre."
De az ilyen megvilágosodásnál a legdicsőségesebb tény az, hogy mi magunk semmit sem tudunk róla. Mások veszik észre. Látják rajtunk, hogy együtt voltunk az Úr Jézussal. Ez a változás azonban saját szemünk elől el van rejtve.
Miért van az, hogy mi nem tudunk róla, hogy „sugárzik az arcunk"? Az ok egyszerű: minél közelebb kerülünk az Úr Jézushoz, annál jobban tudatára ébredünk tulajdon bűnös, méltatlan, romlott mivoltunknak. Az Ő jelenlétének dicsősége nyomán megrettenünk saját magunktól, és mély bűnbánat tölt el bennünket.
Ha tudatában lennénk ennek a sugárzásnak, akkor büszkeség töltene el bennünket, és a vonzás azonnal taszítóvá változna, mert a büszkeség mindig visszataszító.
Ezért nagy áldás, hogy azok, akik az Úr Jézussal együtt voltak a hegyen, és még magukon viselik annak kölcsönzött fényét, egyáltalán nem tudnak arról, „hogy arcuk bőre így sugárzik".
09.12 Térj vissza!
„Mivel azt hitték, hogy az útitársaik körében van, elmentek egy napi járóföldre, és csak akkor kezdték keresni a rokonok és ismerősök között." Lukács 2,44
Amikor Jézus 12 éves volt, szülei fölmentek vele Názáretből Jeruzsálembe, a páskaünnepre (húsvét ünnepére). Együtt vándoroltak egy nagy sereg zarándokkal. Közben magától értetődő volt, hogy az ünnepnapok alatt a hasonló korú fiúk összebarátkoztak egymással. Ezért tételezte fel József és Mária a hazatérésnél eleinte, hogy Jézus valahol a zarándokseregben van a többi fiúval együtt. De nem volt ott. Jeruzsálemben maradt. József és Mária pedig egész napon át mentek, és csak azután kezdték őt keresni. Vissza kellett térniük Jeruzsálembe, ahol végre, három nap múlva megtalálták fiukat.
Ebben is van számunkra tanulni való: lehetséges, hogy mi magától értetődőnek vesszük, hogy az Úr Jézus kísér bennünket, pedig egyáltalán nem ez a helyzet. Talán azt hisszük, hogy közösségben élünk Vele, valójában azonban már a bűn behatolt közénk és az Üdvözítő közé. A hittől való elszakadás néha észrevétlenül megy végbe. Ilyenkor nem vagyunk tudatában annak, hogy az idők során az Iránta való szeretetünk kihűlt. Azt gondoljuk, ugyanolyanok vagyunk, mint azelőtt.
Más emberek azonban figyelmeztethetnek erre. Beszédünkről megállapítják, hogy eltávolodtunk az első szeretettől, és hogy életünkben világi érdekek fölébe kerekedtek a szellemieknek. Fölfedezhetik, hogy már régóta Egyiptom húsos fazekaiból táplálkozunk. Észreveszik, hogy bírálgatunk ott, ahol azelőtt kedvesek és szeretetteljesek voltunk. Meghallják, hogy inkább az utca nyelvén beszélünk, mint az Isten gyermekeinek nyelvén. És akár észreveszik, akár nem, nem találjuk többé gyönyörűségünket az éneklésben. Mi magunk is szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat, és hajlunk arra, hogy másokat is boldogtalanná tegyünk. A pénz elfolyik az ujjaink között. És ha megpróbálunk bizonyságot tenni a Megváltóról, annak csak nagyon kevés nyoma marad.
Ilyenkor többnyire valamiféle válságra van szükség, hogy felfigyeljünk rá: Jézus Krisztus immár egyáltalán nincs velünk. Megeshet, hogy hirtelen meghalljuk Isten szavát egy igehirdetésen keresztül. Vagy valamelyik barátunk átöleli a vállunkat, és felhívja figyelmünket nyomorúságos szellemi állapotunkra. Talán betegség, egy szeretett ismerősünk halála, vagy más tragikus esemény az, ami bennünket újra észre térít.
S ha ez megtörténik, azt kell tennünk, amit József és Mária tettek - azaz vissza kell térnünk oda, ahol legutoljára láttuk az Úr Jézust. Vissza kell térnünk oda, ahol valamilyen bűnünk megrontotta a Vele való közösséget. És ha megvalljuk és elhagyjuk bűnünket, akkor mi is bocsánatot nyerünk, és akkor újra kezdjük az utazást, ezúttal azonban már az Úr Jézussal való közösségben.
09.11 A legnagyobb kísértés
"De vigyázz, ne feledkezzél el Istenedről, az Úrról., amikor... bővében leszel mindennek." 5Mózes 8,11.13
Elmondhatjuk, hogy Isten népének nem tesz jót az anyagi jólét. Sokkal virágzóbb az élete a súlyos körülmények között. Búcsúénekében Mózes megjövendölte, hogy a nagy jólét szellemileg tönkre fogja tenni Izráelt. „Meghízott Jesurun, kirúgott a hámból - meghíztál, kövér, hájas lettél! - és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját" (5Móz 32,15).
A prófécia Jeremiás idejében teljesedett be, amikor az Úr így panaszkodott: Jól tartottam őket, mégis házasságtörők, és parázna nő házában tolonganak" (Jer 5,7).
A Hóseás 13,6-ban pedig ezt olvassuk: „Ha volt legelőjük, jóllaktak, jóllaktak és fölfuvalkodtak, ezért elfeledtek engem." Miután a nép visszatért a száműzetésből, a léviták megvallották, hogy Izráel fiai felfuvalkodottsággal válaszoltak mindarra a jóra, amit Isten velük cselekedett: „Ettek, jóllaktak és meghíztak. Dúskáltak bőséges ajándékaidban. Ők azonban engedetlenné vállak, és föllázadtak ellened, törvényednek hátat fordítottak, prófétáidat meggyilkolták, mert intették, és hozzád akarták téríteni őket; ilyen gyalázatos dolgot követtek el" (Neh 9,25b.26).
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a jólétet tévedhetetlen jelnek tekintsük arra vonatkozóan, hogy az Úr elégedett velünk és azzal, amit teszünk. Ha növekszik üzleti hasznunk, azt mondjuk: „Valóban gazdagon megáldott minket az Úr." Pedig valószínűleg helyesebb lenne, ha a nyereséget kísértésnek és próbatételnek tekintenénk. Az Úr vár, látni akarja, hogy mit kezdünk vele. A magunk hasznára és javára fordítjuk-e a pénzt? Vagy pedig hűséges sáfár módjára arra használjuk fel, hogy a jó hírt a föld végső határáig elvinni segítsen? Gyűjtögetjük a pénzt, hogy minél nagyobb vagyont halmozzunk fel, vagy pedig kiadjuk Krisztusért és az Ő ügyéért?
F. B. Meyer mondotta: „Ha azon folyik a vita, hogy a napfény vagy vihar, siker vagy nyomorúság a legnagyobb kísértés a jellemünk számára, akkor az emberi természet éles szemű megfigyelője nyilván azt feleli majd, hogy semmi sem mutatja ki jobban, milyen anyagból vagyunk gyúrva, mint a jólét, amely minden kísértés között a legveszedelmesebb."
József azt mondta: „Megszaporított engem Isten nyomorúságom földjén" (1Móz 41,52). Nyomorúságban és ellenségeskedésben többet tanult, mint a gazdagságában és jólétében, noha életének minden helyzetében példaszerűen viselkedett.
09.10 Ima az üldözőkért
„Imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket;" Máté 5,44
Olykor egy esemény a legjobb kommentár egy-egy bibliai vershez.
Mitsuo Fuchida volt az a japán pilóta, aki a Pearl Harbor elleni légitámadást vezette 1941. december 7-én. Főhadiszállására ezt a jelzést küldte: „Tora, tora, tora", ami azt jelentette, hogy megbízatását sikeresen végrehajtotta. De ezzel még nem volt vége a második világháborúnak, mert végül az Egyesült Államok győzött.
A háború alatt a japánok meggyilkoltak egy idősebb misszionárius házaspárt a Fülöp-szigeteken. Amikor lányuk az USA-ban megkapta haláluk hírét, elhatározta, hogy japán hadifoglyokat fog látogatni, és hirdetni fogja nekik az evangélium örömhírét.
Amikor a foglyok megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért oly kedves velük, azt felelte: „Azért, amit szüleim imádkoztak, mielőtt megölték őket." Ennél többet sohasem mondott.
A háború után Mitsuo Fuchida annyira megkeseredett, hogy elhatározta: bevádolja az Egyesült Államokat egy nemzetközi bíróság előtt azokért a borzalmakért, amelyeket a háború során elkövettek. A bizonyítékok összegyűjtése során kikérdezett japán hadifoglyokat is. Mikor azok vallomását összegyűjtötte, akik az USA-ban voltak, nem talált köztük egyet sem, amely kegyetlenkedésről szólt volna, sőt, áradoztak a különleges kedvesség miatt, amit egy keresztyén nő részéről tapasztaltak, akinek szüleit a Fülöp-szigeteken meggyilkolták. Elmondták a foglyok, hogy ez a nő gondoskodott számukra egy könyvről, ő Újszövetségnek nevezte, és beszélt arról az ismeretlen imádságról, amit szülei mondottak kivégeztetésük előtt. Nos, ez éppen nem az volt, amit Fuchida hallani akart, de mindenesetre megjegyezte magának.
Miután többször is hallotta ezt a történetet, elment és vásárolt magának egy Újszövetséget. És ahogy a Máté evangéliumát olvasta, feltámadt benne az érdeklődés. Végigolvasta Márk evangéliumát is, és az érdeklődése még nagyobb lett. És amikor a Lukács 23,34-hez érkezett, egyszerre világosság támadt lelkében: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." Megérezte, hogy ez lehetett az az imádság, amit az idős misszionárius házaspár halála előtt elmondott.
És most már nem gondolt sem az amerikai nőre, sem a japán hadifoglyokra, hanem csak önmagára, aki Jézus Krisztus elszánt ellensége volt, és arra, hogy Isten mégis kész megbocsátani neki is. Amikor elolvasta a megfeszített Megváltó imádságát, abban a pillanatban bűnbocsánatot keresett és talált, és örök életet a Jézus Krisztusba vetett hite által.
Mitsuo Fuchida életének hátralevő részét azzal töltötte, hogy beutazott sok országot, és mindenütt hirdette Jézus Krisztus véghetetlen irgalmát és szeretetét.
09.09 A legjobb örökség
"A jó ember örökséget hagy még unokáinak is." Példabeszédek 13,22
Amikor ezt az igeverset olvassuk, ne vonjuk le mindjárt belőle azt a következtetést, hogy itt anyagi örökségről van szó. Sokkal valószínűbb, hogy Isten itt szellemi örökségre gondol. Valakit fölnevelhetnek olyan szülők, akik ugyan szegények, de istenfélő emberek voltak. Ez az ember talán mindörökké hálásan gondol vissza anyjára és apjára, akik naponta olvasták a Bibliát, és együtt imádkoztak, és őt az Úr félelmében és intése szerint nevelték - még akkor is, ha haláluk idején egyetlen fillért sem hagytak rá. A szellemi örökség a legértékesebb örökség!
A fiakat és leányokat tönkreteheti szellemileg a nagy összegű örökség. A hirtelen gazdagságnak gyakran egyenesen mérgező hatása van. Kevesen képesek arra, hogy bölcsen bánjanak vele, és utána továbbra is Istennek tetsző életet éljenek.
Azt is meg kell gondolnunk, hogy a családot gyakran irigység és viszálykodás veszíti össze, ha a vagyon megosztására kerül a sor. Igaz az, hogy: "Ahol végrendelet van, ott sok rokon is van." Ugyanannak a családnak a tagjai, akik hosszú évek óta egymással békességben éltek, hirtelen ellenségekké válnak néhány ékszer, porcelánkészlet vagy bútordarab miatt.
Gyakran megesik, hogy hívő szülők a vagyonukat hitetlen gyermekeikre vagy olyan rokonokra hagyják, akik valamilyen tévtanítást vallanak, vagy nagyon hálátlan gyermekekre, holott fordíthatták volna a pénzt az evangélium ügyének előmozdítására is.
Az a kívánság, hogy gyermekeire pénzt hagyjon valaki, gyakran leplezett önzésből fakad. Valójában a szülők azok, akik vagyonukat maguknak akarják megtartani, ameddig csak lehet. Jól tudják, hogy a halál egyszer majd úgyis kivesz a kezükből mindent, ezért követik a hagyományt, hogy legalább a gyermekeikre hagyják vagyonukat.
Csakhogy nincs a világon olyan végrendelet, amit legális sakkhúzásokkal ne lehetne megtörni vagy aláásni. Az apa sohasem lehet biztos benne, hogy kívánságait végre is fogják hajtani, ha ő már nem lesz az élők sorában.
Ezért a legjobb eljárás az, ha az ember még életében nagylelkűen adakozik az Úr ügyére. Van egy közmondás, amely így szól: „Adakozzál, amíg élsz; akkor tudod, hogy mi lesz belőle."
A legjobb fajta végrendelet pedig valahogyan így szól:
„Szellemi képességeim teljes birtokában minden pénzemet Isten országa érdekében használtam fel, amíg életben voltam. Gyermekeimnek pedig otthonunk keresztyén hátterét hagyom, azét az otthonét, amelyben Krisztust tiszteltük és Isten Igéjét követtük. Ajánlom gyermekeimet Istennek és az Ő kegyelmes Igéjének. Az Úr fölépítheti őket, és örökséget adhat nekik a mennyben minden szentekkel együtt"
09.08 Teljesítsd, amit megfogadtál!
„Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd tejesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!" Prédikátor 5,3
Mindnyájan hallottunk már olyan emberekről, akik Istennek szentül megfogadnak valamit - amikor pácban vannak. Hogy ezentúl mindig csak Benne bíznak, Őt szeretik és Neki szolgálnak, csak szabadítsa meg őket ebből a bajból! De amikor elmúlik a válságos helyzet, elfelejtik ígéretüket, és élnek tovább, ahogy azelőtt.
Milyen helyet foglal el a fogadalom a keresztyén ember életében, és milyen irányvonalakat ad erre nézve Isten Igéje?
Először is, egyáltalán semmi szükség arra, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk! Ez nem követelmény; ezek általában önkéntes ígéretek, hogy azokkal kimutassuk az Úr jósága iránti hálánkat. Például az 5Mózes 23,23-ban ezt olvassuk: „Ha nem teszel fogadalmat, azzal nem vétkezel."
Másodszor, óvakodjunk attól, hogy elsietett ígéreteket tegyünk, vagyis olyan ígéreteket, amelyeket egyáltalán nem tudunk megtartani, vagy amit később megbánunk. Salamon figyelmeztet minket: „Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy!" (Préd 5,1).
De ha fogadalmat teszünk, azt be kell tartanunk. „Ha férfi tesz fogadalmat az Úrnak, vagy esküt tesz arra, hogy megtartóztatja magát, ne szegje meg a szavát, hanem tegyen meg mindent úgy, ahogyan kimondta" (4Móz 30,3). „Ha fogadalmat teszel Istenednek, az Úrnak, ne halogasd annak teljesítését, mert úgyis számon kéri tőled Istened, az Úr, és vétek fog terhelni" (5Móz 23,22).
Jobb, ha semmit nem ígérünk, mint hogy valamit ígérjünk, és azután ne tartsuk meg: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted" (Préd 5,4).
Vannak azonban kivételes esetek, amikor jobb, ha megszegjük a fogadalmat, mint ha továbbra is megtartjuk. Megtörténhet pl., hogy az ember még megtérése előtt ünnepélyes fogadalmat tesz egy hamis vallásban, vagy valamilyen titkos közösségben. Ha ez ellentétes Isten Igéjével, akkor az Igének kell engedelmeskednie, még akkor is, hogyha ezzel meg is szegi az esküjét. De ha olyan ígéretről van szó, hogy bizonyos titkokat nem fecseg ki, akkor élete hátralevő részében hallgatnia kell arról, még ha szakított is azzal a társasággal.
Ma valószínűleg legtöbbször a házassági hűségre tett fogadalmat szegik meg az emberek. Az Isten színe előtt tett ünnepélyes fogadalmat olybá veszik, mintha nem jelentene semmit. Pedig Isten ítélete megáll ilyen esetben is: „Mert úgyis számon kéri tőled Istened, az Úr, és vétek fog terhelni" (5Móz 23,22).
09.07 Válj külön!
"Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr: tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket. Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr." 2Korintus 6,17-18.
Mit csináljon az a hívő keresztyén, aki megállapítja, hogy gyülekezete egyre liberálisabbá válik? Pedig alapítói egykor nyilván olyan emberek voltak, akik hittek a Biblia tévedhetetlenségében és a hit alapvető tanításaiban. A gyülekezet története is híres talán misszionáriusi vállalkozásairól, az evangélium iránti buzgóságáról. Vezetői közül sokan lehettek ismert tudósok, és az Ige hűséges hirdetői. Csakhogy most a teológiákat egy új nemzedék foglalta el, és az onnét kikerült lelkészek egészen más, ún. szociális evangéliumot hirdetnek. Még a bibliai szóhasználattal élnek, csakhogy a kifejezéseken valami egészen mást értenek. Aláássák a Biblia legfontosabb tanításait, természetes magyarázatokat adnak a csodáknak, és gúnyolódnak a biblikus erkölcs fölött. Viszont első vonalban állnak, amikor radikális politikáról és tervekről van szó. Megvetően beszélnek a fundamentalistákról.
Mit tegyen ilyenkor a keresztyén ember? Családja talán nemzedékek óta él ebben a gyülekezetben. Vagy ő az évek folyamán nagy összegű pénzzel is támogatta. Legjobb barátai is itt találhatók. Megkérdi önmagától, mi lesz azokból a fiatalokból, akiknek az ifjúsági órákat tartja, ha ő elmenne. Maradjon meg, ameddig csak lehet a gyülekezetben, és emelje fel hangját Isten mellett?
Érvei meggyőzőeknek hatnak önmaga számára. És mégis „gyötri igaz lelkét", amikor látja, hogy akik hétről hétre "kenyérért" jönnek ebbe a templomba, helyette "követ" kapnak. Nagyra értékeli mindazt, ami ehhez a gyülekezethez köti, ugyanakkor megszomorítja az, hogy Üdvözítőjét megvetik, és hogy Isten dicsérete és dicsősége kárt szenved.
Nincs kétsége afelől, mit kellene tennie. El kellene hagynia ezt a gyülekezetet. Erre világos parancs van Isten Igéjében. Ha nem húzza többé velük együtt a közös igát, akkor Isten majd gondoskodik minden következményről. Isten maga veszi át a felelősséget a fiatalokért. Új barátokat ad a régiek helyett. Isten megígérte, hogy Atyja lesz, és olyan közelséget és meghittséget kínál, amit csak akkor tapasztalhat meg, ha feltétel nélkül engedelmeskedik az Úrnak!
09.06 Áldott a munka
„És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze." 1Mózes 2,15
A munka nem átok; inkább áldás. Még mielőtt a bűn bejött volna a világba, Isten megbízta Ádámot, hogy gondozza az Éden kertjét. Isten csak azután átkozta meg a földet - és nem a munkát -, miután az ember vétkezett. Úgy rendelte, hogy az embernek gondok, csalódások és arcának verítéke árán kell megküzdenie mindennapi kenyeréért (lásd 1Móz 31,7-19).
Egy régi, jó közmondás szerint: „Áldott munka! Ha te Isten átka vagy, milyen lehet akkor az áldása?" Csakhogy a munka nem Isten átka. Az ember ősi lényegéhez tartozik. Része a teremtői tevékenységre és önértékelésre irányuló szükségletünknek. Abban a pillanatban, amelyben engedünk a restségnek, megnő a vétkezés veszélye. És ha hirtelen visszavonul az ember az aktív élettől, gyakran összeomlik.
Ne feledjük, Isten az Ő népének is megparancsolta, hogy „hat napon át dolgozz" (2Móz 20,9). Az ember gyakran hajlamos arra, hogy ettől eltekintsen, és csak a mondat második felét hangsúlyozza, amelyik megparancsolja neki, hogy a hetedik napon megpihenjen.
Az Újszövetség a lusta embert „rendetlen"-nek, „engedetlen"-nek nevezi, és kijelenti, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék (Lásd 2Tesz 3,6-10).
Az Úr Jézus a nehéz munkát végző ember legfőbb példaképe. „Feszített napjai voltak! És az éjszakái, amelyeket imádsággal töltött!”
Vannak, akiknek munkahelyük meglehetősen barátságtalan. Ezeknek meg kell gondolniuk, hogy egyetlen hivatás vagy munkahely sincs, amely minden tekintetben eszményi lenne. Minden foglalkozásnak megvan az árnyoldala. A keresztyén ember azonban képes arra, hogy munkáját Isten dicsőségére végezze, „nemcsak ímmel-ámmal, hanem diadalmasan".
A hívő ember nemcsak azért dolgozik keményen, hogy a maga szükségletére valót előteremtse, hanem azért is, hogy másokon segítsen, akik szükségben vannak (lásd Ef 4,28). Ez ráadásul a munkának egyfajta önzetlen ösztönzést is ad.
Még az örökkévalóságban is fogunk munkát végezni, hiszen meg van írva: „Szolgái imádják Őt" (Jel 22,3).
Addig pedig kövessük Spurgeon tanácsát: „Dolgozzatok halálotokig, és imádkozzatok, hogy helyesen éljetek."
09.05 Fogadd be Őt!
"A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be Őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." János 1,10-12
„A világban volt." Hihetetlen kegyelem, hogy az élet és dicsőség Ura erre a csöppnyi bolygóra jött, és itt akart élni. Említésre méltó sem lenne, ha bárki másról ezt mondanánk: „A világban volt." Ez olyasmi, amit az ember nem tud befolyásolni. Isten Fia részéről azonban ez tudatos döntés következménye volt, csodálatos együttérzésből fakadó cselekedet.
„…és a világ általa lett." A csoda még nagyobb! Az Egy és Egyedülálló, Aki a világban volt, Aki a világot teremtette. Ő, Aki betölti az egész világmindenséget, önmagát egészen kicsinnyé tette, gyermekké, ifjúvá majd férfivá lett, és az Ő testében lakott az Istenség egész teljessége.
„…de a világ nem ismerte meg Őt." A teremtményeknek tulajdonképpen föl kellett volna ismerniük Teremtőjüket. Szavaiból és cselekedeteiből föl kellett volna ismerniük, hogy Ő több mint ember!
„Saját világába jött." A világon minden az Övé. Mint Teremtőnek, vitathatatlan joga van rá. Tehát nem valaki másnak a tulajdona után nyúlt.
„...és az Övéi nem fogadták be Őt." A legsúlyosabb sértés. A zsidó nép visszautasította. Megvoltak Őbenne mindazok az előfeltételek és jellemvonások, amelyek Őt, mint Messiást igazolták, de a zsidók nem akarták, hogy uralkodjék felettük.
„Akik pedig befogadták..." E meghívása válogatás nélkül mindenkinek szól (zsidóknak és pogányoknak egyaránt). Egyetlen előfeltétele az, hogy az emberek Őt befogadják.
„...azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek." Micsoda meg nem érdemelt tisztesség - a lázadó bűnösök Isten gyermekeivé lehetnek a szeretet és kegyelem csodája által!
„...mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." Nem is lehetne ezt egyszerűbben kifejezni. A jogot, hogy valaki Isten gyermekévé legyen, megkapják mindazok, akik az Úr Jézus Krisztust a hit tudatos cselekedete által Uruknak és Üdvözítőjüknek fogadják el.
Van tehát ezekben az igeversekben egy rossz és egy jó hír. Először a szomorú: „A világ nem ismerte meg Őt" és „az övéi nem fogadták be Őt". De azután a jó hír: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az Ő nevében." - Indítson ez arra téged, hogy fogadd be Őt életedbe!
09.04 Nagyobb dicsőség, gazdagabb áldás
"Azt kell visszaadnom, amit nem raboltam." Zsoltár 69,5
A 69. zsoltárban az Úr Jézus szól. Az 5. versben elmondja, hogy a megváltás dicsőséges műve által jóvátételt kínál fel Istennek mindazokért a veszteségekért, amik az ember bűne által keletkeztek. Kétségkívül úgy tekint önmagára, mint igazi vétekáldozatra.
Ha egy zsidó egy másik zsidótól valamit ellopott, a törvény megkövetelte, hogy mutasson be vétekáldozatot, fizesse vissza a megkárosított embernek az elvett értéket, és tegye hozzá még az érték egyötödét.
Márpedig az ember meglopta Istent a bűn által. Elrabolta az Istennek járó imádatot, az engedelmességet és a tiszteletet. Az ember Isten szolgálata helyett a Sátánt szolgálta. Isten imádata helyett az ember maga készítette bálványképek előtt hajolt meg. Az ember elutasította Isten uralmát és a Neki járó tiszteletet.
De eljött az Úr Jézus, hogy visszaadja, amit nem Ő rabolt el.
Levette isteni pompáját,
emberként jött közénk, le a földre.
Ő adta vissza szeretetéből
Istennek, amit mi raboltunk el Tőle!
De nemcsak azt adta vissza Istennek, amit az ember bűne ellopott, hanem Krisztus elvégzett váltságműve által nagyobb tiszteletet nyert, mint amennyit Ádám bűne miatt elveszített. „A bűn által elveszítette teremtményeit, a kegyelem által fiakat nyert".
Talán ebben rejlik a válasz arra a kérdésre: „Miért engedte meg Isten, hogy a bűn bejöjjön a világba?" Jól tudjuk, hogy Isten olyannak is teremthette volna az embert, hogy nem adja meg neki a szabad erkölcsi döntés hatalmát. De úgy tetszett Neki, hogy az embert olyan teremtménnyé tegye, aki szabad akarati döntése alapján szeretheti és imádhatja Őt. Ez azt jelenti, hogy megvan az a képessége is, hogy Tőle elforduljon, iránta engedetlen legyen. Az ember az engedetlenség mellett döntött, és így behozta a bűn katasztrófáját a világba. Isten azonban nem szenved vereséget teremtményének bűne által! Az Úr Jézus Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele által diadalmaskodott a bűn, a pokol és a Sátán fölött. Váltságműve által Isten nagyobb dicsőséghez jutott, és a megváltott ember sokkal gazdagabb áldást nyert, mintha a bűn sohasem jött volna be a világunkba.
09.03 Bőségesebben
"De nem igaz az, hogy amilyen a vétek, olyan a kegyelmi ajándék is. Mert ha annak az egynek a vétke miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt egy ember által, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra." Róma 5,15
A Róma 5,15-21-ben Pál szembeállítja egymással a történelem, ill. üdvtörténet két első személyét Ádámot és Krisztust. Ádám az első teremtésnél az első volt: Krisztus az új teremtésnél az első, a fő. Ádám a természeti ember volt, Krisztus a szellemi. Ebben az igeszakaszban Pál apostol háromszor is használja a „bőségesebben" szót, hogy ezzel is hangsúlyozza: az áldás, amely Krisztus cselekedetéből fakad, végtelenül nagyobb, mint a veszteség, amit Ádám bűne okozott. Ezzel azt mondja, hogy Ádám gyermekei Krisztusban több áldást nyernek, mint amennyit atyjuk eljátszott. A hívőknek Krisztusban többjük van, mint lett volna Ádámban, ha nem vétkezik.
Tegyük fel egy pillanatra, mi lenne, ha Ádám nem vétkezett volna, ha feleségével együtt elhatározták volna, hogy Istennek engedelmeskednek, és nem esznek a tiltott gyümölcsből. Milyen következménye lett volna ennek életükre nézve? Amennyire tudjuk, korlátlan ideig éltek volna az Éden kertjében. Jutalmuk hosszú élet lett volna a földön, és ugyanez állt volna utódaikra is.
Ők is meghatározatlan ideig élhettek volna Édenben, amíg bűntelenek maradnak. Nem haltak volna meg.
Az ártatlanságnak ebben az állapotában azonban semmi eshetőségük nem lett volna arra, hogy valaha is a mennybe jutnak. Nem kapták volna meg az ígéretet, hogy a Szent Szellem bennük fog lakozni, és el fognak pecsételtetni általa. Sohasem lettek volna Isten örökösei, és Jézus Krisztus örököstársai. Sohasem lett volna meg az a reménységük, hogy Isten Fiának képére átformálódnak. És szüntelenül fennállt volna az a lehetőség, hogy egyszer mégiscsak vétkeznek, és ezzel eljátsszák azokat a földi áldásokat, amelyeket az Éden kertjében élveztek.
Gondoljuk most végig mindezzel szemben azt a helyzetet, amit Jézus Krisztus megváltó műve által számunkra szerzett. Általa megáldattunk minden szellemi áldással. A szerető Isten elfogadott minket, mint akik Krisztusban tökéletesek, megváltottak, kiengeszteltek, bűnbocsánattal megajándékozottak, megigazultak, megszenteltettek, megdicsőültek vagyunk, és Krisztus Testének tagjaivá lettünk. A Szent Szellem lakik bennünk, elpecsételt minket, és Ő a mi örökségünk záloga. Mindörökre el vagyunk rejtve Krisztusban. Isten gyermekei vagyunk, örökösei, és Jézus Krisztus örököstársai. Oly közel vagyunk Istenhez, és oly kedvesek vagyunk előtte, mint tulajdon szeretett Fia. Ez természetesen emberi gondolat, amely azt ismerte föl, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme minden értelmet felülhalad, és az emberi engedetlenséget ő tette jóvá!
09.02 Teljes odaadás
„Követlek, akárhová mégy (Uram).'' Lukács 9,57
Olykor úgy gondolom, hogy könnyelműen beszélünk és énekelünk Krisztus malmáról, a Neki való odaadásról, és önmagunk teljes kiszolgáltatásáról. Gondtalanul mondunk ki szép mondatokat, mint amilyen: „Ha Ő nem Úr minden fölött, akkor egyáltalán nem Úr." Vagy „Mindent szívesen átadok Neked, Úr Jézus". Ugyanakkor úgy élünk, mintha ez a teljes önátadás nem állna másból, mint a vasárnap délelőtti istentiszteletek látogatásából.
Ez nem azt jelenti, mintha nem volnánk őszinték. Egyszerűen arról van szó, hogy nem ismerjük fel igazán, mi mindent jelent ez az önátadás. Ha elismerjük Jézus Krisztus uralmát, készek vagyunk Őt követni a szegénységbe, a megvettetésbe, a szenvedésbe, sőt még a halálba is
Vannak, akik elájulnak, ha vért látnak. Egy napon egy lelkes fiatalember fordult az Úr Jézushoz, szívében a létező legszebb szándékkal: „Uram - mondta - követlek téged, akárhová mégy." Ennél semmi sem lehetett volna szebb. Az Urat azonban nem hatotta meg. Nagyon jól tudta, hogy ez a fiatalember még nem értette meg igazán, mi minden jár ezzel az ígérettel. Ezért azt felelte neki, hogy Ő, Jézus hazátlanabb, mint a rókák, és olykor vacsora nélkül kell valahol a sziklák között a csupasz földön eltöltenie az éjszakát. Igaz, vágyakozott a jó után, de annak ára sokkal magasabb volt, semhogy hajlandó lett volna megfizetni. Túl gyakori ez az eset ma is. Egyesek nem állnak harcban, de nem azért, mintha Krisztus hívása nem talált volna visszhangra szívükben, hanem azért, mert attól félnek, néhány csepp vért nekik is kell áldozniuk. Ezért így panaszkodnak: „Ha nem volnának ezek az utálatos fegyverek, én is katona lennék." Jim Elliot ezeket a szavakat írta naplójába: „Ha menteni akarnám az életem vérét - tehát nem volnék hajlandó áldozatul kiontani, noha Uram ezt a példát adta elém -, akkor megtudnám, mit jelent az, hogy Isten megkeményíti szívét a szándékommal szemben. Atyám, vedd el életemet, véremet, ha akarod, és égess el tüzedben! Nem kívánom megtartani, mert nem az enyém, hogy megtarthatnám. Vedd el, Uram, vedd el egészen! Töltsd ki életemet, mint italáldozatot a világért! A vérnek csak annyiban van értéke, amennyiben a Te oltárodon ömlik ki."
Ha ilyen szavakat olvasunk, és arra gondolunk, hogy Jim Elliot valóban vérét ontotta, mint mártír Ecuadorban, akkor közülünk néhányan bizonyára fölismerjük majd, milyen keveset tudunk még a teljes odaadásról.
09.01 Ötvenedik év - az Úr közel
„Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep, hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez." 3Mózes 25,10
Izráel naptárában minden ötvenedik esztendőt úgy ismertek, mint az „örömünnep évé"-t. A szántóföldeket ugaron kellett hagyni. Minden földbirtok visszakerült eredeti tulajdonosához. A rabszolgákat fölszabadították. A szabadság, a kegyelem, a megváltás és a nyugalom örömideje volt ez.
Ha valaki földet vásárolt, a vételár attól függött, milyen messze volt az „örömünnep éve". Pl. ha a legközelebbi ilyen évig még 45 év volt hátra, akkor a föld értékesebb volt. De ha már csupán egyetlen évről volt szó, akkor aligha volt érdemes megvenni azt a földet, hiszen a vevő mindössze egyévi termést takaríthatott be rajta.
Van azonban ennek az igehelynek egy másik értelmezése is, amely szerint a hívő keresztyének számára az Úr visszajövetele lesz „az örömünnep éve". Akkor mennek majd be az atyai ház örök nyugalmába. Megszabadulnak a halandóság bilincseitől, és új, dicsőséges szellemi testet kapnak. És mindazok az anyagi természetű dolgok, amelyeknek idáig sáfáraik voltak, visszakerülnek eredeti tulajdonosukhoz.
Mindezt végig kell gondolnunk, ha anyagi javainkat számba vesszük. Talán milliókat mondhatunk magunkénak földbirtokban, háztulajdonban, bankbetétben. De ha az Úr ma visszajönne, mindennek már semmi értéke nem lenne számunkra. És minél jobban közeledik visszatérésének ideje, annál jobban csökken ezeknek a javaknak valóságos értéke. De azt is jelenti, hogy ezeket ma még föl kell használnunk Krisztus ügyének előmenetelére, és az emberi nyomorúság enyhítésére.
S ahogyan egykor kürtharsogás jelezte az „ünnepi év" beköszöntését, úgy jelzi majd az utolsó harsonaszó az Úr visszajövetelét. C. H. Mackintosh ezt mondja ezzel kapcsolatban: „Ebben szép tanítás rejlik számunkra. Ha szívünk megtanulja értékelni az Úr visszatérésének reménységét, akkor kevésre becsülünk minden földi jót. Lehetetlen a mennyei Úrra való várakozás állapotában lenni úgy, hogy el ne szakadjunk a jelenvaló világtól. Aki Krisztus megjelenésének várásában él, feltétlenül elszakad mindattól, ami az Ő megérkezésekor megítéltetik és megszűnik. Most nem az emberélet rövidségéről és bizonytalanságáról van szó, sem pedig a mulandó dolgok ideiglenes és ki nem elégítő jellegéről, noha mindez kétségkívül így van. Sokkal fontosabb és döntőbb azonban ennél az, hogy az Úr közel van." (C. H. Mackintosh: „Elmélkedések Mózes 3. könyvéről" - Evangéliumi Iratmisszió, 163. old.)
Augusztus 31 Igazi érték
„Ellenben, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem." Filippi 3,7-8
Mindig drága dolog,ha a hívő ember sok mindenről lemond az Úr Jézusért. Például ha valaki tehetségével hírt és gazdagságot szerzett, és az Isten hívásának engedve mindezt a Megváltó lába elé helyezi. Vagy ha valaki előtt énektudása megnyitotta a világ nagy hangversenytermeit, de amikor azonban meggyőződött arról, hogy egy másik világ számára kell élnie, feladta karrierjét, hogy Krisztust követhesse. Mert mit jelent minden földi hírnév, gazdagság és földi kitüntetés ahhoz a mérhetetlen nyereséghez képest, ami Krisztusban található meg?!
Ian McPherson kérdi: „Van-e annál megindítóbb kép, mint az a férfi, aki rengeteg adottságát alázatosan és csodálva a Megváltó lábaihoz helyezi. Tulajdonképpen ott van a helyük." (Vagy Isten egy másik emberének szavaival: „A héber, a latin és a görög nagyon jó a maga helyén, de nem ott, ahová Pilátus helyezte azokat, Jézus feje fölött, hanem Jézus lábainál.")
Pál apostol lemondott gazdagságról, kultúráról és vallásos tisztségekről, mindezt kárnak ítélte Krisztusért. Jowett ezt írja ezzel kapcsolatban: „Amíg Pál apostol a maga fejedelmi adottságait nagy nyereségnek tartotta, addig nem látta meg az Urat. Mihelyt azonban az »Úr dicsősége« felragyogott ámuló szeme előtt, mindezek a dolgok árnyékká halványultak, majd semmivé váltak. És nemcsak értéktelennek tűnt az apostol korábbi nyeresége az Úr sugárzó dicsőségének fényében, hanem eltűnt gondolatvilágából, ahol korábban magasztos és szent kincsként őrizte."
Ezért különös, hogy aki mindent elhagy azért, hogy Krisztust követhesse, azt egyesek őrültnek tartják. Vannak, akik megbotránkoznak. Mások sírnak, és különféle lehetőségeket kínálnak fel neki. Ismét mások az egészséges, józan emberi értelemre hivatkoznak. Néhányan egyetértenek, és megindulnak lelkükben. De ha valaki hitben jár, az helyesen tudja értékelni mások vélekedését.
C. T. Studd lemondott vagyonáról, fényes kilátásairól hazájában, hogy életét egészen a misszió szolgálatába állítsa. Ragyogó karriernek fordított hátat John Nelson Darby, és lett a Szent Szellem által Isten evangélistája, tanítója és prófétája. Az ecuadori öt mártír lemondott kényelemszeretetéről, hogy elvihesse az evangéliumot az auka indiánokhoz.
Az ilyesmit az emberek nagy áldozatnak nevezik, pedig ez nem áldozat. Amikor valaki elkezdte Hudson Taylort dicsérni az áldozat miatt, szavába vágott: „Ember, én még életemben sohasem hoztam egyetlen áldozatot sem." Darby pedig azt mondta: „Nem valami nagy áldozat, ha az ember lemond a szemétről."
Augusztus 30. Gyakorlati keresztény élet
„Legyen gondod Önmagadra és a tanításra." 1Timóteus 4,16
Isten Igéjének egyik ismertetőjele az, hogy soha nem választja el a tanítást a felelősségtől. Nézzük pl. a Filippi 2,1-13-at. Ez az Újszövetség egyik Krisztusról szóló klasszikus tanítása! Benne látjuk az Atya Istennel egyenlő voltát, önmegalázását, testté lételét, szolgai mivoltát, halálát és a rá következő megdicsőülését. Ez nem csupán személyéről szóló tanítás, hanem felhívás is a filippiekhez és hozzánk, hogy a Krisztus indulata legyen bennünk. Ha másokért élünk, ahogyan ő tette, ezzel elejét vesszük sok viszálynak és irigységnek. És ha mi is megalázzuk magunkat, ahogyan Ő tette, akkor Isten minket is felmagasztal a maga idejében. Ez az igeszakasz elejétől végéig a gyakorlati keresztyénséget mutatja be.
Erre kell gondolnom, amikor tanító könyveket olvasok. Ezekben a könyvekben a szerzők megkísérlik a hitünkre vonatkozó valamennyi bibliai kijelentést rendszerbe foglalni, tehát az Istenről, Krisztusról, a Szent Szellemről, az angyalokról, az emberről, a bűnről, a megváltásról stb. szóló tanítást. Mindez önmagában kétségkívül értékes lehet és segíthet minket, mégis általában nagyon hideg, ha nem kíséri istenfélő élet. Lehet valaki értelmileg nagyon járatos a Biblia tanításaiban, ugyanakkor mutatkozhatnak nagy hiányok jellemében.
Ha úgy tanulmányozzuk a Bibliát, ahogy azt Isten nekünk adta, akkor sohasem tapasztalunk ellentmondást tanítás, felelősség, elmélet és gyakorlat között. Mindkettő mindig csodálatosan kiegyensúlyozott és egymással összefonódott.
A mi felelősségünktől talán legjobban elválasztott tanítás a prófécia. Ezt túl gyakran szokták oly módon tálalni, hogy azzal csak a kíváncsiságunkat elégítik ki. Szenzációs spekulációk az Antikrisztus személyéről embertömegeket vonzhatnak, de nem segítik elő a megszentelődést. A próféciának sohasem volt a célja, hogy kíváncsi füleket csiklandozzon, hanem az, hogy keresztyén jellemeket formáljon. (George Peters 65 módját sorolja fel annak, hogy a Krisztus visszajöveteléről szóló tanítás miként befolyásolhatja tanításunkat, felelősségünket és jellemünket, és nem kétlem, hogy ennél még több is van.)
A bibliai tanítást sohasem választhatjuk el a gyakorlati istenfélő élettől. Személyes tanulmányainkban éppúgy, mint mások tanításánál hangsúlyoznunk kell Pál apostolnak Timóteushoz szóló intését: „Legyen gondod önmagadra és a tanításra."
Augusztus 29. Csak Te!
„Minden és mindenekben Krisztus." Kolossé 3,11
Mi, keresztyének, hajlamosak vagyunk arra, hogy időnk nagy részét olyan szellemi élmények megszerzésére fordítsuk, amelyek valamiképpen tartós győzelmet biztosítanak számunkra a mindennapi élet örömei és bajai közepette. Összejövetelekre, konferenciákra járunk, hogy megtaláljuk azt, ami megoldja életünk problémáit. Gyönyörű kiállítású füzetek biztosítanak minket afelől, hogy dr. XY szenzációs új felfedezést közöl velünk, amelynek nyomán annyira tele leszünk Szent Szellemmel, hogy az „radioaktívvá" tesz bennünket. Vagy egy-egy buzgó szomszédunk valósággal erőnek erejével elvonszol minket a város nagy előadótermébe, ahol bemutatják majd nekünk a bővölködő élethez vezető legújabban fölfedezett rövid utat.
Rengeteg a csábító ajánlat. Itt egy prédikátor reklámozza a kiteljesedéshez vezető királyi utat. Egy másik a győzelem hármas titkáról beszél. Egy prédikátor ígéri, hogy nekünk adja az elmélyült élet kulcsát. Egy gyűlésen valaki beszámol a megszentelődéshez vezető öt egyszerű lépésről. Vagy szinte megszállottjai leszünk a testi gyógyulásnak, mintha az volna az élet legfontosabb dolga: hirtelen áttérünk a keresztyén pszichológiával való foglalkozásra, majd átváltunk az emlékezőképességünk gyógyítására. Átkelünk tengereken és világrészeken a magasan szárnyaló szellemi újdonságok keresése közben.
A felsorolt propagátorok között kétségkívül vannak becsületesek is, és bizonyos dolgoknak, amiket ajánlanak, van némi értékük is. De ha visszatérünk a mindennapi életbe, megállapítjuk, hogy nincs gyorsforgalmú út a megszentelődéshez, hogy a problémáink nem tűntek el, és hogy nap mint nap az Úrtól való függőségben kell élnünk.
Végül meg kell tanulnunk, hogy jobb, ha az Úr Jézussal foglalkozunk, mint a tapasztalatokkal. Aki Hozzá fordul, nem csalódik. Amire szükségünk van, azt mind megkapjuk Tőle. Ő mindenben megelégít.
A. B. Simpson (1844-1919, egy világméretű missziói mozgalomnak a megalapítója) fiatal éveit tapasztalatok keresésével töltötte, de azok nem elégítették ki. Ezután írta meg csodálatosan szép énekét, amelynek címe: „Ő Maga", és amelynek első versszaka és refrénje így hangzik:
Egykor az áldást kerestem,
most csak Őt magát!
Egykor érzésekre vártam,
most csak Igédre vágyom!
Egykor ajándékaidat kerestem,
most az Ajándékozót!
Egykor a megszentelődést kerestem,
- most csak az Urat!
Mostantól fogva mindörökké
Te vagy nekem a legdrágább,
azok helyett, amit adtál!
Augusztus 28., Kijárat nélküli labirintusban
„Tudjátok meg, hogy utolér benneteket vétketek büntetése."
4Mózes 32,23
Ebbe a világba Isten változhatatlan alapelveket épített be, és akármilyen csavaros eszű és rafinált az ember, ezek alól nem tudja kivonni magát. Az alapelv az, hogy senki nem menekülhet meg sértetlenül bűnei következményei elől.
Vannak köztünk, akik már gyermekkorunkban megtapasztaltuk, hogy ha dzsemet vagy más édességet nassoltunk, olyan áruló nyomokat hagytunk magunk után, amelyeket édesanyánk rögtön fölfedezett. Ez az igazság azonban érvényes egész életünkre nézve, életünk minden területén.
Figyelemre méltóan illusztrálja ezt az igazságot az „Eugen Aram álma" c. vers. Abban a hitben, hogy „tökéletes bűntényt" követ el, Aram meggyilkolt egy embert, és holttestét a folyóba dobta, amelynek vize „fekete volt, mint a tinta, és nagyon mély". Másnap lement a folyóhoz, ahol a gaztettet elkövette.
...és fölkereste az átokverte folyót,
vadul nézett rá, már rosszat sejtett,
megpillantotta a mederben a hullát:
a víz kiszáradt; a folyó hűtlen lett.
Ekkor betakarta a testet egy óriási halom falevéllel, de a következő éjjel nagy vihar volt, és a holttest ismét láthatóvá vált.
Lerogyott a partra és sírni kezdett,
megrettent, hogy nincsen titka többet,
nem lett cinkos a víz és a föld sem,
nincs hely, ahol a bűn elrejtőzhet,
tengerben sem talán,
a mélység sem rejti el igazán...
Végül elásta áldozatát egy távoli barlangban, de évekkel később fölfedezték a csontvázat, rábizonyították a gyilkosságot és elítélték. Bűne utolérte őt.
A bűn azonban másféleképpen is utolér minket E. Stanley Jones mondja, hogy az elkövetett bűn „belső torzuláshoz vezet, belső pokolhoz, amelyben elveszítjük önbecsülésünket, arra kényszerít bennünket, hogy egy földalatti, kijárat nélküli labirintusban bolyongjunk".
De még ha ebben az életben nem is lepleződik le a bűnünk, az örök életben bizonyosan utolér. Ha itt és most az Úr Jézus vére nem törli el, akkor az ítélet napján nyilvánvaló lesz bűnünk. Akár cselekedetről, gondolatról, indítékról vagy szándékról van szó, súlyosan terhel majd, és magára vonja az ítéletet, amely természetesen így szól: „Örök halál!"
Augusztus 27. Bármi áron
„Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? ...aki kárára esküszik, és meg nem változtatja." Zsoltár 15,1.4
A 15. zsoltárban Dávid olyan személyt ír le, aki közösségben van Istennel. Az ilyen ember egyik jellemvonása az, hogy állja a szavát, még ha nagy árat is kell fizetnie érte. Ha megígér, vagy megfogad valamit, azt mindenáron teljesíti.
Nézzük például azt a keresztyén embert, aki eladja házát. Vevő jelentkezik, aki kész megadni a házért a kért árat, és megegyeznek az eladásban. Mielőtt azonban a szerződést aláírnák, jelentkezik egy másik vevő, aki sokkal többet ígér a házért. Jogilag az eladó talán elállhat az első ajánlattól, hogy így többet nyerjen az üzleten. Erkölcsileg azonban kötve van adott szavához. A bizalomra méltó keresztyén ember tanúságtétele forog kockán.
Más: egy hívő embernek gyulladásba jött a bölcsességfoga. Fogorvosa elküldi egy szájsebészhez, aki antibiotikummal kezeli a begyulladt fogat, és időpontot ad a betegnek a foghúzáshoz. Miután a keresztyén férfi bizonyságot tett a szájsebésznek, eltávozik a rendelőből. Hazafelé útközben találkozik egy ismerősével, aki megad neki egy másik címet, ahol feleannyi pénzért kihúznák a fogát. Természetesen kifizethetné a szájsebésznek az addigi kezelést, és azután elmehetne a másikhoz. De valóban megteheti ezt?
Zsuzsi csak az imént fogadta el egy idősebb házaspár meghívását vacsorára. Ekkor csöng a telefon, és ugyanakkorra kap egy másik meghívást fiatalok vidám összejövetelére. És Zsuzsi nehéz döntés elé kerül. Egyfelől nem akar csalódást okozni az idős házaspárnak, másfelől mindenáron szeretne együtt lenni kortársaival. Vajon hogyan fog dönteni?
A döntés olyankor a legnehezebb, amikor nagy pénzösszegről van szó. De semmiféle pénzösszeg ne csábítson el minket, hogy megszegjük ígéretünket, és ezáltal Krisztusról való bizonyságtételünket megsemmisítsük, és az Úr nevére szégyent hozzunk. Kerül, amibe kerül, meg kell cáfolnunk Voltaire cinikus megjegyzését: „Ha pénzről van szó, minden embernek ugyanolyan vallása van."
Isten embere „mindig megcselekszi azt, amit megígért, függetlenül attól, milyen árat fizet érte"
Augusztus 26. Maradandó értékek
„Kezeink munkáját tedd maradandóvá." Zsoltár 90,17
Olyan Ige ez, amelyen érdemes elgondolkodnunk, és olyan szándék, amelyért érdemes imádkoznunk! Olyan célt tűzzünk magunk elé, ami maradandó.
Ez tükröződik vissza az Újszövetségben, amikor az Úr Jézus azt mondja: „Én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon" (Jn 15,16).
Mindnyájunknak az örökkévalóság számára kell építkeznünk. A mai tevékenységekben annyi mindennek van csupán átmeneti jelentősége és mulandó értéke. Nemrégiben hallottam valakiről, aki egész életét 50 éteri elemnek a Bartleit-Birne-csészében történő vegyi analízisével töltötte. Keresztyén emberek is beleeshetnek ebbe a csapdába, hogy homokvárakat építsenek, szappanbuborékot kergessenek, és bagatell ügyekben szakértők legyenek. Valaki találóan jegyezte meg, hogy eltölthetjük életünket azzal, hogy egy égő házban a falakon függő képeket egyenesre igazítjuk.
Sokféle munka örök jelentőségű, s nekünk az ilyenekre kell összpontosítanunk. Ilyen a keresztyén jellem kiformálása!
Maradandó értéket jelentenek a Krisztus számára megnyert lelkek, akik imádják Isten Bárányát örökkön-örökké.
Akik az igazság Igéjét tanítják, a fiatal hívőket bevezetik a tanítványság gyakorlatába, Krisztus juhait legeltetik, azok olyan tőkét fektetnek be emberi életekbe, amely mindörökké megmarad.
Azok a szülők, akik fiaikat és leányaikat az Isten országának szolgálatára nevelik, bizonyosak lehetnek abban, hogy művük maradandó lesz.
A hű sáfárok, akik pénzüket Krisztus ügyébe fektetik be, olyan szolgálatot segítenek, amely sohasem marad gyümölcstelen.
Aki az imádság szolgálatának szenteli életét, egy napon meglátja majd, hogy Isten minden imádságot meghallgatott a maga idejében és a maga módján.
Aki Isten népének szolgál, az örök értékű munkával foglalkozik. Krisztus legegyszerűbb szolgája tisztábban lát, mint a világ legbölcsebb emberei. Munkája megmarad, míg a tudósoké a legtöbb esetben atomfelhőben oszlik szét.
Ázsiában Pál közel volt a halálhoz. Nem tudjuk pontosan, mi történt vele, mindenesetre olyan komoly veszedelemben volt, hogy ha megkérdeztük volna tőle: „élet vagy halál ez számodra?", bizonyára azt felelte volna: „halál".
A legtöbb embernek, akiket Isten felhasznál, életükben legalább egyszer van ehhez hasonló tapasztalata. Isten nagy embereinek az életrajzai gyakran számolnak be csodálatos megmenekülésről súlyos betegségből, balesetből vagy személyes támadásokból.
Olykor Isten ilyen tapasztalatokat használ fel arra, hogy egy embert elgondolkoztasson. Ebben a pillanatban talán gondtalan jólétben él. Minden sikerül, amibe csak belefog. És akkor hirtelen leveri egy betegség. Talán jókora elrákosodott belső részt távolít el belőle a sebész. Ez arra indítja, hogy átgondolja életét, és újra rendezze dolgai fontossági sorrendjét. Amikor világos lesz előtte, milyen rövid és bizonytalan az élet, elhatározza, hogy hátralevő éveit az Úrnak szenteli. Isten helyreállítja őt, és még számos, gyümölcsöző évvel ajándékozza meg.
Pál esete azonban más volt. Ő már réges-rég az Úr rendelkezésére bocsátotta egész életét. De fennállt a veszélye annak, hogy az Urat önerejéből, saját okossága segítségével akarja szolgálni. Ezért juttatta el az Úr egészen a sír széléig, hogy ne önmagában bízzék, hanem a feltámadás Istenében. Viharos életében ezután is számos esetben került olyan nehézségek közé, amelyekből nem látszott emberi kiút. Mivel azonban már megtapasztalta és kipróbálta Isten segítségét, amely a lehetetlent lehetővé teszi, már semmi sem rettenthette meg, és nem csüggeszthette el.
Ilyen találkozások a halállal „álruhás áldások". Megmutatják, milyen törékenyek vagyunk. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy e világ értékei milyen üresek és ostobák. Megtanítanak arra, hogy az élet milyen rövid, hamar véget érhet. Ha szembenézünk a halállal, tudatára ébredünk, hogy nekünk annak munkáját kell végeznünk, Aki elküldött minket, mert hamarosan eljön az éjszaka, amikor többé senki nem munkálkodhat. Bizonyos értelemben mindnyájan magunkban hordjuk a halál ítéletét - egy egészséges emlékezést arra, hogy Krisztus ügyét tegyük az első helyre, és hogy teljesen az Ő erejére és bölcsességére hagyatkozzunk.
„Ezt mondja az ÚR: hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről!" Jeremiás 31,16
István egy missziós állomáson nőtt fel. Már kisgyerek korában vallást tett az Úr Jézusba vetett hitéről, és voltak, akiket ő vezetett az Úrhoz. Mikor az Egyesült Államokba került, hogy ott járjon főiskolára, eleinte jó bizonyságot tett hitéről. Később azonban kezdett távolodni az Úrtól. Hideg és közönyös lett. Játszadozott a bűnnel, és hamarosan keleti vallásokkal kezdett foglalkozni.
Amikor szülei szabadságra hazajöttek, majd megszakadt a szívük érte. Könyörögtek és érveltek, de István kemény maradt. Végül meglátogatták otthonában, ahol három más társával együtt lakott. Amit ott tapasztaltak, az megrendítette őket. Hazatértek és keservesen sírtak.
Mikor este lefeküdtek, megpróbáltak elaludni, de hasztalan. Így hajnali négy órakor elhatározták, hogy fölkelnek, és megtartják reggeli csöndességüket. Azon a napon Jeremiás 31 lett volna soron, de a férj azt mondta: „Ne olvassuk most Jeremiást", mert úgy vélte, hogy a síró próféta nem tudja megvigasztalni őket. De azután mégis Jeremiás 31-et olvasták. Amikor a 16. vershez értek, ezt olvasták: „Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma - így szól az Úr -, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről."
Keresztyén szülők ezrei élnek ma megtört szívvel, és gyászolnak lázadó fiaik és leányaik miatt. Mikor imádkoznak, az ég kemény ércnek tűnik előttük. És kérdezgetik maguktól, vajon Isten helyreállítja-e valaha azt, aki visszaesett.
Pedig arra kellene gondolniuk, hogy az Úr számára egyetlen eset sem túl nehéz, és hogy állhatatosaknak kell lenniük az imádságban, vigyázván abban hálaadással. Támaszkodniuk kellene az Úr Igéjének ígéreteire.
Amikor a fent említett édesanya megkérdezte önmagától, van-e joga a Jeremiás 31,16-ban foglalt ígéretet önmagára is vonatkoztatni, ezt olvasta az Ézsaiás 49,25-ben: „Perlőiddel én fogok perelni, fiaidat én szabadítom meg."
Augusztus 23. Soha meg nem szomjazni
„Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." Jeremiás 2,13
Rosszat csinál az, aki a forrást víztartókra cseréli, főleg, ha repedezett falú a ciszterna. A forráson keresztül a földből hűvös, tiszta, üdítő víz bugyog elő. A ciszterna pedig mesterséges tartály a víz tárolására. A víz meglangyosodhat és megposhad benne. És ha a fala repedezni kezd, a víz elszivárog, és szennyeződések szűrődnek be.
Az Úr élő vizek forrása. Az övéi szüntelenül olthatják szomjukat Nála. A világ pedig víztartó, mégpedig repedezett falú ciszterna. A gyönyörűség és boldogság reményét ébreszti az emberben, de aki abban keresi kielégülését, hamarosan mélyen csalódik.
Marika keresztyén otthonban nőtt fel, ahol rendszeresen olvasták a Bibliát, és kívülről tanulták meg egyes részeit. Ő azonban fellázadt szülei életmódja ellen, és eltávozott hazulról azzal a szilárd elhatározással, hogy kiélvezi az életet. Nagy szenvedélye a tánc volt. Megpróbálta keresztyén neveltetésének minden emlékét elnyomni, egyik táncos összejöveteltől a másikig élt.
Amikor egy este partnerével a táncparketten suhant, hirtelen eszébe jutott a Szentírás egyik verse, amit kislánykorában megtanult: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet." Ott, a tánc közben győzte meg őt Isten bűneiről. Tudatára ébredt, mennyire üres az élete, és szívből megtért az Úrhoz. Elnézést kért partnerétől, hogy nem tud tovább táncolni, elhagyta a tánchelyiséget, és soha többé nem tért oda vissza.
Ettől a pillanattól kezdve azonosíthatta magát a költővel, aki így írt:
„Repedezett ciszternákkal kísérleteztem, Uram, de jaj, nem volt bennük víz. Abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy igyam, eltűnt a víz, és kigúnyolt engem, miközben sírtam. Most már senki más nem elégíthet meg, csak Krisztus. Nem létezik más név az Övén kívül számomra; benned, Úr Jézus, szeretetet, életet, és soha el nem múló örömöt lehet találni."
Marika megtapasztalta Urunk szavainak igazságát: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne" (Jn 4,13-14).
Augusztus 22. Nagyobb kiváltság
„Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához," János 20,17
Az egyik igen kedvelt gyermekdal így hangzik: "Amikor ezt a csodálatos régi történetet olvasom, arra gondolok, hogy amikor az Úr Jézus itt élt az emberek között, kicsiny gyermekeket is elhívott nyájának bárányai közé: bárcsak én is köztük lehettem volna." Nyilván alig akad köztünk olyan, akinek élete egyik vagy másik időpontjában ne lett volna ilyen vágya. Ilyenkor arra gondolunk, milyen szép is lett volna a személyes közösséget élvezni Isten Fiával az Ő földi szolgálata idején.
Csakhogy világosan kell látnunk, hogy sokkal jobb, ha ma úgy ismerjük meg Őt, ahogyan a Szent Szellem által az Ige segítségével nekünk kijelenti magát. Nem szenvedünk hátrányt a tanítványokkal szemben, ellenkezőleg, nagyobb kiváltságaink vannak, mint nekik voltak. Gondoljuk csak végig: Máté, Márk, Lukács és János saját szemével látta az Úr Jézust. Mi azonban mind a négy evangélista szemével láthatjuk Őt. És hogy még egy lépéssel tovább menjünk, nekünk az Újszövetségben tökéletesebb kijelentésünk van az Úr Jézusról, mint amilyen a földön bármelyik tanítványának is osztályrészül jutott.
Más értelemben is kiváltságosabbak vagyunk, mint az Úr Jézus kortársai. Amikor Názáretben tömeg vette Őt körül, szükségszerűen az egyik emberhez közelebb volt, mint a másikhoz. A jeruzsálemi felházban János a keblére hajthatta fejét, míg a többi tanítvány különböző távolságra hevert az asztalnál. Mindez most egészen másként van. A Megváltó egyenlő közelségben van minden hívőhöz. Sőt, nemcsak velünk van, hanem bennünk él.
Amikor Mária találkozott a feltámadott Úrral, úgy akarta Őt megragadni, mint azelőtt. Nem akarta fizikai, testi jelenlétét elveszíteni. Az Úr azonban azt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához" (Jn 20,17). Ezzel gyakorlatilag azt fejezte ki: „Mária, ne ragaszkodj hozzám földi, fizikai módon. Ha majd fölmentem az Atyához, eljön a földre a Szent Szellem. Az Ő szolgálata által tökéletesebben, világosabban, meghittebben ismersz majd engem, jobban, mint itt e földön valaha is ismertél."
A végkövetkeztetés tehát ez: a kívánság helyett, hogy bárcsak együtt lehettünk volna az Úr Jézussal földi szolgálata idején, inkább vegyük tudomásul nagy örömmel, hogy sokkal jobb most Hozzá tartoznunk, és az Ő jelenlétében élnünk.
Augusztus 21 Egyszerűen, világosan, érthetően
„De a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken." 1Korintus 14,19
A téma itt természetesen a nyelveken szólás gyakorlata, megfelelő magyarázó nélkül a gyülekezeti összejövetelen. Pál elveti ezt a gyakorlatot. Kardoskodik amellett, hogy amit mondanak, annak érthetőnek kell lennie, különben senkit sem épít.
De lehet ezt az igeverset tágabb értelemben is alkalmazni. Ha szólunk, elég hangosan kell beszélnünk, hogy mindenki meghallhassa, különben akár idegen nyelven is beszélhetnénk. Csaknem minden gyülekezeti összejövetelen vannak nagyothallók. Számukra igen kínos, ha az előadó olyan halkan beszél, hogy nem tudják követni gondolatmenetét. Mivel a szeretet másokra gondol, s nem önmagára, az előadó elég nagy hangerővel szóljon, hogy mindnyájan meghallhassák, amit mond.
A szeretet olyan egyszerű szavakat használ, amelyeket az átlagember is megért. Nagyszerű üzenetünk van, a világ leghatalmasabb üzenete. Fontos, hogy az emberek ezt az üzenetet meghallják és megértsék. Ha bonyolult, érthetetlen szakkifejezéseket használunk, ezzel semmivé tesszük saját szándékunk megvalósulását.
Egy igehirdető a Távol-Keletre utazott, hogy ott az embereknek Igével szolgáljon, és természetesen tolmácsot is vitt magával. Üzenetének első mondata így hangzott: „Minden gondolkodást két kategóriára lehet felosztani - egy konkrét és egy absztrakt kategóriára." A tolmács végignézett a közönségen, csupa öreg nagymama és kicsiny gyermek, és a következőképpen fordított: „A messzi Amerikából jöttem hozzátok azért, hogy beszéljek nektek valamit az Úr Jézusról." Úgy mondják, hogy ettől a pillanattól kezdve az igehirdetést kétszeresen fordították (először angolról a hallgatók nyelvére, illetve hogy az igehirdetést az egyszerű hallgatók is megértsék).
(Az egyik keresztyén folyóirat legutóbbi számában ilyen kifejezéseket találtam, mint: „egy transzhisztorikus kategória normatív dátuma", „egy olyan munka, amely nem eklektikus, hanem egzisztenciálisan revelálódik", „vertikális tudatkontinuum", „az affirmáció kánoni nyelve", „a klasszikus kauzalitás, a mérhetőség extrém határain belül".) Sajnálom azokat a szegény embereket, akiktől elvárják, hogy megküzdjenek az ilyen vallásos bikkfanyelvvel! Isten óvjon minket azoktól, akik fellengző módon, véget nem érő mondatokkal - nem mondanak semmit!
Azt mondják, hogy az átlagos rádió- és tévéprogramokat az általános iskolai végzettségű emberekhez igazítják. Ez példaképül szolgálhat azoknak a keresztyéneknek, akik a megmentés üzenetével el akarják érni a világot. Egyszerűvé és világossá kell tennünk a jó hírt: „KRISZTUS BEFOGADJA AZ ELVESZETT BŰNÖSÖKET". Többet ér, ha csak ezt az öt szót érthetően kimondjuk, mintha 10 000 szót mondunk olyan nyelven, amit senki sem ért.
Augusztus 20. Isten eszköze az áldásra
„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?" Zsidók 12,7
A„fenyítés", „fenyíteni", „fenyítő" szavak összesen nyolcszor fordulnak elő a Zsidók 12 első 11 versében. Mindebből a felületesen olvasó téves következtetésre juthat. Olyan haragos apának képzelheti el Istent, aki szüntelenül üti-veri gyermekeit. Ez a hamis elképzelés abból a vélekedésből ered, hogy a fenyítés (fegyelmezés) kizárólag büntetést jelent.
Nagy megkönnyebbülésünkre tudjuk, hogy az Újszövetségben a fenyítés szónak sokkal tágabb jelentése van. A „fenyítés" tulajdonképpen azt jelenti: „gyermeknevelés", és magában foglalja mindazt a szülői tevékenységet, amely a gyermek neveléséhez tartozik. Kittel (Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament - Újszövetségi teológiai szótár) a következőképpen határozza meg: „a gyermekkel való foglalkozás, és a gyermek nevelése annak érési korszakában, beleértve a tanítást, vezetést, oktatást, és bizonyos kényszer alkalmazása, tilalmak, sőt olykor testi fenyíték formájában".
Azok a keresztyének, akiknek a Zsidókhoz írott levél szólt, üldöztetés miatt szenvedtek. A levél írója ezekről az üldöztetésekről úgy beszél, mint amelyek részét képezik az Úrtól való fenyítésnek. Azt jelentené ez, hogy az üldözést Isten küldte? Bizonyos, hogy nem! Őket az evangélium ellenségei üldözték. Vétkeik miatt büntette Isten a keresztyéneket? Nem, hiszen az üldözés valószínűleg éppen azért támadt, mert a keresztyének hűek maradtak Urukhoz. Milyen értelemben mondható tehát, hogy az üldözés az Úr fenyítése volt? Abban az értelemben, hogy az Úr megengedte és felhasználta az üldöztetést arra, hogy általa gyermekeit megtisztítsa, érettebbé tegye, és egyre inkább az Ő Fiának képére alakítsa.
Nem vitás, hogy a fenyítésnek ez a formája a jelenben nem kellemes. A véső keményen munkálja a márványt. Az olvasztókemencében az arany igen nagy hőhatásnak van kitéve. De megéri a szenvedés és a gyötrődés, ha a márványból előtűnik az ember arca, és a kemencéből az arany teljesen megtisztulva kerül elő.
Saját húsunkba vágunk, ha az Úr fenyítését megvetjük, vagy miatta elcsüggedünk. Az egyetlen helyes magatartás az, ha mindig arra gondolunk: Isten eszköze ez, hogy általa a lehető legnagyobb áldás származzék. Erre gondol a szerző, amikor azt mondja: „az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa" (Zsid 12,11b).
Augusztus 19. Imádkozzunk a feljebbvalókért!
„A bírákat (szó szerint: isteneket) ne szidalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd!" 1Mózes 22,27
Amikor Isten a törvényt adta Mózesnek, belevette azt is, hogy tilos negatív módon vagy tiszteletlenül beszélni azokról, akiknek Isten tekintélyt vagy hatalmat adott. Ennek oka világos: ezek az uralkodók és vezető emberek Isten képviselői. „Mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett" (Róm 13,1). A felsőbbség „Isten szolgája a te javadra" (Róm 13,4). Még ha a felsőbbség illetékese nem is ismeri személyesen az Urat, akkor is hivatalosan Isten rendelte őt fölénk.
Isten és az emberi hatalmasságok között a kapcsolat olyan szoros, hogy az Ige olykor „istenek"-nek nevezi őket. Így a mai Igénk is szó szerint így hangzik: „Az isteneket ne szidalmazd", és itt ez nyilván magasabb tekintélyekre vonatkozik, „bírák"-ra vagy más főtisztviselőkre. A Zsoltár 82.1,6-ban is az Ige „istenek"-nek nevezi a bírákat, ami nem azt jelenti, hogy istenségek, hanem egyszerűen azt, hogy Isten képviseletében cselekszenek.
Annak ellenére, hogy Saul aljasan és ravaszul igyekezett Dávidot elpusztítani, ő nem engedte, hogy emberei a királyra támadjanak, mivel az Isten fölkentje volt (lásd 1Sám 24,6-8)!
Amikor Pál apostol tévedésből megsértette a főpapot, azonnal bocsánatot kért: „Nem tudtam, testvéreim, hogy főpap. Mert meg van írva: »Néped fejedelmét ne átkozd«" (Csel 23,5).
Érvényes a tekintélytisztelet a szellemi világban is. Csak így érthetjük meg, hogy Mihály arkangyal nem mert káromló ítéletet mondani a Sátán fölött, hanem egyszerűen annyit mondott: „Dorgáljon meg téged az Úr!" (Júd 9).
Az utolsó idők tévelygőinek egyik ismertetőjele az lesz, hogy megvetik a tekintélyeket, és nem rettennek vissza, hogy káromolják a hatalmasságokat (2Pt 2,10).
A tanulság számunkra világos. A felsőbbségeket úgy kell tekintenünk, mint Isten hivatalos szolgáit, még akkor is, ha nem értünk egyet politikájukkal vagy jellemükkel. Semmi körülmények között ne mondjuk azt, amit egy keresztyén ember mondott egy politikai kampány hevében: „Az elnök közönséges csirkefogó."
Ezenkívül imádkozzunk „minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk, teljes istenfélelemben és tisztességben" (1Tim 2,1-2).
Augusztus 18. Hogyan végződik? Ez itt a kérdés.
„Aki kardot köt, ne kérkedjék úgy, mintha már lecsatolta volna." 1Királyok 20,11
Noha e szavakat egy istentelen király, Aháb mondta, mégis az igazság szavai voltak. Istentelen emberek is mondanak olykor igazságot.
Arám királya sértő és megalázó követelésekkel fordult Aháb királyhoz, és háborúval fenyegetőzött. A csatában az arám csapatok visszavonulásra kényszerültek, és magának a királynak is menekülnie kellett, hogy életét mentse. Teljesítménye messze elmaradt korábbi hősieskedése mögött.
Gondolhatunk Góliát példájára is. Mikor Dávidot közeledni látta, azt mondta: „Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak" (1Sám 17,44). Dávid azonban minden nehézség nélkül legyőzte őt a parittyájából kilőtt egyetlen kővel. Az óriás túl korán dicsekedett.
Amikor fiatal keresztyének vagyunk, könnyen megesik, hogy túlbecsüljük saját képességeinket. Úgy tetszik, mintha fél kézzel fel tudnánk venni a harcot a világgal, a testtel és az ördöggel. Talán még szemrehányásokat is teszünk idősebb keresztyéneknek, amiért még nem vitték el az evangéliumot az egész világra. „Majd mi megmutatjuk nekik, hogyan kell csinálni!" Csakhogy dicsekvésünk sokszor elsietett. A csata éppen csak elkezdődött, és úgy beszélünk és gondolkodunk, mintha már megnyertük volna.
Hívők egyik kötetlen esti összejövetele egy ragyogó tehetségű ifjú prédikátor körül forgott, aki szintén jelen volt. Nagyon jól érezte magát az érdeklődés középpontjában. A csoportban volt egy idősebb vasárnapi iskolai tanító is, aki nagy hatással volt az ifjú prédikátor életére. Valaki azt mondta ennek a tanítónak: „Tulajdonképpen büszke lehetsz egykori tanítványodra". Mire az így válaszolt: „Igen, ha mindvégig ilyen jól csinálja." Ez a megjegyzés akkor némi keserűséget okozott a prédikátornak ezen az estén. Később azonban, hosszú évek tapasztalatai nyomán világos lett számára, hogy tanítójának tökéletesen igaza volt. Nem az a döntő, hogyan vesszük föl a fegyverzetünket. Minden azon múlik, hogyan végződik a csata.
Valójában az életben a csatának soha nincs vége. Nem is lesz vége mindaddig, amíg ott nem állunk nagy Hadvezérünk előtt a mennyben. Ő majd elmondja, hogyan értékelte szolgálatunkat, és egyedül az Ő értékelése számít. És akárhogy is hangzik az értékelés, semmi alapunk nem lesz a dicsekvésre. Alázatos meggyőződéssel valljuk majd: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt" (Lk 17,10).
Augusztus 17. Hűséged dicsőíti Őt
„Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek." 1Sámuel 2,30
Tűzszekerek - filmkép
Sokféle módon dicsőíthetjük az Urat, pl. azzal is, ha hűségesen megmaradunk az isteni alapelvek mellett, és nem vagyunk hajlandók megalkudni.
Adam Clarke (1762-1832) fiatal éveiben egy selyemkereskedőnél dolgozott. Egy napon a főnöke megmutatta neki, hogyan nyújtsa meg a selymet, amikor leméri a vevőnek. Adam azt felelte: „Uram, a maga selymét meg lehet nyújtani, de az én lelkiismeretemet nem." Ezt a becsületes alkalmazottat évekkel később azzal tisztelte meg Isten, hogy képessé tette a híres nyolckötetes bibliakommentár megírására.
Eric Liddelnek (1902-1945) részt kellett volna vennie az olimpián a 100 méteres síkfutásban. Mikor megtudta, hogy az előfutamok vasárnap lesznek, azt mondta az edzőjének, hogy ő nem indul. Meg volt győződve arról, hogy ha meggyalázza az Úr napját, ezzel az Úrra hoz gyalázatot. Kitört a bírálatok vihara. Szemére vetették, hogy hiányzik belőle a sportember szelleme, hogy elárulja hazáját, és hogy vallási fanatikus. Mindez azonban nem tántorította el elhatározásától. Amikor megtudta, hogy a 200 méteres síkfutás előfutamai hétköznap lesznek, engedélyt kért az edzőjétől, hogy ezeken indulhasson, jóllehet ez nem az ő távja volt. Győzött az első előfutamon, majd a másodikon, végül az elődöntőn is. Mikor a döntőn a rajthelyre indult, valaki egy cédulát nyomott a kezébe. Futó pillantást vetett rá, és ezeket a szavakat olvasta: „Akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek." Ezen a napon nemcsak hogy győzött és olimpiai aranyérmet nyert, hanem új világrekordot is állított fel.
Az Úr azután még nagyobb dicsőséggel tisztelte meg, amennyiben szolgálhatott neki Távol-Keleten. A második világháborúban a japánok internálták, és koncentrációs táborban halt meg. Urunk helyett elnyerte a mártírkoszorút.
Adam Clarke és Eric Liddel olyan férfiak sorában állnak, mint József, aki tiszta jellemével dicsőítette meg az Urat, és akinek Isten azt a dicsőséget szerezte, hogy népének megmentőjévé válhatott a nagy éhínség idején; Mózes, hűségét Isten azzal dicsőítette meg, hogy ő lehetett az, aki kivezette Izráelt az egyiptomi fogságból. Dánielt meg nem alkuvó jelleme a Babiloni és a Perzsa Birodalom előkelői közé emelte. És végül - az Úr Jézus, úgy dicsőítette meg Atyját, ahogyan senki más, és aki ezért olyan nevet kapott, amely minden név fölött való.
Augusztus 16. Megelégedettség
„De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele." 1Timóteus 6,8
Kevés keresztyén ember veszi komolyan ezeket a szavakat, pedig éppúgy valóságosan Isten Igéje, mint a János 3,16. Azt üzeni nekünk, hogy ha van élelmünk és ruházatunk, érjük be ezzel. A „ruházat" magában foglalja a fejünk fölött levő tetőt és a felöltendő ruhát. Más szavakkal: legyünk megelégedettek, ha megvannak a legszükségesebb életfeltételeink, és a többit adjuk az Úr ügyére!
A megelégedett embernek van valamije, ami pénzen meg nem vásárolható. E. Stanley Jones mondotta: „Mindene megvan annak, aki semmi után nem sóvárog. Noha semmije nincs, övé minden az életben, sőt, övé maga az élet is... Mivel kevéssel is beéri, ezért gazdagabb, mintha dúskálna a földi javakban."
Amikor évtizedekkel ezelőtt Rudyard Kipling a McGill Egyetem végzős hallgatói előtt beszédet mondott, óvta a hallgatóit attól, hogy túlságosan törekedjenek anyagi gazdagságra. „Egy napon - mondta - szemtől szembe kerültök majd azzal a Férfiúval, aki számára mindezeknek a dolgoknak semmi jelentősége sincs, és akkor rémülten jöttök rá, hogy milyen szegények vagytok."
„A keresztyén ember legboldogabb állapota a földön az, ha kevés szükséglete van. Ha valakinek Krisztus él a szívében, a menny van a szeme előtt, és éppen annyi földi áldást élvez, amennyire szüksége van ahhoz, hogy keresztülvigye az életen, akkor a szenvedésnek és a gondoknak kicsiny a céltáblája; az ilyen embernek kevés a veszíteni valója" (William C. Burns, 1815-1868, skót kínai misszionárius, az ifjú Hudson Taylor atyai jóbarátja).
Isten számos hősének volt ismertetőjele a megelégedettség. David Livingstone mondotta: „Amim csak van, és minden tulajdonomnak csak annyi legyen az értéke számomra, amennyire Isten országának terjesztését szolgálja". Watchman Nee írja: „Semmit nem kívánok önmagamnak; mindent az Úr számára kívánok". Hudson Taylor pedig: „Élvezem azt a fényűzést, hogy kevés dolog van birtokomban, amiért aggódnom kellene."
Némelyek a megelégedettség gondolatában a szellemi hajtóerő és egészséges becsvágy hiányát látják. Az elégedett embert élősdinek, parazitának tartják. Pedig ez nem az Isten szerint való megelégedettség. Az elégedett keresztyén emberben elég energia van, csakhogy ez a szellemi dolgokra irányul, nem az anyagiakra! Az ilyen ember semmiképpen sem élősdi, keményen dolgozik, hogy adhasson azoknak, akik szükséget látnak. Jim Elliot szavai szerint az az elégedett ember, aki a mohó kéz görcsét Istenért föloldotta.
Augusztus 15. Kapzsiság
„Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól." Lukács 12,15
A kapzsiság a gazdagság és birtoklás utáni túlzott vágyakozás. Olyan szenvedély, amely igézetébe vonja az embert, úgyhogy az egyre többet akar. Láz, amely olyan dolgok utáni vágyra ösztönöz, amelyekre semmi szükség nincs!
A kapzsi üzletember sohasem elégedett. Azt mondja, hogyha egy bizonyos mennyiségű vagyont felhalmozott, akkor abbahagyja, de ha eljut odáig, akkor még többet kíván. Kapzsi a háziasszony, akinek élete szüntelen bevásárlási körút. Vásárolja és összegyűjti a nem szükséges dolgokat is, mígnem zsúfolásig megtelik kamrája, pincéje. Kapzsiságról tanúskodik a karácsonyi és születésnapi ajándékok hagyománya. Fiatalok és öregek aszerint értékelik a karácsonyt, amennyi „zsákmányt" kaptak.
Kapzsiságot látunk az örökségek elosztásánál. Amikor valaki meghal, rokonai és ismerősei látszatkönnyeket ontanak, hogy aztán a keselyű mohóságával vessék magukat az örökségre. Gyakran kisebbfajta családi háború keletkezik belőle. A kapzsiság azonos a bálványimádással (vö. Ef 5,5; Kol 3,5). A saját akaratot Isten akarata helyébe teszi. Elégedetlenségét fejezi ki azzal szemben, amit Isten adott, és elszánt arra, hogy többet szerezzen magának (kerül amibe kerül!).
A kapzsiság hazugság is, mivel azt a benyomást ébreszti az emberben, mintha a boldogság a földi javak birtoklásától függene! Ismerek egy történetet egy emberről, aki mindent megkapott, amit csak kívánt. Kastélyt, szolgákat, mercedest, jachtot. Eleinte mindez nagy örömére volt, de ahogy lassan már nem jutott eszébe több kívánnivaló, elégedetlenné vált. Végül azt mondta: „Szeretnék kikerülni ebből az állapotból. Szeretnék alkotni, szenvedni. Szeretnék inkább a pokolban lenni, mint itt." Mire a szolgája így felelt: „Mit gondol, uram, hol van most?"
A kapzsiság arra indítja az embert, hogy kompromisszumokat kössön, csaljon és vétkezzen, csakhogy megkapjon mindent, amit akar.
A kapzsiság alkalmatlanná teszi a férfit, hogy a gyülekezetben vezető tisztséget viseljen (1Tim 3,3). Ronald Sider kérdi: „Nem lenne biblikusabb, ha olyan embereket, akiket kapzsi szerzési vágyaik »pénzügyi sikerhez« vezettek, gyülekezeti fegyelmezés alá helyeznénk, ahelyett, hogy a gyülekezeti életben szavuk lehetne?"
Ha a kapzsiság hűtlenséghez, harácsoláshoz vagy más nyílt botrányos viselkedéshez vezet, akkor az illetőt ki kell zárni a gyülekezetből (1Kor 5,11). És ha a kapzsi ember nem vallja meg és nem hagyja el ezt a bűnét, akkor Isten ítéletét vonja magára (1Kor 6,10).
Augusztus 14. Megtört szív
„Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!"
Zsoltár 51,19
Isten teremtett szellemi világában nincs szebb jelenség, mint amikor a hívő őszintén és igazán megvallja összetöretettségét. Az ilyen ember Isten számára kedves; Ő ellenáll a büszkéknek és kevélyeknek (lásd Jak 4,6), de nem áll ellen a megtört szívűeknek és alázatosaknak.
Természetes állapotunkban egyikünk sem megtört. Ellene állunk Isten akarata zablájának. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy Isten megszelídítsen, hanem csak a magunk akaratát akarjuk érvényesíteni. Amíg össze nem törünk, addig használhatatlanok vagyunk a szolgálatra.
A megtérés mintegy a szelídítési folyamat kezdete. A bűnbánó bűnös elmondhatja: „A legbüszkébb szív, amely valaha is vert, összetört bennem; a legvadabb akaratot, amely fölkelt, hogy megvesse ügyedet, vagy segítse ellenségeidet, összetörted, én Istenem!" A megtéréskor magunkra vesszük Krisztus igáját.
Lehetséges azonban, hogy hitre jutásunk után is fékezhetetlen szamárcsikó módjára viselkedünk. Meg kell tanulnunk életünk gyeplőjét az Úr Jézusnak átadni. Életünkben alá kell vetnünk magunkat az Ő akaratának, anélkül, hogy kitörnénk, toporzékolnánk vagy elfutnánk Tőle. El kell tudnunk mondani:
- Az Ő útja a legjobb, ezért felhagyunk hiábavaló tervezgetéseinkkel, és átengedjük Neki életünk irányítását!
Ne legyünk büszkék, magabiztosak. Ne ragaszkodjunk mindenáron a magunk igazához, és ne védekezzünk, ha igazságtalanul támadnak bennünket. Ne toroljuk meg hasonlóval a sértést, gúnyt és rágalmazást. Az összetört ember azonnal bocsánatot kér, ha valami helytelent tett vagy mondott. Nem hordoz magában neheztelést, és nem raktározza el magában azokat az igazságtalanságokat, amik érték. Másokat önmagánál nagyobbra értékel. Ha késésekkel, zavartatásokkal, szerencsétlenségekkel, menetrendváltozásokkal és csalódásokkal van dolga, nem dühödik fel, nem esik pánikba, nem hisztériázik és „nincs a plafonon". Az életben előforduló válságok közepette Isten megőrzi nyugalmát és állhatatosságát.
Ha egy házaspár igazán összetört, akkor sohasem mennek válóperes bíró elé. A megtört szívű szülők és gyermekek között eltűnnek a nemzedéki ellentétek. Ha a gyülekezet tagjai megtanultak az összetörettetés útján járni, akkor állandó áldásokat tapasztalnak meg.
Ha az Úr asztalához jövünk, és halljuk, amint a Megváltó azt mondja: „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik", akkor az egyetlen helyes válasz erre: „Az én életemnek, Uram Jézus, éretted meg kell töretnie!"
Augusztus 13. Amikor Ő van a középpontban
„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18,20
Amikor az Úr Jézus ezeket a szavakat mondta, olyan gyülekezeti összejövetelre utalt, amely azért jött létre, hogy egyik bűnben élő, és bűnbánatra nem hajlandó tagjával beszéljen. Minden más kísérlet, amellyel a bűnöst jobb belátásra igyekeztek bírni, csődöt mondott, úgyhogy végül az ügye a gyülekezet elé került. S ha még ezután sem hajlandó bűneit megbánni, akkor ki kell zárni a gyülekezet közösségéből. Az Úr Jézus megígérte, hogy jelen lesz az ilyen összejöveteleken, amelyeken a gyülekezeti fegyelem kérdése kerül szóba.
Ennek az Igének azonban nyilván van tágabb alkalmazása is. Igaz az Úr ígérete mindazokra az esetekre, ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében. Az „Ő nevében összegyülekezni" azt jelenti: keresztyén gyülekezetként összejönni. Az Ő nevében cselekedni. Azt jelenti, hogy Őhozzá, mint az egyetlen vonzási ponthoz az első keresztyének gyakorlatának megfelelően összegyűlni, és részt venni „az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságban" (lásd Csel 2,42). Azt jelenti: Krisztus a középpont! (lásd Zsolt 50,5; 1Móz 49,10).
Ahol a hívők ily módon összegyülekeznek az Úr Jézus köré, ott ígérete szerint Ő jelen van. De valaki azt kérdezheti: „Hát nincs jelen az Úr Jézus mindenütt?" „Mint mindenütt jelenlevő, Isten nincs egy időben minden helyen jelen?" Nos, erre a válasz természetesen az, hogy „Igen". De Ő azt ígéri, hogy egészen különleges módon van jelen ott, ahol a szentek az Ő nevében összegyülekeznek.
„...ott vagyok közöttük." Önmagában véve ez a legerősebb érv amellett, hogy miért látogassuk hűségesen a helyi gyülekezet összejöveteleit. Az Úr Jézus ott különleges módon van jelen. Gyakran talán nem is vagyunk tudatában az Ő megígért jelenlétének. Ilyenkor ezt a tényt hitben, az Ő ígéretére támaszkodva kell megragadnunk. De vannak más idők, amikor rendkívüli módon kijelenti magát. Amikor a menny szinte érzékelhetően mélyen lehajlik, amikor valamennyi szív az Ige érezhető hatása alatt meghajlik. Amikor az Úrnak dicsősége oly mértékben tölti be a helyet, hogy a résztvevőket, félő tisztelet fogja el, és kicsordul a könnyük, amikor szívünk ég bennünk.
E szent látogatások idejét előre nem tudjuk. Váratlanul jönnek. És ha ilyenkor nem vagyunk jelen, akkor elszalasztjuk őket. Ilyenkor a veszteségünket Tamáséhoz hasonlíthatjuk. Ő nem volt jelen, amikor a feltámadott és megdicsőült Úr Jézus megjelent a tanítványoknak (Jn 20,24). Ez a dicsőség egyetlenszerű pillanata volt.
Ha valóban hisszük, hogy Krisztus jelen van, valahányszor az Ő nevében egybegyülekezünk, akkor még fontosabb a számunkra, hogy egyetlen alkalmat se mulasszunk el! Legföljebb a halál, vagy halálos betegség akadályozná meg jelenlétünket.
Augusztus 12. Egy húron játszik
„A szakadást okozó (szektás) ember elől egy vagy két megintés után térj ki, tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét." Titusz 3,10-11
Ha egy szektásra gondolunk, többnyire olyan tévtanítót képzelünk magunk elé, aki a hit nagy igazságainak ellentmondó nézeteket terjeszt. Olyanokra gondolunk, amilyen Arius, Montanus, Marcion és Pelagius voltak, akik Krisztus után az első századokban éltek.
A szektás ember fenti meghatározását nem akarom elvetni, legföljebb kissé kiszélesíteni. Az Újszövetség szerint szektás az is, aki csökönyösen terjeszt egy tanítást, és ezzel - noha a tanítás másodrendű jelentőségű - szakadást idéz elő a gyülekezetben. Lehet, hogy vallja a hit alapvető tanításait, ugyanakkor mindig egy másik tanítást is hangsúlyoz, amellyel szakadást okoz.
A szektás makacsul elszánt arra, hogy tanításbeli vesszőparipáján lovagoljon, még ha ezzel a gyülekezet meghasonlását idézi is elő. Beszélgetés közben újra meg újra visszatér kedvenc témájához. Akármit is olvas a Bibliájában, mindenütt utalást vél fölfedezni a maga álláspontjának igazolására. Igazi beszűkült látókörű ember. Hegedűjén csak egy húr van, és ezen szüntelenül ugyanazt a hangot játssza.
Magatartása visszás. Félreteszi a Biblia más tanítását, amelyek a szenteket hitben építik, ezek helyett egy vagy két eltérő tanítást hirdet, amelyek csak szakadáshoz vezetnek. Talán a próféciáknak egy bizonyos szempontját hangsúlyozza. Vagy állandóan Isten bizonyos ajándékáról beszél.
Ha a gyülekezet elöljárói intik, ne folytassa ezt az önigaz, makacs hadjáratot, nem hajlandó bűnbánatra. Kitart amellett, hogy hűtlen lenne az Úrhoz, ha nem tanítaná ezeket a dolgokat. És nem engedi elhallgattatni magát. Minden vele szemben felhozott érvre „szuperszellemi" válasza van. Az a tény, hogy ezáltal a gyülekezetben botránkozást kelt és szakadást támaszt, őt nem riasztja vissza. Érzéketlen Isten figyelmeztetésével szemben is: „Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten" (1Kor 3,17).
Az írás azt mondja, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét. Torz a gondolkodásmódja. Bűnös, mert a Biblia elítéli az ilyen magatartást. És ezt ő maga is - minden kegyes erősködése ellenére - jól tudja. Kétszeri figyelmeztetés után a gyülekezetnek ki kell zárnia őt, abban a reménységben, hogy az általános kiközösítés arra indítja, hogy feladja szakadár elveit.
Augusztus 11 "Te kinek a bolondja vagy?"
„Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt" 2Korintus 5,13
Isten hadseregében szokatlan katonák is vannak, és gyakran éppen ezek aratják a legnagyobb győzelmeket. Az Úr követésében sokszor nem mindennapi a magatartásuk. Eredeti megoldásokat alkalmaznak, ahelyett, hogy a hagyományosakhoz tartanák magukat. Mindig éppen azt mondják és teszik, amit a legkevésbé várnánk tőlük. Megszegik a nyelv szabályait, valamint a prédikálásét és a tanításét is, mégis nagy nyereséget jelentenek Isten országa számára. Gyakran felrázzák hallgatóságukat, s ezért nem felejtik el őket.
Ezek az irreguláris harcosok a gyötrelem állandó forrását jelentik a megállapodott hagyománytisztelők számára, akik a kultúra szabályainak megsértésétől elborzadnak. Más keresztyének megpróbálják megváltoztatni, egy kissé „normálisabbá" tenni őket - a tüzet kioltani! De ezek a próbálkozások általában kudarcra vannak ítélve.
Nehéz elképzelnünk, pedig így volt, hogy a mi Urunk is különcnek látszott kortársai előtt. „Olyan odaadással szentelte magát munkájának, hogy gyakran még enni sem volt ideje. Anyja és testvérei haza akarták hívni, mert azt hitték, hogy lassanként elveszti józan értelmét. Azt mondták róla: »Magán kívül van.« Pedig az Úr Jézus volt az egészséges és értelmes, nem pedig fivérei" (W. Mackintosh Mackay).
Nyilvánvaló, hogy egyesek Pálnak is szemére vetették, hogy nem egészen normális. A szemrehányásra ezt felelte: „Ha révületbe estünk, Istenért történt" (2Kor 5,13).
Közülünk néhányan hallottak Istennek arról az „irreguláris" harcosáról, aki szendvicsemberként kettős plakáttal járt-kelt. Az elöl levő plakáton az volt olvasható: „Bolond vagyok, Krisztusért." A hátsón pedig: „Te kinek a bolondja vagy?"
Legtöbbünkkel az a probléma, hogy túlságosan is középszerűek vagyunk ahhoz, hogy a társadalomban valamit is meg tudjunk mozdítani Isten ügyében. Valaki ezt így fejezte ki: „Meghagyjuk magunkban a középszerűséget. Olyanok vagyunk, mint Péter, aki a bíróság épületén kívül állt, ahol Krisztust elítélték, és egyszerűen csak »melegedett«."
Rowland Hill (1744-1833), a nagy londoni prédikátor, eredeti ember volt, éppen így C. T. Studd és Billy Bray (1794-1868, cornwali prédikátor) is. Ugyanígy W. P. Nicholson, az ír evangélista. Vajon másoknak kellett volna lenniük? Nem, mert ha meggondoljuk, hogy Isten jól fel tudta őket használni, akkor inkább azt kívánjuk, hogy mi is hasonlóbbak legyünk hozzájuk. „Ezerszer többet ér az eredetiség, mint a hatástalan megszokottság. Az első szeretet talán olykor sajátosan fejeződik ki, de hála Istennek, áldásosan. És közülünk némelyek - sajnos elveszítették ezt" (Fred Mitchell).
Augusztus 10. Csodák
A sokaság pedig, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt; mások azonban így szóltak: "Angyal beszélt vele." János 12:29
Isten az égből szólt világosan érthető nyelven. Egyesek azt mondták erre, hogy mennydörgött. Készen állt a természetes magyarázat arra, ami isteni és természetfölötti volt.
Napjainkban is ilyen lehet a magatartásunk a csodákkal szemben. Megpróbáljuk azokat pusztán természetes jelenségnek feltüntetni.
Vagy egyszerűen azt mondjuk, hogy a csodák ideje lejárt. És elraktározzuk őket egy üdvtörténeti fiókba.
A harmadik magatartás az a szélsőség, amikor azt állítjuk, hogy csoda történt velünk, pedig valójában nem volt az más, mint élénk képzeletünk terméke.
A helyes magatartás az, ha elismerjük, hogy Isten ma is tehet és tesz is csodákat. Mint szuverén Úr, azt teszi, amit jónak lát.
Csoda történik mindannyiszor, amikor valaki újonnan születik. Az isteni hatalom óriási megnyilvánulása az, amely által egy ember megszabadul a sötétség hatalmából, és átvitetik Isten szeretett Fiának országába.
Léteznek gyógyulási csodák, amikor az orvostudomány már csődöt mondott, és minden emberi reménység szertefoszlott. Olykor úgy tetszik Istennek, hogy a hívő imádság nyomán megérinti a beteg testét, és visszaadja egészségét.
Léteznek csodái az isteni gondviselésnek, amikor teljesen üres a pénztárca. És vannak csodái Isten vezetésének, amikor válaszútnál állunk, és nem tudjuk, melyik irányba menjünk.
Lehet csodás az isteni megőrzés, amikor valaki egyetlen karcolás nélkül mászik ki a bádog és üvegcseréphalmaz alól, amely valaha az autója volt.
Igen, Isten ma is tesz csodákat, de az Ő akarata szerint. Sohasem ismételte meg pl. a tíz csapást, amelyekkel egykor Egyiptomot sújtotta. Noha Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, ebből nem következik az, hogy módszerei szükségszerűen mindig ugyanazok. Az a tény, hogy amikor a földön volt, halottakat támasztott fel, nem jelenti azt, hogy ma is feltámaszt halottakat.
És még egyet! Nem minden csoda isteni eredetű. Az ördög és szolgái is tudnak csodákat tenni. Valamikor a közeljövőben a Jelenések 13. második fenevada az általa tett csodákkal félrevezeti majd azokat, akik a földön laknak. Ma is meg kell vizsgálnunk minden állítólagos csodát Isten Igéje alapján, és aszerint, hogy milyen irányba vezetik azok az embereket.
Augusztus 09 Elhívás és követés
„Az otthagyva mindent, felkelt, és követte Őt." Lukács 5,28
Képzeljük magunk elé Lévit, amint a főút mentén ott ül az asztala mellett, és beszedi az arra menőktől az adót és a vámot. Ha igazi vámszedő volt, akkor tekintélyes összeget csúsztatott a saját zsebébe, ahelyett, hogy továbbadta volna azt a megvetett megszálló római hatalomnak.
Azon a bizonyos napon Jézus arra ment, és ezt mondta: „Kövess engem!" És akkor valami történt Lévi életében. Leplezetlenül feltárultak előtte bűnei. Tudatára ébredt annak, hogy milyen üres az élete. Hallotta az ígéretet a „jobb dolgok" felől. Reakciója közvetlen volt, „otthagyva mindent, felkelt és követte Őt". Amy Carmichael (1867-1951, angol indiai misszionáriusnő és költőnő) megrendítően így fejezi ki ezt:
Hallottam hívását: - Kövess engem! - Ez volt minden!
Az ő szavára értéket vesztett minden kincsem,
fölkeltem és engedelmeskedtem: minden ez volt.
- Ki tenne mást, akinek füle van, hogyha Ő szólt?
De Lévi, vagy ismertebb nevén Máté, azon a napon, amikor követte Krisztus hívását, még nagyon keveset tudott azokból, amik engedelmessége következtében vele történni fognak.
Először is természetesen megtapasztalta az üdvösség kimondhatatlan áldását. Attól kezdve „sarujának inkább az orrát koptatta, mint a sarkát" (azaz többet térdelt Isten előtt, mint egyenesen állt). Attól kezdve még szomorúsága közepette is több öröme volt, mint azelőtt bármikor.
Máté a tizenkét apostol közé került. Az Úr Jézussal együtt élt, hallotta tanításait, tanúja lett feltámadásának, elindult a világba dicsőséges örömhírével, és végül életét adta Megváltójáért.
Máténak jutott az a nagy kiváltság, hogy megírhatta az evangéliumát. Az előbb azt mondtuk, hogy mindent otthagyott, de az Úr megengedte neki, hogy megtarthassa írótollát. Ezt a tollat arra használta, hogy ábrázolja az Úr Jézust, mint a zsidók igazi Királyát.
Igen, Máté mindent elhagyott, de ezáltal többet nyert; megtalálta létének valódi célját.
Bizonyos értelemben az Úr Jézus hívása minden férfihez, minden asszonyhoz, minden fiúhoz és minden leányhoz szól. Vagy hallgatunk rá, vagy elutasítjuk ezt a hívást. Ha igent mondunk, megáld minket úgy, hogy a legmerészebb álmunkat túlszárnyalja. Ha elutasítjuk, talál másokat, akik követik őt. Mi azonban sehol nem találunk jobbat, akit követhetnénk.
Augusztus 08. Semmit se várj érte
„Tegyetek jót, és adjatok kölcsönt semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok" Lukács 6,35
Urunknak ez a parancsa meghatározza minden emberrel, megtérttel és meg nem térttel szemben magatartásunkat, mi azonban ma elsősorban az egyes keresztyének között előforduló anyagi kérdésekre alkalmazzuk. Szomorú, de igaz, hogy a hívők között legsúlyosabb konfliktusokból nem egyet a pénzügyek okoznak. Nem kellene ennek így lennie, de sajnos még mindig igaza van a régi közmondásnak: „Ahol a pénz belép az ajtón, a szeretet kimenekül az ablakon."
Egyszerű megoldás lenne eltiltani a hívők között mindenféle anyagi ügyletet, de ezt nem tehetjük, mert a Biblia azt mondja: „Mindenkinek, aki kér tőled, adj" és: "Adjatok kölcsön, semmit sem várva érte" (Lk 6,30.35). Ezért magunkévá kell tennünk néhány vezérelvet, amelyek Isten Igéje iránt engedelmessé tesznek minket, és segítenek abban, hogy kikerüljük a barátságok széthullását és a viszálykodást.
Minden valóságos nyomorúság és szükség esetén adnunk kell. Az adománynak minden feltétel nélkülinek kell lennie. Semmire se kötelezze az illetőt - pl. hogy a gyülekezeti vitás kérdésekben mellénk álljon, vagy hogy bennünket támogasson, ha nincs igazunk. Meg se próbáljunk segítségnyújtással „megvásárolni" embereket.
A parancs alól, hogy mindenkinek adjunk, aki tőlünk kér, vannak bizonyos kivételek. Senkinek ne adjunk abból a célból, hogy az illető azt a pénzt italra, kártyára vagy dohányzásra költse! Ne adjunk akkor sem, ha azzal egy ostoba tervet - amely gyors pénzhez jutást ígér - támogatnánk, ami csak az ember pénzvágyát növelné.
Viszont ha olyasvalamire kölcsönzünk pénzt, amire valóban érdemes, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy esetleg nem is kapjuk vissza azt a pénzt. Akkor a visszafizetés nem terheli a barátságunkat. És ne kérjünk kamatot a kölcsönzött pénzre. Ha már a törvény alatt élő zsidó nem vehetett kamatot a zsidó embertől (3Móz 25,35-37), mennyivel kevésbé kérhet kamatot a kegyelem alatt élő keresztyén a hívő testvérétől.
Ha nem látunk tisztán abban, hogy valóságos szükségről van-e szó, akkor általában jobb eleget tenni a kérésnek. Mert ha csalódunk, akkor még mindig jobb a kegyelem irányában csalódnunk.
S ha adunk, tisztában kell lennünk azzal a ténnyel is, hogy a szeretetadományban részesült ember gyakran keserűséget és haragot érez az adakozóval szemben. Ezt az árat is készséggel meg kell fizetnünk. Mikor Disraeli (Benjamin, 1804-1881, brit államférfi és miniszterelnök) egyszer meghallotta, hogy valaki gyűlöli őt, azt felelte: „El nem tudom képzelni, miért. Az utóbbi időben ugyanis semmi jót nem tettem vele."
Augusztus 07. Új élet, új ének
„Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket." Ézsaiás 61,3
Ez az Ige azokról a dicsőséges változásokról ír, amiket a Messiás azoknak hoz, akik Őt elfogadják. A gyászt jelképező hamu helyett szépséget ad, bánkódás helyett örömöt, csüggedés helyett reményt.
Elébe visszük a földi gyönyöröktől kiégett élet, az alkoholtól vagy kábítószertől tönkretett test hamuját. Elébe visszük a pusztában eltékozolt éveket, vagy a meghiúsult reménységek és összetört álmok hamvait. És mit kapunk helyette? Szépséget, a menyasszonyi fejdísz tündöklő szépségét. Micsoda változás! „A bűn szegény, nyomorult rabszolgáját az a tisztesség éri, hogy a szent Isten háza népének tagja lehet" (J. H. Jowett). Mária Magdaléna, egykor hét démon megszállottja, nemcsak ezektől szabadult meg, hanem a király leánya lett. A korintusiak nemcsak megmosattak és megtisztultak eltorzult életüktől, hanem megszentelődtek és megigazultak.
A gyász könnyeit visszük az Úr elébe. Ezeket a könnyeket a bűn, a szerencsétlenségek és a kudarcok okozták. Könnyeket, amelyek sorscsapások és veszteség nyomán támadtak. Összetört házasságok és rossz útra tért gyermekek miatt. Tud-e az Úr valamit kezdeni a forró, sós könnyekkel? Igen, le tudja törölni szemünkről, és az öröm illatos olaját ajándékozni helyettük. Megajándékoz minket a bűnbocsánat örömével, az Istentől való elfogadtatás, az ő családjának örömével, annak az örömével, hogy végre megtaláltuk létezésünk alapját. Röviden: a nyomasztó fájdalom helyett megajándékoz a menyegző ujjongásával.
Végül megszabadít minket a csüggedés szellemétől. Mindnyájan ismerjük ezt - a bűn, a lelkiismeret-furdalás, a szégyen és megalázottság terhét. Az elhagyatottság, elvetettség és elárultság szellemét, a szorongást és a gondokat. Mindezt elveszi tőlünk, és ad helyettük öröméneket. Új éneket ad szánkba, a mi Istenünk dicséretét (lásd Zsolt 40,4). A zúgolódó ember megtelik hálával, az istenkáromló Isten imádatával.
Ó mi szép, ó mi jó!
Nyomorúságomat az Úr elvette tőlem,
mert mást én nem tudtam Néki adni.
Ő új embert formált belőlem!
Augusztus 06. Könny nélküli kereszténység?
„Mindnyájan, akik erre jártok, nézzetek ide, és lássátok: van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam, amelyet nekem okoztak, amellyel megnyomorított az Úr izzó haragja napján?!" Jeremiás Siralmai 1,12
Olykor, amikor az Úr asztalánál ülök, meg kell kérdeznem önmagam: „Mi van velem? Hogyan ülhetek itt és gondolhatok a Megváltó szenvedésére anélkül, hogy könnyekben törnék ki?"
Kő vagyok-e, és nem ember,
hogy csak állok a kereszt alatt,
Krisztusom! Folyik a véred,
és ezt önként vállaltad magad!
...rengett a föld, eltűnt a nap,
és én csak állok részvétlenül...
Kérlek, sújts rá kőszívemre
úgy, ahogy csak Te ütsz egyedül:
hogy meglássam bűnös keménységem,
és sírni tudjak észrevétlenül!
Nagy tiszteletet érzek minden érzékeny lélek iránt, akit a haldokló Megváltó szenvedése annyira megindít, hogy könnyekben tör ki. Gondolok most hívő fodrászomra, Ralph Ruoccóra. Mikor mögöttem állt és a hajamat nyírta, gyakran beszélt azokról a szenvedésekről, amelyeket az Úrnak el kellett viselnie. És gyakran szólt így, miközben könnyei a kendőre hulltak: „Nem is tudom, miért volt hajlandó Ő értem meghalni. Olyan nyomorult alak vagyok. És mégis hordozta a bűneimért járó büntetést a maga testében, a kereszten."
Gondolok arra a bűnös asszonyra, aki könnyeivel áztatta az Úr lábait, és hajával törölte meg, s azután megcsókolta és drága kenettel megkente (lásd Lk 7,38). Bár ez még a Golgota előtt történt, mégis a maga érzéseivel közelebb volt az Úrhoz akkor, mint én most, a magam megfontolt tudásával és minden kiváltságával.
Miért vagyok ilyen jégtömb? Talán azért, mert olyan kultúrában nőttem fel, amelyben a sírást férfiatlan dolognak tartják. Ha így van, akkor ezt a kultúrát bár sohase ismertem volna meg! Nem szégyen a Golgota árnyékában sírni; inkább az a szégyen, ha ott sem tud az ember.
Ezért ezentúl Jeremiás szavaival kell könyörögnöm: „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám..." (Jer 8,23), ti. sírnék a szenvedés és halál miatt, amit bűneim a bűntelen Megváltóra hoztak. És magamévá teszem Isaac Watt halhatatlan szavait:
Jobban tenném, ha piruló arcom
elrejteném keresztje előtt,
és sírni tudnék szívből, igazán
s bűnbánó szívvel látnám újra Őt!
Uram óvj meg engem a könny nélküli kereszténységtől!
Augusztus 05. Önuralom
„Mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát." Jakab 1,20
A jelenet nem szokatlan. Megbeszélést tartanak gyülekezeti ügyekben. Döntést kell hozni. Nem valami hitbeli tanításról van szó, talán csak egy kisebb építkezésről, vagy egy helyiség kifestéséről, esetleg adományok szétosztásáról. Különböző vélemények hangzanak el, egyesekben gyűlik a harag, az indulatok már fékezhetetlenek, és az emberek túlkiabálják egymást. Végül néhány makacs ember hangerejével legyőzi a többit, és azzal az illúzióval megy haza az ülésről, hogy előre vitte Isten ügyét. Pedig akármit vittek is előre, annyi bizonyos, hogy nem Isten ügyét. Nem az Ő akaratát cselekedték! Az ember haragja sohasem szolgálja Isten igazságát.
Emerson egyszer elrohant egy megbeszélésről, amelyen heves viták és szópárbajok voltak. Miközben még forrt a méregtől, úgy tűnt neki, mintha a csillagok megszólították volna: „Mit mérgelődsz, emberke?" Leslie Weathcrhead ehhez hozzáfűzi: „Csodálatosan lecsöndesítik a hallgatag csillagok, a maguk távoli, fenséges szépségükkel a mi kedélyünket, mintha azt mondanák: »Isten elég nagy, hogy törődjék veled.« És: »Ami felbosszantott, nem olyan fontos, mint amilyennek látod.«"
Természetesen tudjuk, hogy van olyan is, amikor helyénvaló a jogos harag. De csak akkor, amikor Isten dicsősége forog kockán. Jakab azonban, amikor az ember haragjáról beszél, arra az emberre gondol, aki minden áron keresztül akarja vinni akaratát és valósággal robban a haragtól, ha akadályok állnak az útjába. Arra a fennhéjázó személyre gondol, aki a maga ítéletét tévedhetetlennek tartja, és ezért nem tud elviselni semmilyen attól eltérő véleményt.
E világ emberei a robbanékony temperamentumot az erő jelének tartják. Lehet ez a vezéregyéniség ismertetőjele, eszköz mások tiszteletének megszerzésére. A világ emberei a szelídséget gyöngeségnek tartják.
A keresztyén ember azonban tudja, hogy ha nem képes uralkodni magán, ezzel elveszíti keresztyén testvéreinek a tiszteletét. Az érzelmi kitörések a test cselekedetei, és nem az új emberéi.
Krisztus ennél jobb útra tanított. Az önuralom útján helyet adunk Isten haragjának, mi pedig mindenkivel szemben szelídek vagyunk. Türelmesen elhordozhatjuk az igazságtalanságot. A keresztyén ember tudja, hogy az indulatos kitörésekkel Isten munkáját hátráltatja, mert ezzel eltöröl minden különbséget önmaga és a meg nem tért emberek között, és a bizonyságtétel szempontjából lepecsételi ajkait.
Augusztus 04. Ne alkudj meg!
„Bizony igaz az Úr, igaz tetteket szeret" Zsoltár 11,7
Az Úr maga igaz, és azt akarja, hogy az övéi igaz tetteket vigyenek véghez. Örül annak, ha az övéi már ösztönösen olyan döntéseket hoznak, amelyek egybecsengnek az isteni és erkölcsi alapelvekkel.
Csakhogy olyan világban, mint amilyen a mienk, ez nem mindig könnyű. Állandó a kísértés, hogy erkölcsi téren megalkudjunk. Egyes kísértések egészen otrombák és nyilvánvalók, mások inkább alattomosak. Ítélőképességre és gerincességre van szükségünk, hogy megmaradjunk az egyenes úton.
Ha megemlítünk néhány példát, az talán segítségül szolgálhat döntéseinkben.
Csúszópénz és megvesztegetés, egy beszerzőnek adott ajándék, amellyel őt megpróbálják befolyásolni, ez mind jogtalan előnyszerzés. Hamis dolog fedezetlen csekket kiállítani (abban a reményben, hogy amikor beváltják, addigra lesz elég pénz a bankszámlán)... Illegális dolog küldeményhez levelet mellékelni, ugyanakkor a többlet postaköltséget meg nem fizetni... Csalás, ha a telefonálónak azt mondjuk: a főnök nincs bent, holott ott ül mellettünk... Minden visszaélés a cég számlájával, mikor azzal olyan kiadásokat fedezünk, amelyeknek a céghez semmi közük nincs... És természetesen csalás az a széles körben elterjedt szokás, hogy hamis adóbevallást tesz az ember, amikor túl alacsony bevételeket mutat ki, vagy hamis számlák segítségével a kiadásokat duzzasztja fel... Helytelen a határidők átlépése és a munka silány minősége... És talán a leggyakrabban fordul elő az a csalás, amikor a munkáltató idejét - engedély nélkül - saját dolgaink elintézésére fordítjuk.
Nem helyes kiállni rokonaink és ismerőseink mellett, amikor azoknak egyértelműen nincs igazuk. Ez félremagyarázott szeretet és hamis szolidaritás. Mi az igazság ügyét szolgáljuk, amikor az igazság érdekében fellépünk a bűn ellen, függetlenül attól, hogy ki a vétkes.
Éppen úgy hamis dolog egy gyülekezetből kizárt személy pártját fogni olyan alapon, hogy szeretetre és megértésre van szüksége. Ez szükségszerűen meghasonlást idéz elő a gyülekezetben, és az illetőt csak még jobban megkeményíti a maga gonoszságában.
Végül sohasem helyes, ha az ember olyasmiért veszi magára a felelősséget, amit nem ő követett el. Vannak békeszerető lelkek, akik készek a felelősséget magukra venni, amikor a valódi bűnös nem hajlandó előállni és bűnét megvallani. De békességet nem lehet úgy elérni, hogy feláldozzuk az igazságot.
Vigyázz, testvérem, meg ne botolj,
még ha éjsötét is az utad,
bízz Istenben alázatosan,
az Ő csillaga jó irányt mutat!
Augusztus 03 Miben gyönyörködik Isten?
"Nem a férfi izmaiban gyönyörködik." Zsoltár 147,10
Az emberi értékek a Mindenható előtt nem sokat jelentenek!
Gondolhatunk a sportvilágra. A karcsú és gyors versenyfutóra, aki átszakítja a célszalagot, s diadalittasan emeli karját a magasba. A kosárlabda-játékosra, aki ügyesen mozog az ellenfél térfelén, és a kosárba dobja a döntő pontokat hozó labdát. A labdarúgóhősre, aki kijátssza a védőket, és védhetetlenül belövi a győztes gólt. A közönség tombol. Ugrálnak, ujjonganak, fütyülnek. Fanatikusak, akik minden idegszálukkal részt vesznek a mérkőzésben. Azt mondhatjuk róluk, hogy gyönyörködnek a férfi izmaiban - vagy játéktudásában.
Igeversünknek nem az a szándéka, hogy elítélje a sport iránti egészséges érdeklődést. A Biblia is beszél - máshol - a testgyakorlás értékéről. De azzal, hogy Isten nem gyönyörködik a férfi izmaiban, arra figyelmeztet bennünket, hogy mit kell elsőrendű fontosságúnak tartanunk.
A fiatal hívő könnyen elmerülhet valamely sport űzésében úgy, hogy az életének nagy szenvedélye lesz. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy a sportban feljusson a csúcsra. Pontosan beosztja idejét, étkezését, alvását. Szüntelenül gyakorol, hogy teljesítménye egyre tökéletesebb legyen. Szigorúan tartja magát az edzésprogramhoz, hogy fizikailag csúcsformában maradjon. Úgy gondolkozik, és úgy beszél a sportjáról, mintha az lenne az élete. És lehet, hogy így is van. De olyankor az ilyen ifjú keresztyén megdöbben, amikor hirtelen világosan meglátja: Isten nem gyönyörködik „a férfi izmaiban". S ha Istennel közösségben akar élni, akkor Isten látásmódját kell követnie.
Miben gyönyörködik hát az Isten? A 147. zsoltár 11. verse megmondja nekünk: „Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az Ő szeretetében bíznak." Más szavakkal: Istent jobban érdekli a szellemünk, mint a testünk. Pál apostol ugyanezt az értékrendszert tükrözi vissza, amikor ezt mondja: „A test sanyargatásának kevés a haszna" (1Tim 4,8). Amikor a tetszésnyilvánítás rég elhalt, a stadion üresen áll, és az eredmények feledésbe merültek, akkor csak az az egy számít, hogy valaki „először Isten országát és az Ő igazságát" kereste-e.
Augusztus 02 Felhők a javunkra
"Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek." Lukács 9,34
Péter, Jakab és János együtt voltak az Úr Jézussal a hegyen. Mivel tudták, hogy ez döntő pillanat volt, ezért valamiképpen meg akarták őrizni az Úr dicsőséges, magasztos voltát. Péter azt javasolta, hogy készítsenek három sátrat, egyet Jézusnak, egyet Mózesnek, egyet Illésnek. Természetesen ez az Úr Jézust a két ószövetségi szent szintjére állította volna. Isten meghiúsította szándékukat, és felhőbe burkolta őket. Lukács megírja, hogy „nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek".
Pedig nem kellett volna félniük. Ez a dicsőség felhője volt, nem az ítéleté. Átmeneti jelenség volt csupán. Ha láthatatlanul is, de Isten volt a felhőben.
Gyakran jönnek felhők az életünkbe, és miként az apostolok, mi is megijedünk, amikor belekerülünk egy ilyen felhőbe. Ha Isten például valamilyen új szolgálati területre hív el bennünket, akkor félünk az ismeretlentől. A legrosszabbra számítunk, veszélyekre, ellenállásra és kényelmetlenségre. Valójában azonban ilyenkor Isten áldásától félünk. Ha azután a felhő fölemelkedik, megállapítjuk, hogy Isten akarata jó, kedves és tökéletes.
Félünk, ha belépünk a betegség felhőjébe. Gondolataink összezavarodnak. Az orvos minden szavát, minden gesztusát a katasztrófa előjelének tekintjük. Minden tünetet úgy magyarázunk, hogy betegségünk halálos. De amikor a betegség elmúlik, akkor elmondhatjuk a zsoltárossal: „Jó nekem, hogy nyomorúság ért" (Zsolt 119,71). Isten ott volt a felhőben, csak mi nem tudtuk.
Félünk, amikor belépünk a fájdalmak felhőjébe. Ugyan, mi jó támadhat - kérdeztük magunktól - könnyekből, aggodalomból, szívfájdalomból? Látszólag összeomlik az egész világ körülöttünk. Pedig a felhők által tanulunk. Megtanuljuk, hogy másokat vigasztaljunk azzal a vigasztalással, amellyel az Úr minket megvigasztalt. Kezdjük megérteni Urunk könnyeit úgy, ahogyan azt másként sohasem értettük volna meg.
Nem kell tehát félnünk, amikor belépünk az élet felhőibe. Ezek a felhők nevelnek bennünket. És csak átmeneti jelenségek. Nem törnek össze bennünket. Talán eltakarták az Úr arcát, de nem a szeretetét és hatalmát. Ezért kell szívünkre vennünk William Cowpers (1731-1800, angol költő) szavait; amit éneklünk is:
Ne félj tehát kicsiny csapat, ha rád felleg borul,
Kegyelmet rejt, s belőle majd áldás esője hull.
Bízzál az Úrban, rólad Ő meg nem feledkezik,
Sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.
Augusztus 01. Aranyalma ezüsttányéron
„Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott Ige." Példabeszédek 25,11
Aranyalma ezüsttányéron ízléses, és szép a szemnek. A két dolog jól összeillik. Éppen így van ez az „arany" Igével, amelyet a kellő pillanatban mondtunk ki. „Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó" (Péld 15,23).
Egy volt misszionáriusnő halálán volt a rákbetegek osztályán, még öntudatánál, de már túl gyöngén ahhoz, hogy beszéljen. Egy istenfélő gyülekezeti elöljáró lépett az ágyához, röviddel a látogatási idő vége előtt. Az ágy fölé hajolva idézte az Énekek Éneke 8,5-öt: „Ki ez a lány, aki a pusztából jön, szerelmesére támaszkodva?" A beteg kinyitotta szemét és mosolygott. Ez volt az utolsó kapcsolata ezzel a sóhajtó, szenvedő világgal. Mielőtt az éjszaka eljött, ő már elhagyta ezt a pusztaságot, szeretett Urához ment. Ez pontosan az odaillő Ige volt!
Egy család elvesztette egyik szeretett hozzátartozóját, és kábult volt a fájdalomtól. Sok ismerős látogatta meg őket, és nyilvánította együttérzését, de egyikük sem enyhítette fájdalmukat. Ekkor jön egy levél dr. Ha. A. Ironside-től, benne az idézet a Zsoltár 30,6-ból: „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás." Íme, az Úrtól való megfelelő Ige, amely letöri a fájdalom bilincsét.
Egy csoport fiatal keresztyén hosszú úton volt, és egyikük elkezdte hangoztatni a Szentírással kapcsolatos kétségeit, amelyek egy egyetemi előadás alatt támadtak benne. Az egyik csöndes, észrevétlen útitárs egy ideig szótlanul hallgatta, de azután mindenki csodálkozására fejből idézte a Példabeszédek 19,27-et: „Ha nem hallgatsz, fiam, az intésre, tévelyegni fogsz, okos tanítások nélkül!" Íme, egy aranyalma ezüsttányéron!
Azután itt van az ismerős történet Ingersollról (Robert Green, 1833-1899, amerikai politikus és híres-hírhedt ateista szónok), aki nagy hallgatóság előtt felszólította Istent, hogy ha egyáltalán létezik, akkor a következő öt percen belül ölje meg Őt. Ez az öt perc nyomasztó feszültségben telt el. Az a tény, hogy Ingersoll még életben volt, azt kívánta bizonyítani, hogy nincs Isten. A következő percben felállt a hallgatóságból egy egyszerű keresztyén férfi, és megkérdezte: „Ingersoll úr, azt hiszi talán, hogy Isten kegyelmét öt perc alatt ki tudta meríteni?" A szó egyenesen célba talált.
A megfelelő időpontban kimondott odaillő szó valóban Isten ajándéka. Jól tesszük, hogyha kérjük Istentől ezt az adományt, úgyhogy Isten Szelleme minket is felhasználjon arra, hogy a megfelelő időben el tudjuk mondani a vigasztalás, a bátorítás, az intés vagy a rendreutasítás megfelelő szavait.
Július 31. Befektetés és nyereség
„Senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjét énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet." Márk 10,29-30
Életünk befektetés az Úr Jézus számára. Minden befektetésnél a döntő kérdés a tőke biztonsága és a várható kamat nagysága. Ha ezen az alapon ítéljük meg a dolgokat, akkor ennek a világnak semmiféle befektetése nem hasonlítható az Istennek odaszánt élethez. A tőke teljes biztonságban van, mert Istennek hatalma van arra, hogy rábízott kincseinket megőrizze (2Tim 1,12). Ami pedig a nyereséget illeti, valósággal szédülünk, ha mérhetetlen nagyságára gondolunk.
Mai Igénkben az Úr Jézus megígéri, hogy mindent százszorosan visszafizet nekünk. Ez 10 000%-os kamatot jelent - ami valóban hallatlanul magas. De ez még nem minden!
Azoknak, akik otthonuk kényelmét elhagyták, hogy az Úr Jézusnak szolgáljanak, sok otthon melegét és kényelmét ígéri, amelyekben Jézus Krisztusért Isten jóságával fogadják őket.
Azoknak, akik lemondanak a házasság vagy a család nyújtotta örömökről, és más földi kapcsolatokról az evangéliumért, világméretű családot ígér, amelyen belül sokan jobban a szívéhez nőnek, mint a vér szerinti családban.
Azoknak, akik földjeiket elhagyják, földeket ígér. Lemondanak arról a kiváltságról, hogy néhány négyzetméternyi saját tulajdonuk legyen, ugyanakkor megkapják azt a nagyobb kiváltságot, hogy országokat, sőt egész világrészeket az Úr Jézus nevében igénybe vegyenek.
Üldöztetésre is van ígéretük. Első hallásra ennek keserű csengése van az egyébként kellemesen hangzó szimfóniában. De az Úr Jézus az üldöztetéseket is a befektetésünk pozitív hozamai közé számolja. Krisztus gyalázatában osztozni nagyobb gazdagságot jelent Egyiptom minden kincsénél (Zsid 11,26).
És mindezek még csak az osztalékok ebben az életben! Mert az Úr hozzáteszi: „...a jövendő világban pedig örök életet". Ez pillantásunkat az örök életre irányítja, annak teljességében. Noha az örök élet önmagában véve ajándék, amit hit által fogadunk el, különböző mértékben fogjuk élvezni. Akik mindenüket elhagyták, hogy az Úr Jézust kövessék, nagyobb jutalmat kapnak majd a mennyei városban.
Ha végiggondoljuk azt a lenyűgöző nyereséget, amit az Isten számára befektetett élet hoz, akkor különös, hogy ebben nem vesznek részt többen. A befektetők lehetnek nagyon okosak és élelmesek, amikor földi értékpapírokról, részvényekről van szó, de sajátosan nehézfejűek akkor, amikor a lehető legnagyobb szellemi befektetést kínálják nekik.
Július 30 Egyformán fontos minden szolgálat
"Amekkora annak a része, aki elment a harcba, akkora legyen annak a része is, aki a felszerelésnél maradt. Egyforma részt kapjanak!" 1Sámuel 30,24
Amikor Dávid Ciklágot visszafoglalta az amálekitáktól, emberei közül némelyek nem akarták megosztani a zsákmányt azzal a 200 férfival, akik visszamaradtak Beszór patakjánál. Dávid azonban úgy rendelkezett, hogy azok is ugyanolyan részt kapjanak belőle, mint akik részt vettek a harcban.
Minden harcban részt vevő katonára több olyan katona jut, akik a front mögött dolgoznak. A második világháborúban az amerikai csapatoknak csak mintegy 30%-a tartozott a harcoló egységekhez. A többiek segítő szolgálatot végeztek, mint hadmérnökök, szálláscsinálók, küldöncök, rádiósok, vegyészek, szállítók és a katonai közigazgatás munkatársai.
Így van ez az Úrért való munkában is. Noha valamennyi keresztyén ember katona, nem mindegyikük harcol a frontvonalban. Nem mindnyájan prédikátorok, evangélisták, pásztorok vagy tanítók. Nem mindnyájan misszionáriusok, akik a világ különböző szellemi hadszínterein bevetésben vannak.
Isten hadseregében is van segítőszemélyzet. Itt vannak az Ő hűséges imaharcosai, akik naponta imádkoznak és könyörögnek mindaddig, amíg a harc jóra nem fordul. Vagy a hűséges sáfárok, akik állandóan áldozatos és lemondó életet élnek, hogy a frontra minél több pénz jusson. Azután azok, akik élelemről és szállásról gondoskodnak azok számára, akik az ellenséggel közelharcot folytatnak. Gondoljunk azokra is, akik kéziratokat gépelnek, amelyek azután az üzenetet távoli országokba viszik. Gondoljunk azokra a kiváló asszonyokra, akik otthon végzik szolgálatukat azzal, hogy fiakat és leányokat nevelnek a Király szolgálatára. Mindenkire, aki harcban áll, többen jutnak olyanok, akik segédszemélyzetként dolgoznak.
És amikor majd a jutalmat osztják, akkor ezek a segítők ugyanazt a részt kapják, mint azok, akiket hős harcosokként ünnepelnek. Akik csöndben és szerényen szolgáltak az arcvonalak mögött, azok ugyanabban a tisztességben részesülnek, mint akik a frontharcokban szereztek nevet maguknak.
Isten pontosan meg tud ítélni mindent. Minden szolgálat jelentőségét pontosan fel tudja mérni. Ezért lesz majd sok meglepetésben részünk. Azt látjuk esetleg, hogy olyanok, akiket mi jelentéktelennek tartottunk, valójában igen fontos szolgálatot végeztek. Nélkülük mi magunk is erőtlenek lettünk volna.
Július 29 Maradj elkülönülve!
„A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az Úr haragja." 2Krónika 19,2
Jósáfát király az istentelen Aháb királlyal szövetkezett a Szíria elleni háborúban. Szentségtelen volt ez a szövetség, amely csaknem a király életébe került. A szírek azt hitték Jósáfátról, hogy ő Aháb, és már csaknem megölték, amikor észrevették tévedésüket.
Noha Jósáfát megmenekült a haláltól, nem kerülte el a szigorú megrovást Jéhu próféta részéről. Isten haragszik, ha az övéi az istentelenekkel működnek együtt, és azokat szeretik, akik Őt gyűlölik.
Mikor történik ilyesmi napjainkban? Például akkor, amikor a hitvalló evangéliumi keresztyének közismert liberálisokkal szövetkeznek nagy vallásos mozgalmakban. Ezek a liberálisok tagadják a keresztyén hit alapvető tanításait. Megpróbálják aláásni a Biblia tekintélyét kételyeikkel és tagadásaikkal. Ezek, noha keresztyénnek mondják magukat, valójában Krisztus keresztjének az ellenségei. Azzal dicsekednek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek (lásd Fil 3,18-19). Támogatásukból semmi haszna nincs Krisztus ügyének, csak kárára lehet annak.
Minél befolyásosabb lesz az ökumenikus mozgalom, annál erősebb nyomás nehezedik a bibliahívő keresztyénekre, hogy csatlakozzanak a keresztyénségben levő istentelen elemekhez. S ha erre nem hajlandók, gúnyolják és támadják őket, és megnyirbálják szabadságukat. A Krisztushoz való hűség azonban azt kívánja tőlük, hogy maradjanak meg az elkülönülés keskeny ösvényén.
Egyik legfájdalmasabb csapás az, amikor valódi keresztyének is megvetik azokat a testvéreiket, akik nem hajlandók az istentelenekkel együtt munkálkodni. Ismeretes, hogy vezető keresztyén személyiségek elismeréssel szólnak a modernistákról, miközben támadják a fundamentalistákat (bibliahívőket). A liberális tudományosságot fontosabbnak tartják a keresztnél, jóakaratúlag idézik a liberális szerzőket, és szeretetteljes megértést hirdetnek a liberális tévtanokkal szemben. Fundamentalista testvéreik számára pedig lesújtó megjegyzéseik maradnak, csak azért, mert azok világosan meg akarják húzni a határvonalat az igazak és istentelenek között.
Isten ellenségeinek a kegyeibe behízelkedni vagy segítségüket keresni, a hűtlenség vonalát jelenti. A Krisztushoz való hűség megkívánja, hogy megalkuvás nélkül kövessük Őt, és szembeszálljunk ellenségeivel.
Július 28. Tékozló fiú
„Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani." Ézsaiás 55,7
A bűnös fél, hogy Isten nem fogadja el őt. Az elbukott, de bűnbánatra kész ember kételkedik abban, hogy Isten valaha is el tudja-e felejteni vétkeit. Igeversünk azonban arra emlékeztet bennünket, hogy akik megtérnek az Úrhoz, azokat Ő teljes irgalommal és bűnbocsánattal fogadja.
Ezt ábrázolja ki egy olyan történet, amelyet újra meg újra hallhatunk az évek során - olyan történet, amelyben a részletek változnak, de a lényeg marad, és él tovább. Egy lázadó fiúról van szó, aki megszökött hazulról, New Yorkba ment, ott bűnben és szégyenben élt, végül a börtönben kötött ki. Négy év múlva kiengedték, és akkor föltétlenül haza akart menni. De gyötörte a félelem, hogy apja nem fogadja vissza. Azt a csalódást, hogy saját családja kiveti, nem tudta volna elviselni.
Végül levelet írt az apjának. Megírta, hogy a következő hét péntekjén vonatra ül hazafelé. Ha a család szívesen fogadja őt, akkor kössenek egy fehér zsebkendőt a házuk mögött álló tölgyfára. Ha a vonat elhalad előttük, és a fán nem lát fehér zsebkendőt, akkor ő egyszerűen tovább utazik.
S eljött a nap, hogy vonatra ült, komoran, magába roskadva, tele a legrosszabb előérzetekkel. „Véletlenül" mellette ülő útitársa hívő keresztyén ember volt. Néhány sikertelen kísérlet után végre rávette, hogy nyissa meg szívét, és mondja el történetét. Még nyolcvan kilométerre voltak a házuktól. A hazatérő tékozló fiú reménység és félelem között hányódott. Már csak hatvan kilométer. Arra a szégyenre gondolt, amit szüleire hozott, és arra, ahogy összetörte szívüket. Negyven kilométer. Elvonulnak előtte eltékozolt évei. Harminc kilométer, húsz kilométer, tíz kilométer.
Végre meglátja a házat. És megrendülve nézi a vonat ablakából: az egész tölgyfa el van borítva fehér vászoncsíkokkal, amelyek vidáman libegnek az szélben. Feláll, fogja bőröndjét, és könnyes szemmel készül a leszállásra.
A fa természetesen a keresztről beszél. Kitárt karokkal, a bűnbocsánat számtalan ígéretével fogadja a bűnbánó bűnöst, hogy hazatérjen. Micsoda fogadtatás az atyai házban!
Július 27 Nem elég csak meghallani
„Csak ennyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek." Ezékiel 33,32
Iróniaként hat, hogy az Isten Igéje hirdetésénél a hallgatóság gyakran el van ragadtatva a prédikátortól, de nem az üzenettől, amely tőlük cselekvést követel.
Ez érvényes egyfelől a nyilvános igehirdetésekre. Az emberek csodálják a prédikátort. Emlékeznek tréfáira és illusztrációira. Dicsérik szónoki erejét, de amikor az engedelmességről van szó, mintha megbénultak volna. Immunisak minden cselekvésre szóló felhívással szemben. Mintha a kellemes hang narkotizálta volna őket.
Ismert jelenség ez azok előtt is, akik lelkigondozói szolgálatban állnak. Vannak, akiknek a lelkigondozói tanácsadás titkos kielégítést jelent. Kivirágoznak attól, hogy egy rövid órán át ők vannak a figyelem középpontjában. Annyira élvezik a lelkigondozó társaságát, hogy valósággal krónikus lelkigondozói esetté válnak.
Állítólag azért jönnek, hogy tanácsot kérjenek. Valójában azonban semmit nem akarnak. Már elhatározták, hogy mit fognak cselekedni. Tudják, mit akarnak. S ha a lelkigondozó tanácsa egybehangzik saját kívánságaikkal, akkor megerősödnek. De ha nem, akkor fütyülnek a tanácsára, és folytatják elhatározott útjukat.
Heródes király szívesen hallgatta Keresztelő Jánost (Mk 6,20), de megmaradt felszínes embernek, minden komoly szándék nélkül. Esze ágába sem jutott, hogy életén a hallott üzenet nyomán változtasson.
Erwin Lutzer írja: „Megállapítottam, hogy a lelkigondozás egyik bénító problémája az a tény, hogy a legtöbb ember egyszerűen nem akar megváltozni. Természetesen kisebb változásokat hajlandók véghezvinni - különösen akkor, ha magatartásuk miatt mindenféle nehéz helyzetbe kerülnek. De a legtöbben jól érzik magukat bűneikkel mindaddig, amíg azok ellenőrizhetetlenné nem válnak. És azt szeretik a legjobban, ha Isten a minimumra csökkenti az életükbe való beavatkozást."
Egyes lelkigondozók kifejlesztettek egyfajta stratégiát abból a célból, hogy áthidalják a hallgatás és a cselekvés közti szakadékot. A tanácsot kérőnek adnak egy konkrét feladatot, amelyet föltétlenül el kell végeznie, mielőtt legközelebb elmegy hozzá. Ezzel bizonyos mértékig kiszűrik azokat, akik nem gondolják komolyan az egészet. Ez megóvja mindkét felet az időpocsékolástól.
Félelmetes és veszedelmes, ha életünk olyan szakaszához érkezünk, amikor hallgathatjuk Isten Igéjét anélkül, hogy az bármire is indítana. Kérnünk kell az Urat, tegyen minket állandóan érzékennyé az Ő hangja iránt, és késztessen arra, hogy mindazt megtegyük, amit mond.
Július 26 Megvetés és gyűlölet - miért?
„Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe". Máté 10,35-36
Az Úr itt nem eljövetelének közvetlen céljáról beszél, hanem annak szinte kikerülhetetlen következményéről. Azt mondja ezzel, hogy akik Őt követik, azok számíthatnak arra, hogy dühös ellenségeskedés veszi körül őket rokonaik és ismerőseik részéről. Ilyen értelemben véve nem azért jött, hogy békességet hozzon, hanem kardot (34. v.).
A történelem beteljesítette ezt a jövendölést. Valahol csak az emberek odafordultak az élő, őket szerető Megváltóhoz, megvetés és ellenségeskedés volt az osztályrészük. Kigúnyolták, örökségüktől megfosztották, a szülői házból kitagadták, munkahelyükön megvetették, sőt olykor meg is ölték őket.
Az ilyen ellenállás teljesen értelmetlen, sőt érthetetlen. Itt van pl. egy apa, akinek a fia kábítószer-élvező volt. Csakhogy a fiú hátat fordított a kábítószereknek, és most Krisztus aktív szolgája. Az ember azt hinné, hogy az apa boldog. De nem! Valósággal dühöng. Nyíltan kijelenti, hogy jobban örülne, ha a fia olyan lenne, mint korábban volt.
Másokat megszabadít Krisztus az alkoholizmustól, bűnözéstől, szexuális perverziótól és okkultizmustól. Az ilyenek a maguk naivitásában azt gondolják, hogy rokonaik ennek láttán nemcsak fellelkesülnek, hanem maguk is hívő keresztyénné akarnak lenni. Sajnos azonban másként áll a dolog. Az Úr Jézus érkezése meghasonlást támaszt a családban.
S ha valaki Krisztusért elhagyja szülei vallását, az olykor a legmélyebb indulatokat szítja fel. Megtörténhet pl. az olyan családokban, amelyek már csak névleg zsidók, hogy ha a család valamely tagja keresztyénné lesz, az heves érzelmi kitöréseket okoz. Az illetőt hitehagyottnak és árulónak bélyegzik, sőt Hitlerrel egyenértékű zsidóellenségnek mondják. A keresztyénné lett családtag minden kérlelése és magyarázkodása süket fülekre talál.
Számos iszlám országban a Krisztushoz való megtérést halállal büntetik. A halálos ítéletet nem az állami szervek hajtják végre, hanem a legközelebbi családtagok. Így pl. a feleség finomra őrölt üveget kever férje ételébe.
És mégis megtörténik, hogy az újonnan megtértek azáltal, hogy a gyűlöletet és az üldözést Krisztushoz hasonló türelemmel viselik, gondolkozásra késztetnek másokat saját életük és vallásuk ürességéről, és akkor ezek is bűnbánattal és hittel fordulnak az Úr Jézus Krisztus felé. Így növekszik az ellenállás közepette Jézus Krisztus serege, és terjed üldöztetés által is.
Július 25 Kiegyenlítődés
"De az Úr látta Lea megvetett voltát, és megnyitotta az ő méhét, Ráhel ellenben meddő maradt." 1Mózes 29,31
Életünkben működik a kiegyenlítődés törvénye. E törvény szerint egy bizonyos területen hátrányos helyzetű embereknek más területeken különleges előnyeik vannak. Ha egy asszonyból hiányzik a szépség, kiegyenlítődik pl. nagy gyakorlati bölcsességével. Ha egy férfi ügyetlen a sportban, talán nagy intellektuális képességei vannak. A költőkből gyakran hiányzik a gyakorlati érzék, a művészek pedig gyakran gyámoltalanok a pénzügyekben.
Amikor Isten észrevette, hogy Jákób jobban szereti Ráhelt, mint Leát, termékenyebbé tette Leát. Jóval később ugyanez a törvény érvényesült Anna és Peninná esetében. Elkána jobban szerette Annát, mint Peninnát, de Peninnának voltak gyermekei, Annának pedig nem voltak (1Sám 1,1-6).
Fanny Crosby (1823-1915, amerikai énekszerzőnő) nem látott, viszont rendkívüli adottsága volt evangéliumi énekek szerzésére, amelyek ma is a gyülekezetek nagy kincsét képezik (pl. Jézus ölében bizton..." stb.). Alexander Crudens (1699-1770) súlyos depresszióban szenvedett, mégis volt ereje a róla elnevezett bibliai szókönyvet elkészíteni (amely tulajdonképpen minden modern konkordancia alapja).
Vagy vegyük pl. azt az egyszerű, szerény keresztyén embert, akinek semmiféle képessége nincs arra, hogy mások előtt bizonyságot tegyen, de valóságos „műszaki zseni", aki állandóan menetkész állapotban tudja tartani testvérei autóját. Az igehirdető viszont ilyen dolgokban reménytelenül ügyetlen. Ha valami baj van az autójával, nem tud mást tenni, mint hogy kinyitja a motorházat - és imádkozik.
Ha valakinek az a véleménye, hogy a kiegyenlítődés törvénye nem mindig érvényesül az életben tökéletesen, akkor igazat kell adnunk neki. Léteznek egyenetlenségek és igazságtalanságok. De ez a földi élet nem minden! Az utolsó fejezet még nincs megírva! Ha majd Isten szétnyitja a függönyt, és megláttatja velünk a túlvilágot, akkor világos lesz előttünk sok minden. Meghalljuk pl. azt, amit Ábrahám mondott a gazdagnak: „Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz" (Lk 16,25).
Addig is azonban jó, ha az életről kiegyenlített a látásmódunk. Ahelyett, hogy folyton a hiányosságaink fölött siránkoznánk, inkább arra gondoljunk, hogy kaptunk Istentől olyan tulajdonságokat és képességeket, amelyek másokban - akik kedvezettebbnek látszanak - nincsenek meg. Ez megóv bennünket a kisebbrendűségi érzéstől, irigységtől és keserűségtől.
Július 24. Úr napja
„Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében." Róma 14,5
Az „egyforma" szó tulajdonképpen nem szerepel az eredeti szövegben, ezt a fordítók illesztették oda. Tulajdonképpen így hangoznék a mondat: „az pedig minden napot megtart", vagyis számára minden nap szent.
A törvény alatt élő zsidók számára a hetedik nap, a szombat kiváltképpen szent volt. A törvény megtiltott minden munkát ezen a napon, még az utazást is korlátozta, külön áldozatokat követelt.
A kegyelem alatt élő keresztyének számára sehol nem parancsolja az Ige, hogy tartsák meg a szombatot. Számukra minden nap szent, noha hiszik, hogy Isten Igéjében benne van az alapelv, hogy a hét nap közül az egyik a nyugalom napja. Senki sem ítélheti el őket azért, mert nem tartják meg a szombatot (Kol 2,16).
Különösen kiválik a napok közül a hét első napja, az „Úr napja". Az Úr Jézus ezen a napon támadt fel (Jn 20,1). Feltámadása után két egymást követő vasárnapon találkozott a tanítványaival (Jn 20,19.26). A Szent Szellem pünkösdkor, a hét első napján adatott: a pünkösd a zsengék ünnepe után hét vasárnappal volt (3Móz 23,15-16; Csel 2,1), az pedig Krisztus feltámadásának jelképe (1Kor 15,20.23). A tanítványok összegyűltek a hét első napján, hogy megtörjék a kenyeret (Csel 20,7). Pál elrendelte a korintusiaknak, hogy adományaikat a hét első napján gyűjtsék össze (1Kor 16,1-2). Ez azonban nem a különleges kötelezettségek napja, mint a szombat, inkább a kiváltságok napja. Mivel vasárnap szabadok vagyunk a munka kötelezettsége alól, ezt a napot felhasználhatjuk az Úr imádására és az Ő szolgálatára, úgy, ahogy az a hétköznapokon nem lehetséges.
Bár megvan a szabadságunk arra, hogy minden napot szentnek tartsunk, arra azonban nincs szabadságunk, hogy az Úr napján olyasmit csináljunk, ami másoknak tőrré válhat. Ha a ház javítása, autónk tisztogatása vagy labdarúgás egy testvérünk botlását okozhatja, akkor inkább mondjunk le erről. Ahogy Pál mondja: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás fölött, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek ne okozzatok megütközést vagy botlást" (Róm 14,13).
A törvény alatt élő zsidók a munkával töltött hét utolsó napján tartották a nyugalom napját. A kegyelem alatt élő keresztyének nyugalom napjával kezdik a hetet, mivel Krisztus a megváltás művét elvégezte.
C. I. Scofield rámutatott arra, hogy az Úr napjának igazi jellegét az adja meg, amivel az Úr töltötte ezt a napot: „Megvigasztalta a síró Máriát; hét mérföldet ment együtt két elbizonytalanodott és szomorú tanítvánnyal, tanítást adva nekik közben a Bibliából; személyes lelkigondozói beszélgetést folytatott a visszaesett Péterrel, és a felső teremben a Szent Szellemet közölte a tanítványokkal."
Kol.2. 16 Senki titeket el ne ítéljen evésért, ivásért vagy ünnep vagy újhold vagy szombat miatt, 17 amelyek csak árnyékai az eljövendőknek, de a valóság Krisztusé.
Július 23. Szellemiséged árnyéka
„A betegeket is kivitték az utcákra, ágyakra és fekvőhelyekre tették le őket, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre." ApCsel 5,15
Az emberek fölismerték, hogy Péter szolgálata erőt hordoz magában. Amerre csak ment, betegek gyógyultak meg. Nem csoda, ha az emberek az árnyékába akartak kerülni! Hatalmas befolyással volt rájuk.
Mindegyikünk vet valamilyen árnyékot. Akár akarjuk, akár nem, befolyásoljuk azoknak az embereknek az életét, akikkel kapcsolatba kerülünk.
Herman Melville ezt írta: „Nem élhetünk csupán önmagunknak. Életünk ezernyi láthatatlan szállal van összefonódva más emberekével, és ezeken a láthatatlan idegpályákon cselekedeteink elfolynak tőlünk mint indítékok, s mint következmények térnek vissza hozzánk."
„Te evangéliumot írsz, üzenetet, mindennap egy fejezetet; a cselekedetek által, amit teszel, szavak által, amelyeket mondasz. Az emberek pedig olvassák, amit írsz, akár becstelenséget, akár igazságot. Mondd csak, milyen a rólad elnevezett evangélium?"
John Wesley mondta egyszer „Anyámtól többet tanultam a keresztyénségről, mint Anglia összes teológusától."
Kijózanító, ha tudomásul vesszük, hogy amikor ránk néz valaki, közben azt gondolja: „Tehát ilyen a keresztyén ember." Ezt mondhatja talán fiunk vagy leányunk, barátunk vagy szomszédunk, tanítónk vagy tanítványunk. Mi vagyunk számára a mintakép, az eszménykép. És gondosabban megfigyel bennünket, mint ahogyan gondoljuk. Életünk a hivatásban, a gyülekezetben, a családban; imaéletünk - mindez mintát jelent más számára, amit utánoz. Azt akarja, hogy az árnyékunk rá essen.
Általában azt gondoljuk, hogy az árnyék teljesen jelentéktelen dolog. De az a szellemi árnyék, amit másokra vetünk, nagyon is valóságos! Ezért fel kell tennünk magunknak a kérdést: Ha egyszer mindazok élete, akikkel érintkezésbe kerültem, az ítélet elé kerül, akkor a velem való érintkezés örömüket vagy szenvedésüket szaporítja?
Robert G. Lee írja: „Amik vagyunk, amit mondunk, és amit teszünk, annak másokra gyakorolt hatását éppúgy nem tudjuk megakadályozni, mint azt, hogy a testünk a napsütésben árnyékot vessen. Amik önmagunkban vagyunk, az torzítás nélkül meglátszik kifelé is. Olyan a másokra gyakorolt befolyásunk, hogy ahhoz képest a puszta beszéd vagy a meggyőző erő gyönge eszközök csupán."
július 22., Jóvátétel és dicsőítés
„Uram,... ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." Lukács 19,8
Mihelyt Zákeus megnyitotta szívét az Úr Jézus előtt, az Istentől munkált magatartás azt mondta neki, hogy tegye jóvá a múltban elkövetett vétkeit! Tisztességtelen módon szerzett pénzt, ennek tudatára ébredt, és elhatározta, hogy a dolgot rendbe teszi.
A jóvátétel bibliai tanítás, és jó bibliai gyakorlat. Ha megtértünk, a jogtalanul nálunk levő dolgokat vissza kell adunk jogos tulajdonosaiknak! A megváltás nem ment fel bennünket a felelősség alól, hogy a múltban elkövetett vétkeket jóvá tegyük. Aki a megváltása előtt pénzt lopott, Isten megtapasztalt kegyelme megkívánja tőle, hogy azt a pénzt visszafizesse. A megtérésünk előtt csinált adósságaink sincsenek egyszerűen eltörölve az újonnan születés által.
Évekkel ezelőtt, amikor Belfastban W. P. Nicholson (1876-1959) igehirdetésének hatására emberek százai jutottak hitre, a helyi gyárak kénytelenek voltak új raktárakat építeni, hogy elhelyezhessék azokat a tárgyakat, amelyeket az újonnan megtértek visszavittek.
Amerikában mamutraktárak kellenének ahhoz, hogy csak azokat a holmikat elhelyezzék, amiket a katonák a hadseregtől loptak. Nem is szólva a gyárakból, irodákból és üzletekből ellopott szerszámokról, anyagokról és árukról, amelyek ismeretlen embereknél lapulnak.
Ha a hívő ember ilyen jóvátételt végez, akkor azt az Úr Jézus nevében kell tennie. Például így: „Évekkel ezelőtt, amikor Önnél dolgoztam, ezeket a szerszámokat elloptam, de nemrégiben üdvösséget nyertem, és az Úr Jézus teljesen átalakította az életemet. Ő helyezte szívemre, hogy ezeket a szerszámokat most visszahozzam, és Öntől bocsánatot kérjek." Ily módon az Úr megkapja a dicsőséget, amely megilleti Őt.
Vannak olyan körülmények, amelyekben a lopott pénz megtérítésekor - az Úr Jézusért - kamatot is kell fizetni. Erre példa az ószövetségi jóvátételi áldozat, amely előírta, hogy a megtérített kár mellé oda kell tenni annak ötödrészét.
Adódnak azonban olyan helyzetek is, amikor az eltelt hosszú idő, és megváltozott körülmények miatt a jóvátétel már nem lehetséges. Az Úr tud erről is. Ha valaki megvallja bűnét, akkor a komoly és őszinte jóvátételi vágyat egynek veszi magával a jóvátétellel - de csakis azokban az esetekben, amikor a jóvátétel már nem lehetséges.
Július 21. Ki hordja a terhed?
„Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok."
1Péter 5,7
Lehetséges egy hosszú életen át hitben élni úgy, hogy közben sohasem tanuljuk meg gondjainkat az Úrra vetni. Megtanulhatjuk könyv nélkül ezt az igeverset, sőt, prédikálhatunk róla másoknak úgy, hogy eközben nem váltjuk át saját életünkben cselekedetté. Értelmünkkel tudjuk, hogy Isten gondoskodik rólunk, törődik ügyeinkkel, még a legnagyobb nehézségeket is kezébe veheti! Ugyanakkor pedig éjszaka álmatlanul hánykolódunk ágyunkban, gondokat csinálunk magunknak, idegeink felőrlődnek, és a legrosszabbtól tartunk.
Pedig nem kell ennek így lennie! Van egy barátom, akinek több nehézsége és problémája akad, mint amit mi egyáltalán ismerünk. Ha mindezeket egyedül kellene hordoznia, hamarosan súlyos idegbeteg lenne. Mit tesz hát? Nyomorúságait teljes egészében az Úr elé viszi, és ott is hagyja. Feláll térdeiről, bebújik ágyába, talán elzümmög néhány strófát egy evangéliumi énekből, és azután egy szempillantás alatt elalszik.
Egy Bill nevű testvér mondta egyszer LeRoy Eimsnek: „LeRoy, vigasztalást találtam az 1Péter 5,7-ben. Rájöttem, hogy vagy én hordozom életemben a terheket, vagy az Úr Jézus. Elhatároztam, hogy Őrá vetem őket."
Eims elhatározta, hogy ő is megkísérli ezt. Ezt írta: „Fölmentem a szobámba, és imádkozni kezdtem. Amennyire csak tőlem tellett, megpróbáltam azt tenni, amit Bill mondott. Már hónapok óta valami súlyosan megfeküdte a gyomromat. És most szó szerint éreztem, hogyan oldódik fel bennem az a valami. Megtapasztaltam Isten szabadítását. Nem, a probléma nem tűnt el, mindmáig megvan. De a teher eltűnt. Többé nincsenek álmatlan éjszakáim, és nem sírom álomba magamat. Vidám lélekkel és hálás szívvel tudok becsületesen szembenézni a terhekkel."
Isten arra biztat engem,
hogy Reá vessem minden terhem,
s bizalommal tegyem kezébe
nehézséget, s életem!
S én mit teszek?
A váratlan jött bajok láttán
elvesztem mind bizalmamat,
s magam cipelem gondomat!
Pedig a Megváltó nekünk is mondja:
Ne erőlködj a lehetetlenen,
ne cipeld a problémáidat,
tedd hittel mind a kezembe,
és megnyugszol az én igám alatt!
Július 20. Barátság
"Az ember, akinek barátai vannak, tanúsítson barátságot." Példabeszédek 18,24
Valamennyi mai bibliafordítás másként adja vissza ezt az igeverset („van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél"), de mindegyik tartalmazza azt a drága igazságot, hogy a barátságot ápolni kell. A barátság erősödik, de ha elhanyagoljuk, tönkremegy.
Egy evangéliumi folyóirat egyik cikke mondja: „Barátságok nem keletkeznek csak úgy maguktól, azokat ápolni kell - röviden: munkálkodnunk kell rajtuk. Alapjuk az adás. Nemcsak jó idők számára érvényes, hanem a rosszakra is. Nyomorúságunkat nem titkoljuk az igazi barát előtt, de nemcsak azért ragaszkodunk egy baráthoz, hogy segítsen nekünk, ha kell."
A jó barát érték! Mellénk áll, ha igaztalanul vádolnak minket. Mindig megmondja nekünk, ami bennünk jó, de nyíltan rámutat azokra a pontokra is, amelyek javításra szorulnak. Az évek során állandó kapcsolatban marad velünk, s megosztja örömeinket és szenvedéseinket.
Ez nagyon fontos - kapcsolatban maradni! Akár levelek, telefonhívás, látogatások által. A barátság azonban nem egyirányú út. Ha levelekre sohasem válaszolok, ezzel azt mondom, hogy nem tartom érdemesnek a barátság folytatását. Túlságosan elfoglalt vagyok. Vagy: nem akarom, hogy zavarjanak. Vagy: nem szeretek levelet írni. Csak nagyon kevés barátság képes túlélni a hosszabb elhanyagolást.
Ha nem óhajtjuk valakivel felvenni a kapcsolatot, vagy ápolni, annak oka gyakran az önzés. Önmagunkra gondolunk, az időre, energiára és a költségekre, amiket be kellene fektetni. Az igazi barátság másokra gondol, hogyan tudjuk őket bátorítani, vigasztalni, vagy segíteni nekik; hogyan közvetíthetnénk nekik szellemi táplálékot.
Sokat köszönhetünk azoknak a barátainknak, akik a Szellemtől indítva Igét hoztak számunkra akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá! - Volt az életemnek egy korszaka, amikor nagyon nyomorultul éreztem magam, mert az Úr szolgálata során mély csalódásban volt részem. Egy nőtestvér, aki pedig nem is tudhatta, mennyire el vagyok csüggedve, bátorító levelet írt, amelyben az Ézsaiás 49,4-et idézte: „Én azonban ezt mondtam: hasztalan fáradoztam, semmiért hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél." - Pontosan erre az Igére volt akkor szükségem, hogy fölemeljen, és újra visszavigyen a munkába.
Charles Kingsley írta:
„Elfelejthetjük-e azt a barátot, azt az arcot, amely bátorítóan nézett ránk, és a célra fordította tekintetünket, és biztatott a futásra? Nagyon el vagyunk adósodva ezekkel az istenfélő lelkekkel szemben! Még ha el tudnánk is felejteni őket, akkor sem tehetjük soha."
Legtöbbünknek egész életünk során csupán néhány jó barátja akad. S mert ez így van, ezért minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ezeket a barátságokat erősnek és egészségesnek megtartsuk.
Július 19., Úgy, ahogyan Ő
"Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban."
1János 4:17,
Olyan újszövetségi igazság tárul itt elénk, amely valósággal megdöbbent minket. Mi sohasem mernénk kimondani e szavakat, ha nem találnánk a Bibliában. Pedig ezek csodálatosan igazak, örülhetünk nekik!
Milyen értelemben vagyunk mi ebben a világban, ahogyan Krisztus van? Szinte mindig automatikusan arra gondolunk, miben nem vagyunk éppen olyanok, mint Ő volt. Nem osztozunk Vele isteni tulajdonságaiban, mint amilyen pl. a mindentudás és mindenütt jelenvalóság. Telve vagyunk bűnökkel és hibákkal, míg Ő bűntelen és tökéletes. Nem szeretünk úgy, ahogyan Ő szeretett, nem bocsátunk meg úgy, ahogyan Ő megbocsátott.
Milyen módon vagyunk tehát „úgy, ahogyan Ő"? A vers önmagát magyarázza: „Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban." Isten szeretete oly módon munkálkodott az életünkben, hogy nem félünk, ha majd Krisztus ítélőszéke elé kell állnunk. Ennek a bizalomnak az alapja az, ami bennünk Krisztussal közös - az ítélet mögöttünk van. Az ítéletre nézve vagyunk úgy, ahogyan Ő! Ő elhordozta bűneinket a golgotai kereszten, ezzel a bűn kérdését megoldotta. Mivel elhordozta a bűneinkért járó büntetést, nekünk már soha többé nem kell elhordoznunk. Bizakodva énekelhetjük:
„Halál és ítélet már mögöttem vannak, kegyelem és dicsőség tárult fel előttem, minden hullám Jézuson csapott át, és ott elveszítették minden erejüket."
„Nincs már kárhozat, nincs már pokol számomra, a gyötrelmet és tüzet sohasem látják meg szemeim. Nincs már ítélet számomra, és a halálnak sincs számomra fullánkja: mivel az Úr, aki szeret engem, szárnyai alatt megoltalmaz."
Úgy vagyunk, ahogyan Ő - nemcsak az ítélet tekintetében, hanem abban a tekintetben is, hogy Isten elfogad minket. Isten előtt ugyanolyan kedvesek vagyunk, mint az Úr Jézus, mivel Őbenne vagyunk.
„Oly közel vagyok Istenhez az Ő Fiának személyében, mint Ő."
Végül azért vagyunk úgy, mint Krisztus, mert az Atya Isten éppúgy szeret minket, mint Őt. Főpapi imájában azt mondta az Úr Jézus: „Úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél" (Jn 17,23b). Ezért nem túlzás, ha azt mondjuk:
„Szeret engem Istenem, jobban nem is szerethet. Az a szeretet, amellyel Fiát szereti, ugyanaz, amit én is átélek."
Így tehát igaz, hogy amint Krisztus van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. Örüljünk hát ennek!
Július 18. Ítélkező szellem
„Ezért nem lett gyermeke Mikálnak, Saul lányának holta napjáig." 2Sámuel 6,23
Dávid túláradó lelkesedéssel vitte a frigyládát Jeruzsálembe, hogy ott elhelyezze azt a külön e célra felállított sátorban. A király érezte, hogy pályafutásának ez az egyik legnagyobb eseménye, és ezért teljes erejéből táncolt a frigyláda előtt. Felesége, Mikál kigúnyolta a szerinte királyhoz méltatlan magatartásért. Kritikájának közvetlen következményeként haláláig nem lehetett gyermeke.
A kritikai szellem terméketlenséghez vezet. Természetesen nem az építő bírálatról van szó. Ha a kritika jogos, hálásan kell fogadnunk, és hasznossá tehetjük. (Kevés olyan barátja akad az embernek egész élete során, aki annyira szereti, hogy segítőkész kritikát gyakoroljon vele szemben.)
A negatív indulatú kritika hatása azonban katasztrofális lehet. Összetörheti az ember életén belül Isten munkáját, és néhány pillanat alatt semmivé teheti az évek óta tartó növekedést. Dávid történetében a frigyláda Krisztus kiábrázolója, a Jeruzsálembe hozott láda pedig arról a Krisztusról beszél, aki elfoglalja trónját az ember szívében. Ha ez megtörténik, akkor a Szent Szellemmel betöltött hívő ember nem is tehet mást, mint hogy kifejezésre juttassa túláradó örömét. Ez gyakran kihívja maga ellen a hitetlenek ellenséges magatartását, sőt, olykor más keresztyén testvérek részéről a megvetést. Az ilyen kritikai magatartás azonban terméketlenséghez vezet.
Nemcsak a személyes életben munkálhatja a kritika a terméketlenséget, hanem a helyi gyülekezet életében is. Vegyük példának azt a gyülekezetet, amelyben a fiatalokra a kritika szüntelen záporesője zuhog. Felelősségre vonják őket ruházatuk, hajviseletük, nyilvános imádságaik és zenéjük miatt. A gyülekezet vezetői - ahelyett, hogy türelmesen vezetnék és tanítanák őket - elvárják tőlük, hogy egyik pillanatról a másikra felnőtté váljanak. Ezek a fiatalok csakhamar elmaradoznak, és más gyülekezetekbe mennek, ahol megértően fogadják őket, az általuk elhagyott gyülekezet pedig elevenen meghal.
Tanuljunk Mikál példájából, hogy az ilyen ítélkező szellem nemcsak az áldozatát sérti meg, hanem azon is megbosszulja magát, aki gyakorolja. A büntetés pedig a szellemi terméketlenség.
Július 17. Áldás és átok
„Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat." 1Mózes 12,3
Amikor Isten elhívta Ábrahámot, hogy választott népének ősatyja legyen, megígérte, hogy ennek a népnek a barátait megáldja, ellenségeit pedig megátkozza. Az azóta eltelt évszázadok során a zsidó nép végtelenül sokat szenvedett az ellenségeskedéstől és elnyomástól, de Istennek az antiszemitizmus fölött kimondott átka sem szűnt meg.
Hámán a zsidó nép kiirtását tervezte Perzsiában. Rávette a királyt, hogy írjon alá egy megváltoztathatatlan törvényt. Eleinte úgy látszott, minden kedvezően megy, ahogy eltervezte, de azután jöttek a bökkenők. Az ősellenséget katasztrófa sújtotta, és végül arra a bitófára akasztották fel, amelyet Ő emelt a zsidó Mardokajnak (Eszter könyve).
Hitler Adolfnak is az lett a végzete. Ördögi programot eszelt ki a zsidók teljes kiirtására koncentrációs táborokban, gázkamrákban, krematóriumokban és tömegmészárlásokban. Úgy látszott, semmi nem akadályozza meg szándéka véghezvitelében. De azután fordult a kocka, és Hitler szégyenletesen és gyáván halt meg bunkerében.
Az antiszemitizmus borzalmas tetőpontját éri el majd a nagy nyomorúság idején. A zsidók kénytelenek lesznek gyötrelmeket és halált elszenvedni; valamennyi nem zsidó nép gyűlöli majd őket. Közülük nagyon sokat meggyilkolnak akkor. A pogromnak azonban véget vet a mi Urunk Jézus Krisztus személyes megérkezése. És akkor népének üldözőit megsemmisíti.
Egyetlen igazán hívő ember sem szennyezheti be lelkét az antiszemitizmussal. Ura, Megváltója zsidó volt. Isten felhasználta a zsidó népet arra, hogy rajta keresztül adja nekünk a Szentírást, és Ők voltak azok is, akik megőrizték. És még ha Isten a zsidó népet átmenetileg „holt vágányra" is tette, mert elvetették a Messiást, ma is szereti Izráelt, az atyákért. Senki, aki a zsidókat gyűlöli, nem várhatja Isten áldását életére és szolgálatára.
„Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek!" (Zsolt 122,6).
Június 16 Hűség
„Segíts, Uram, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül."
Zsoltár 12,2
Az emberek egymás iránti hűségét a kihalás veszélye fenyegeti. S ha már Dávid is erről panaszkodott a maga idejében, föl kell tennünk a kérdést: vajon mit szólna a mai helyzethez?
Amikor valakire azt mondjuk: hű ember, akkor nyilván arra gondolunk, hogy megbízható. Amit megígér, azt meg is tartja. Ha feladatot kap, azt elvégzi. Ha megválasztják valamely tisztségre, abban megbízhatóan működik.
A hűtlen ember hivatalos egy megbeszélésre, de nem megy el, vagy elkésik, és nem kér ezért bocsánatot. Elvállalja egy vasárnapi iskolai osztály vezetését, de nem gondoskodik helyetteséről, ha valamilyen ok miatt nem tud ott lenni. Sohasem lehet ráhagyatkozni. Szava semmit sem ér. Nem csoda, ha Salamon azt mondja: „Mint a rossz fog és a tántorgó láb, olyan lesz a hűtlenek bizakodása a nyomorúság idején" (Péld 25,19).
Isten hűséges férfiakat és nőket keres. Olyan sáfárokat kíván, akik jól képviselik az Ő ügyét (1Kor 4,2). Olyan tanítókat, akik a keresztyén hit nagy igazságait híven adják tovább (2Tim 2,2). Keresi a hívőket, akik hűségesek az Úr Jézushoz, akik osztoznak Vele megvetettségében, és magukra veszik keresztjét. Olyan embereket, akik megalkuvás nélkül ragaszkodnak az Igéhez, akik hűségesek a helyi gyülekezethez, és nem vándorolnak gyülekezetről gyülekezetre. Szenteket keres, akik hűségesek a többi hívőhöz, de a hitetlenekhez is.
Mint minden másban, itt is az Úr Jézus a dicsőséges példaképünk. Ő a hű és igaz tanú (Jel 3,14), irgalmas és hű főpap az Isten előtti szolgálatban (Zsid 2,17), hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól (1Jn 1,9). Szavai igazak, ígéretei bizonyosak, útjai megbízhatók.
Ha az emberek nem is tulajdonítanak valami nagy értéket a hűségnek, Isten azonban igen. Az Úr Jézus ezekkel a szavakkal dicsérte meg tanítványait hűségükért: „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, és én rátok hagyom a királyságot, ahogyan az én Atyám rám hagyta azt" (Lk 22,28-29). A hűség végső és legnagyobb jutalmát azonban akkor nyeri el majd az ember, amikor hallja az ünnepélyes kitüntetést: „Jól van, jó és hű szolgám... menj be Urad ünnepi lakomájára!" (Mt 25,21).
Zsolt.12. 1 Ments meg, Örökkévaló! Elfogytak az istenfélők! Kiveszett a hűség, eltűntek a földről a hűségesek! (ERV)
1Kor.4. 2 A sáfároktól pedig egyébként azt várják el, hogy mindegyik hűségesnek bizonyuljon.
Július 15. Az embert szereti nem a vallást
„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot." Máté 9,13
Isten sokkal fontosabbnak tartja azt, hogyan bánunk más emberekkel, mint azt, hogy mennyi vallásos szertartáson veszünk részt. Az irgalmasságot fontosabbnak tartja az égőáldozatnál. Az erkölcsöt a rítus fölé helyezi. Talán különösnek tartjuk, hogy Isten nem kívánja az áldozatot, hiszen végül is ő Maga vezette be az áldozatok rendjét. Pedig itt nincs ellentmondás. Miközben helyes, hogy a népnek megparancsolta az áldozatok bemutatását, mégsem volt sohasem az az elgondolása, hogy az áldozatok helyettesítsék az igazságosságot és a jóságot. „Az igaz és törvényes cselekvést többre becsüli az Úr, mint az áldozatot" (Péld 21,3).
Az ószövetségi próféták haraggal fordultak azok ellen, akik minden előírt vallási szertartást elvégeztek, ugyanakkor azonban megcsalták és elnyomták a felebarátaikat. Ézsaiás megmondta nekik, hogy „Isten előtt utálatosak az áldozataik és ünnepléseik mindaddig, amíg közben elnyomják az özvegyeket és árvákat". Megmondta azt is, hogy az Isten gondolatai szerinti böjt abban áll, hogy igazságosan bánnak a szolgáikkal, enni adnak az éhezőknek, és felruházzák a szegényeket (Ézs 58,6-7). Amíg életüket ezen a téren nem rendezik, addig olyanok az áldozataik, mintha kutyafejet vagy disznóvért mutatnának be (Ézs 66,3).
Ámósz azt mondta a népnek, hogy teljesen szüntesse meg vallási ünnepeit, mivel Isten ezeket a szertartásokat mindaddig megveti, amíg a törvény úgy nem árad, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak (Ám 5,21-24). Mikeás hangsúlyozta, hogy Isten valóságot akar szertartás helyett - a törvény szerinti élet, a szeretet és az alázatosság valóságát és valódiságát (Mik 6,6-8).
Urunk földi napjaiban a farizeusok vallásos képmutatásukkal vonták magukra az Ő haragját, amikor ezek a nagy nyilvánosság előtt hosszan imádkoztak, s közben fölemésztették az özvegyek házait (Mt 23,14). Gondosan ügyeltek arra, hogy a mentából, a kaporból és a köményből megadják Istennek a tizedet, ez azonban sohasem helyettesítheti az igazságosságot és a hitet (Mt 23,23). Fölöslegesen visszük ajándékunkat az oltárra mindaddig, amíg testvérünknek panasza van ellenünk (Mt 5,24); adományunkat csak akkor fogadja el Isten, amikor jóvá tettük, amit vétettünk. A gyülekezet rendszeres látogatása sohasem teheti jóvá vagy takarhatja el a tisztességtelen ügyleteket, amelyeket a hét folyamán kötöttünk. Hiába ajándékozzuk meg édesanyánkat anyák napján egy doboz csokoládéval, ha egyébként egész éven át tiszteletlenül és szeretetlenül bánunk vele.
Istent nem lehet külsőségekkel és szertartásokkal megcsalni. Ő látja szívünket és hétköznapi magatartásunkat.
Ézs.58. 6 Hát nem az-e a böjt, amit kedvelek, hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz? 7 Nem az-e, hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől.
Ám.5. 21 Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, nem gyönyörködöm összejöveteleitekben. 22 Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nekem, sőt ételáldozataitokkal, nem kedvelem őket; rá sem tekintek a kövérjéből való békeáldozataitokra. 23 Távoztasd el tőlem énekeid zaját, nem akarom hallani hárfáid pengését. 24 Hanem áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!
Mik.6. 6 Mivel menjek az ÚR elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Vajon égőáldozatokkal menjek elébe, esztendős borjakkal? 7 Kedvét leli-e az ÚR ezernyi kosban vagy tízezernyi olajpatakban? Vajon elsőszülöttemet adjam-e bűnömért vagy méhem gyümölcsét lelkem vétkéért?! 8 Megmondta neked, ó, ember, hogy mi a jó, és mit kíván tőled az ÚR: csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj Isteneddel.
Mt.23. 14 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házait, és színből hosszan imádkoztok! Ezért annál súlyosabb lesz ítéletetek.
Mt.23. 23 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig ezeket kellene cselekedni és azokat sem elhagyni.
Mt.5. 24 hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, eredj el, előbb békülj meg az atyádfiával, és csak azután jöjj, és vidd fel ajándékodat.
Július 14 Szekták jellemvonásai
„Elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket, nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt." 2Korintus 4,2
Három területre mutattunk rá, amelyen a szekták ellentmondanak a szentek számára egyszer s mindenkorra adott keresztyén hitnek. A szektáknak vannak más jellemvonásai is, amelyekre nemcsak hogy éber szemmel kell ügyelnünk, de amelyeket saját keresztyén közösségünkben is kerülnünk kell.
Így például a vezetőik személyi kultuszt építenek ki maguk körül. Vezetői képességekkel ellátott emberek sokszor kérlelhetetlen uralmat gyakorolnak a laikusok fölött, vak engedelmességet követelve, és engedetlenség esetére súlyos büntetéseket helyeznek kilátásba.
Gyakran állítják magukat az igazság kizárólagos birtokosainak, büszkélkednek ezek meghatározott ismertetőjegyeivel, és elítélnek minden más csoportot, amelyek nincsenek egy véleményen velük. Egyesek közülük azt állítják, hogy minden más tanításból kivonták a legjobbat, és ezért mindig övék az utolsó szó. Hiszik, hogy senki nem lehet igazán boldog, ha nincs beavatva az ő „misztériumukba".
Megkísérlik elszigetelni követőiket minden más tanítástól, mindazoktól, akik magukat hívőknek vallják, és minden olyan könyvtől, amit nem saját vezetőik írtak.
Gyakran törvényeskedő életmódot írnak elő. A megszentelődést egynek veszik bizonyos szertartások és szokások megtartásával, amiket az emberek a maguk erejéből véghez tudnak vinni, és amelyhez nincs szükségük Istenből való életre.
Ügyes lélektani manipulációrendszer segítségével anyagilag kizsákmányolják az embereiket. Fényűző gazdagságban élnek, míg a követőik a szegénység határán vegetálnak.
Sok szekta „bárányt rabló", amennyiben zsákmányszerző hadjáratot folytatnak más vallási közösségekben, ahelyett, hogy azokat igyekeznének elérni, akik mindenféle egyházi kapcsolaton kívül vannak.
Egy vagy több tanítást túlhangsúlyoznak, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyják az isteni kijelentés életfontosságú területeit.
Ellenségeiknek tartják azokat, akik az igazságot tanítják. Pál is föltette a kérdést a törvényeskedő galatáknak: „Most pedig ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek?" (Gal 4,16).
Félelmetes lenne, ha az efféle magatartások vagy cselekedetek belopódznának egy egészséges keresztyén közösségbe. Amíg a földön élünk, résen kell lennünk velük szemben.
Július 13. Tévtanítók, szekták mérlegen
„Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy azok Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba." 1János 4,1
Olyan korban élünk, amelyben hihetetlen gyorsasággal terjednek a szekták. Szorosan véve azonban nincsenek is új szekták. Ezek csupán eretnek csoportok új kiadásban, amelyek léteztek már az Újszövetség napjaiban is. Sokféleségük új, de nem az alapvető tanításuk.
Amikor János azt mondja, hogy vizsgáljuk meg a szellemeket, akkor ezen azt érti, hogy minden tanítót Isten Igéje alapján kell megvizsgálnunk, hogy fölismerjük azokat, akik hamisan tanítanak. Három terület van, amelyben a szekták tévelygőknek bizonyulnak. Nincs egy szekta sem, amely kiállná mindhárom terület próbáját.
A legtöbb szektának végzetes a tévtanítása a Bibliáról. Nem ismerik el a Szentírást Isten tévedhetetlen Igéjének, az emberhez szóló végleges kijelentésének. Számukra ugyanolyan tekintélye van alapítóik és vezetőik írásainak.
Azt állítják, hogy új kijelentéseket vettek Istentől, és „új igazságokkal" dicsekszenek. Saját külön bibliafordításaikat adják ki, s ezek eltorzítják és elferdítik az igazságot. A hagyományokat a Bibliával egyenértékűnek tartják. Isten Igéjét félrevezető módon alkalmazzák.
A legtöbb szekta eretnek módon tanít az Úr Jézusról. Tagadják, hogy Ő Isten, a Szentháromság második személye. Azt talán elismerik, hogy Isten Fia, de ezen valami mást értenek, mint azt, hogy egyenlő Istennel. Gyakran azt is tagadják, hogy Jézus a Krisztus, és azt tanítják, hogy „Krisztus" legföljebb valamiféle isteni befolyásolás, amely az ember Jézusra jött el. Gyakran tagadják az Üdvözítő igaz, bűntelen ember voltát is.
A harmadik terület, amelyen a szekták Isten Igéjének ítélete alatt állnak, az a megváltás útjáról való tanításuk. Tagadják, hogy a megváltás tisztán kegyelemből, az Úr Jézusba vetett hit által történik. Mindegyikük más evangéliumot hirdet, némelyek a jó cselekedetek és az emberi jóság által való megváltást.
Ha e szekták toborzói ajtónkon kopogtatnak, mit tegyünk? János nem hagy kétséget afelől: küldjétek el! Kerüljetek vele mindenféle kapcsolatot. „Ne fogadjátok be házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel" (2Jn 10).
Július 12. Ő harcol értünk!
„...Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. "
2Krónika 20:15,
Ha valaki az Úr Jézus katonája, előbb vagy utóbb számíthat arra, hogy támadások érik. Minél bátrabban hirdeti Isten igazságát, minél gondosabban valósítja meg életében ezt az igazságot, annál inkább ki van téve támadásoknak. Egy öreg puritán mondotta: „Aki a vezér közelében harcol, az biztos célpontja az ellenség lövészeinek."
Igazságtalanul megvádolják azzal, amit nem követett el. Rágalmakkal, pletykahadjárattal ártanak neki. Kicsúfolják és nevetségessé teszik. Ilyen bánásmódban részesül a világtól, és sajnos, olykor még keresztyén testvérei részéről is.
Ilyen helyzetben fontos emlékeznünk arra, hogy a harc nem a mienk, hanem Istené. És támaszkodnunk kell a 2Mózes 14,14 ígéretére: „Az Úr harcol értetek; ti pedig maradjatok veszteg." Ez azt jelenti, hogy nem kell sem védekeznünk, sem pedig visszaütnünk. Az Úr igazol bennünket, amikor eljön az ideje.
F. B. Meyer írja: „Milyen sokat veszíthetünk akár egyetlen szóval: légy csöndben, maradj nyugodt; ha arcul ütnek jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is! Sohase add vissza a sértést. Ne féltsd se a jó híredet, se jellemedet - mindezek az Ő kezében vannak, és ha magad akarod megőrizni azokat, csak beszennyezed őket."
József világító példája annak, hogy nem kell védekeznünk, ha igazságtalanul vádolnak bennünket. Ő az ügyét Istennek ajánlotta. Isten pedig helyreállította jó hírét, és magas tisztségbe juttatta.
Krisztusnak egyik idős szolgája tanúságot tett arról, hogy az évek során sok igazságtalanságban volt része. Ő azonban Augustinus szavaival imádkozott: „Uram, szabadíts meg attól a belső kényszertől, hogy szüntelen igazolni akarjam magamat." Elmondja, hogy az Úr még mindig igazolta őt, vádolóit pedig leleplezte.
Természetesen itt is az Úr Jézus a legmagasztosabb példánk, „...mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél" (1Pt 2,23).
Ez tehát a mai napra szóló üzenet. Amikor hazug vádak érnek, ne védekezzünk! Az Úré a háború. Ő harcol értünk. Mi maradjunk csöndben!
Július 11. Hirdesd, mégha el is ítél!
„Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék," Filippi 3,12
Láttuk, hogy magatartásunknak összhangban kell lennie vallástételünkkel. De hogy ezt a témát átfogóan és több oldalról mutassuk be, még két megjegyzést kell fűznünk hozzá.
Először is be kell látnunk, hogy sohasem fogjuk Isten igazságát tökéletesen és teljesen kiábrázolni, amíg ebben a világban élünk. Még ha mindent meg is teszünk, ami rajtunk áll, akkor is be kell látnunk, hogy „haszontalan szolgák" vagyunk. Csakhogy ezt a tényt sohasem használhatjuk fel csődjeink és középszerűségünk mentegetésére. Kötelesek vagyunk a beszédünk és az életvitelünk közti szakadékot egyre jobban szűkíteni.
A második, amit meg kell gondolnunk, az a következő: az üzenet mindig nagyobb, mint a küldönc, bárki legyen is az. Andrew Murray mondta: „Mint az Úr követei, előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk olyan Igéket hirdetni, amelyeket mi magunk nem mindig tudunk megvalósítani a magunk életében.". Harmincöt évvel a „Maradj meg Jézusban" c. könyvének megjelenése után ezt írta: „Szeretném, ha megértenék, hogy egy prédikátor vagy keresztyén szerző gyakran olyan vezetést kaphat, hogy többet mondjon, mint amit ő maga megtapasztalt. Én sem tapasztaltam meg mindazt, amiről akkor írtam. Még most sem mondhatom el, hogy már mindazt megtapasztaltam."
Isten igazsága hatalmas és magasztos. Oly végtelenül magasztos, hogy nekünk (ahogy Guy King írja) „félnünk kellene, nehogy érintésünk által megrontsuk". De hát sohase beszéljünk róla csak azért, mert még mi magunk nem értünk fel a csúcsra? Ellenkezőleg, hirdetjük azt még akkor is, ha ezáltal önmagunkra is ítéletet mondunk.
Még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy mindennek meggondolása sohasem lehet mentség az Úrhoz méltatlan magatartásunkra. De sohasem szabad igazságtalanul elítélnünk Isten emberét, csak azért, mert üzenete néha olyan magaslatokat ostromol, amelyeket ő maga sem ért még fel. És őrizzen ez meg bennünket attól is, hogy Isten teljes tanácsvégzését ne hirdessük csak azért, mert még nem tapasztaltuk meg annak teljes mélységét és magasságát. Isten ismeri szívünket. Tudja, hogy gyarló képmutatók vagyunk-e, vagy igyekszünk egyre magasabbra.
Július 10 Te vagy az üzenet!
„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket." János 13,17
Aki a keresztyén hitet hirdeti és tanítja, annak cselekedetekre is kell váltania azt, amit tanít. Az igazság élő példaképének kell lennie a világ előtt. Isten akarata, hogy az Ige láthatóvá váljon az övéi életében.
A világra sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a tettek, mint a szavak. Edgar Guest így ír: „Inkább szeretnék csak egyetlen egyszer látni egy prédikációt, mint naponta hallani egyet." És ismerjük mindnyájan azt a megjegyzést: „Nem hallom, mit mondasz, mert olyan hangosan beszél az, ami vagy!"
H. A. Ironside mondta: „Semmi se zárja le az ember ajkait annyira, mint a mindennapi élete." Hasonló értelemben ír Henry Drummond (1851-1897, skót író és evangélista, Moody munkatársa): „Az ember maga az üzenet." Carlyle Thomas (1795— 1881, skót szerző) hozzáteszi: „A tények korszakában a szent élet a legjobb érv Isten mellett... Szavaknak csak akkor van súlyuk, ha egy férfi áll mögöttük." E. Stanley Jones mondta: „Az Igének testté kell bennünk lennie, és csak azután lehet rajtunk keresztül ható erővé." „Ha az igazat hirdetem, de nem aszerint élek, akkor valótlanságot mondok Istenről" - mondta Oswald Chambers.
Természetesen tudjuk, hogy az Úr Jézus az egyetlen, aki tökéletesen megtestesítette azt, amit tanított. Üzenete és élete között semmiféle ellentmondás nem volt. Amikor a zsidók megkérdezték: „Ki vagy te?", azt felelte: „Az, akinek eleitől fogva mondom magam" (Jn 8,25.). Életvitele és igehirdetése teljes összhangban volt. Nálunk is így kellene lennie, hogy a kettő egyre jobban közelítsen egymáshoz.
Két testvérnek doktori címe volt, az egyiknek, mint prédikátornak, a másiknak, mint orvosnak. Egy napon egy gondoktól gyötört asszony jött, hogy fölkeresse a prédikátort, de nem volt biztos benne, a két doktor közül melyik lakik ott. Amikor a prédikátor ajtót nyitott, az asszony megkérdezte: „Ön az a doktor, aki prédikál, vagy az, aki gyógyít?" Ez a kérdés újra tudatosította benne annak szükségességét, hogy élő példájává kell lennie annak, amit tanít!
Július 9 Kiálts, s Ő megment
"Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." Róma 10,13
Még soha senki nem hívta úgy teljes szívéből az Úr nevét segítségül, hogy ne üdvözült volna. A szívből fakadó, kétségbeesett hívás sohasem marad meghallgattatás nélkül. Ha saját lehetőségeink végéhez értünk, ha feladtunk minden emberi reményt arra nézve, hogy magunkat megmentsük, és már sehová sem fordulhatunk segítségért, csak fölfelé: nos, ha ebben a kétségbeejtő helyzetben az Úrhoz küldünk kiáltást, akkor Ő meghall és meghallgat minket.
Indiában egy fiatal szikh elhatározta, hogy öngyilkosságot követ el, ha nem talál békességet. Így imádkozott: „Ó, Isten - ha létezik egyáltalában Isten -, jelentsd ki nekem Magadat ma éjjel." Elhatározta, hogy ha hét órán belül erre a hívásra nem kap választ, akkor a vonat elé veti magát.
Kora hajnalban hangot hallott, amely azt mondta neki hindusztáni nyelven: „Imádkoztál azért, hogy megismerd a helyes utat. Nos, miért nem indulsz el rajta? Én vagyok az út."
Beszaladt apja szobájába, és azt mondta: „Keresztyén vagyok! Nem tudok többé senki mást szolgálni, csak az Úr Jézust. Halálom napjáig övé az életem."
Soha még senkiről nem hallottam, hogy ha teljes komolysággal segítségül hívta az Úr nevét, ne hallgatta volna meg őt. Természetesen vannak olyanok is, akik csak akkor könyörögnek az Úrhoz, amikor nagy bajban vannak. Megígérik, hogy ezentúl Neki élnek, ha megsegíti őket. Gyorsan elfelejtenek azonban mindent, amikor elmúlt a baj. Isten ismeri szívüket; tudja, hogy ők alkalmi emberek, akik csak bajukban fordulnak Hozzá, de még sohasem adták át őszintén és teljesen szívüket Neki.
Az viszont tény, hogy Isten mindig kijelenti magát azoknak, akik kétségbeesetten igyekeznek megtalálni Őt. Azokban az országokban is megvannak útjai és eszközei, amelyekben nem lehet csak úgy egyszerűen Bibliához jutni. Szól a Szentírás egy része, személyes bizonyságtételek, keresztyén irodalom vagy a körülmények csodálatos találkozásán keresztül. Így a legmélyebb értelemben igaz, hogy „aki Istent keresi, az már meg is találta".
Július 8 Ne hanyagold el a saját kerted!
„...szőlőt őriztették velem; a magam szőlőjét nem őriztem." Énekek éneke 1,6b
Szulamitot fivérei a szőlőjükbe küldték dolgozni. S miközben azok szőlőjét gondozta, a maga szőlőjét (azaz saját személyes megjelenését) elhanyagolta. Bőrét kiszárította a nap, és nyilván haja is összekócolódott.
Mindig fennáll annak a veszélye, hogy saját szőlőnket elhanyagoljuk, miközben buzgón foglalkozunk valaki máséval. Lehet pl., hogy annyira lefoglal bennünket a gyülekezeti szolgálat, hogy elveszítjük saját családunkat. Ha Isten gyermekekkel ajándékoz meg bennünket, akkor számunkra ezek a gyermekek jelentik a legelső missziói mezőt. Ha majd egyszer megállunk az Úr előtt, egyik legnagyobb örömünk lesz, ha elmondhatjuk: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket az Isten adott nekem" (Zsid 2,13). A hálás hallgatóság tetszésnyilvánítása nem kárpótolhat azért, hogy elveszítettük saját fiainkat és leányainkat.
A Szentírásból világosan kitűnik, hogy a hívő ember felelőssége mindig otthon kezdődik. Miután az Úr Jézus kiűzte a gadarénusból a démonokat, megparancsolta neki: „Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, mely nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad" (Mk 5,19). Sokszor úgy látszik, hogy a legnehezebb szolgálati területünk saját „hátsó udvarunk", pedig éppen ott kell kezdenünk.
Mikor az Úr a missziói parancsot adta tanítványainak, akkor is azt mondta: „...Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8). Tehát a szolgálatukat Jeruzsálemben kellett kezdeniük (amely ez idő tájt az otthonuk volt)!
András nem hanyagolta el saját szőlejét. Ezt olvassuk róla: „Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást (ami megmagyarázva azt jelenti: Felkent)«" (Jn 1,41).
Kétségkívül vannak esetek, amikor a hívő ember hiába fáradozik azon, hogy hozzátartozóit Krisztusnak megnyerje, mert azok csökönyösen megmaradnak hitetlenségükben. Egyikünk sem kezeskedhetik saját rokonainak és ismerőseinek örök üdvösségéről. Amitől azonban őrizkednünk kell, az annak a veszélye, hogy annyira elfoglaljuk magunkat a másokért való szolgálatban, hogy közben saját családi körünket elhanyagoljuk. Ilyen esetekben a saját szőlőnk a legfontosabb és legsürgősebb feladat.
Július 7 Pillanatnyi szevedés - örök dicsőség
„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk." Róma 8,18
E mostani idők szenvedései - önmagukban nézve - borzalmasak lehetnek. Gondolok most a keresztyén mártírok gyötrelmeire, vagy arra, amit Isten nem egy gyermekének el kellett szenvednie a koncentrációs táborokban. És mit mondjunk azokról a rettenetes szenvedésekről, amelyek a háborúval kapcsolatosak, vagy a balesetek okozta csonkításokról és bénulásokról? Emberek testének kimondhatatlan fájdalmairól, amiket a rák vagy más betegségek okoznak?
És mégis, a testi szenvedés nem az egyetlen. Olykor úgy tűnik, hogy a testi szenvedést könnyebb elviselni, mint a lelki kínt. Salamon nyilván személyes tapasztalata alapján írta: „Az ember szelleme elviseli a szenvedést, de ha a szellem összetörik, azt el lehet-e hordozni?" (Péld 18,14). Ilyen például az a szenvedés, amit a házastárs hűtlensége okoz, vagy egy szeretett hozzátartozónk halála, esetleg súlyos csalódás. Szívfájdalmat okoz, ha elhagyott és elárult bennünket a hű barát. Olykor csak csodálkozunk azon, hogy mennyi csapást, fájdalmat, szenvedést képes elviselni az ember.
Ezek a szenvedések - magukban nézve - lesújtóak. De ha az eljövendő dicsőséghez mérjük őket, akkor csupán tűszúrások. Pál azt mondja, hogy „nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk". Ha már a szenvedések is ily nagyok, milyen lenyűgözően nagynak kell lennie majd a dicsőségnek.
Egy másik igehelyen az apostol valóságos örömujjongásban tör ki, amikor így beszél: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk" (2Kor 4,17). Ha mérlegre tesszük őket, kiderül, hogy a szenvedések pehelykönnyűek, míg a dicsőség mérhetetlenül súlyos. Ha naptár szerint nézzük, a szenvedések csak egy pillanatig tartanak, míg a dicsőség örökkévaló.
Ha utunk végén Üdvözítőnkre tekintünk, akkor e jelenlegi idő szenvedései jelentéktelenné halványulnak:
Jutalmunkat majd elnyerjük egyszer,
ha mindig az Úr Jézusra nézünk,
próbatételeink nem nehezek,
ha tudjuk, hogy Ő is ott van vélünk!
Pillantásunk hű tekintetére
bátorítás további küzdésre.
Július 6 Ne szomorítsd meg!
"És ne szomorítsátok meg az Isten Szent Szellemét, aki által meg vagytok pecsételve a váltság napjára." Efézus 4,30
Ahogyan a gyülekezeti összejöveteleken lehetséges a Szent Szellem kioltása, ugyanúgy a személyes életünkben is meg tudjuk Őt szomorítani. A „megszomorít" szó bizonyos gyöngédséget tartalmaz. Csak azt szomoríthatjuk meg, aki szeret minket. A szomszéd komisz kölykei nem szomorítanak meg minket, saját neveletlen gyermekeink azonban nagyon is.
A Szent Szellem szeret minket. Elpecsételt a megváltás napjára. Ezért lehetséges az, hogy megszomorítjuk! De mivel tesszük ezt? A bűnnek minden formája megszomorítja. Mindaz, ami szentségtelen, mélységesen megszomorítja Őt. A „ne szomorítsátok meg" intés egy sor bűn közepette jelenik meg, amelyektől óv az Ige. A felsorolás nem teljes, csak példaszerű.
- A hazugság megszomorítja a Szent Szellemet (25. v.) - szükséghazugság, „rossz" és „kevésbé rossz" hazugság, túlzások, féligazságok és egyoldalúan beállított tényállás. Isten nem hazudik, és az övéinek sem adja meg ehhez a jogot.
- A harag, amely gyakran bűnné lesz, szintén megszomorítja a Szellemet (26. v.). Az egyetlen eset, amikor jogos a harag, ha Isten ügyéről van szó. Minden másnemű haraggal csak újabb hídfőállást építünk az ördögnek (27. v.).
- A lopás megszomorítja a Szent Szellemet, akár anyánk pénztárcájáról van szó, vagy munkaadónk idejéről, akár szerszámokról vagy irodai anyagokról (28. v.).
- Bomlasztó (rothadt) beszéd is megszomorítja a Szent Szellemet (29. v.). Akár szennyes, kétértelmű viccről, akár üres, haszontalan fecsegésről van szó. Beszédünk legyen építő, szükséges és áldásos.
- Keserűség, harag, indulat, kiabálás és istenkáromlás egészíti ki a 4. fejezet listáját.
A Szent Szellem egyik főszolgálata az, hogy bennünket az Úr Jézussal való foglalkozásra indít. De ha vétkezünk, kénytelen ezt a szolgálatot abbahagyni, hogy helyreállítsa és rendezze az Úrral való közösségünket. De még így sem vagyunk képesek arra, hogy a Szent Szellemet végleg elkeserítsük. Ő nem hagy el minket soha. Elpecsételt minket a megváltás napjára. Ez azonban sohasem lehet mentség a közönyünkre és gondatlanságunkra, hanem egyik legmélyebb indíték kell, hogy legyen a megszentelődésünkre!
25. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. 26. "Ha haragusztok is, ne vétkezzetek": a nap ne menjen le a ti haragotokkal, 27. helyet se adjatok az ördögnek. 28. Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. 29. Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. 30. És ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. 31. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. 32. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.
Efézus 4:25-32
Július 5. Ne oltsd ki!
„A Szellemet ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg." 1Tesszalonika 5,19-20
A kioltásnál általában a tűzre gondolunk. Kioltjuk a tüzet, ha vizet öntünk rá. Ezáltal egészen kialszik, vagy legalábbis nem terjed tovább. A Szentírás azonban a Szent Szellemről beszél. Ha emberek Őáltala vezetni engedik magukat, azok buzgók, lángolnak az Úrért, és örömmel szolgálnak Neki. Viszont kioltják a Szent Szellemet, ha elnyomják kijelentését Isten népének gyülekezeteiben.
Pál ezt mondja: „A Szellemet ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg." Abból, hogy a Szellem kioltását a prófétálás megvetésével köti össze, arra következtethetünk, hogy a kioltás főként a helyi gyülekezet összejöveteleivel kapcsolatos.
Kioltjuk a Szellemet, ha megszégyenítjük azt, aki bizonyságot tett Krisztusról, akár imádságban, akár az Ige szolgálatában. Más dolog az építő kritika, és más, ha valakit kritizálunk pusztán a szavak megválasztása vagy lényegtelen részletek miatt, mivel ekkor az a veszély fenyeget, hogy az illetőt elbátortalanítjuk a további nyilvános szolgálattól.
Kioltjuk a Szellemet akkor is, ha az istentiszteleteinket annyira beszorítjuk egy meghatározott keretbe, hogy ezzel szinte kényszerzubbonyt húzunk rá. Ha bizonyos dolgokat imádsággal és a Szent Szellem vezetésével szabályozunk, akkor senki sem tehet észrevételt ellene. De azok a rendelkezések, amelyek pusztán emberi megfontolás eredményei, a Szent Szellemet a néző szerepére ítélik vezetés helyett.
Isten számos kegyelmi ajándékot adott a gyülekezetnek. Különböző időkben különböző ajándékokat használ fel. Az egyik testvérnek talán intő szava van a gyülekezethez. De ha minden nyilvános szolgálat néhány meghatározott testvér kezében összpontosul, akkor a Szent Szellemnek nincs meg az a szabadsága, hogy a szükséges üzenetet a kellő időben közölje. Ilyen módon is ki lehet oltani a Szellemet.
Végül kioltjuk a Szellemet akkor, ha személyes életünkben ellenszegülünk vezetésének és sürgető parancsának. Talán arra indít minket, hogy bizonyos szolgálatot végezzünk el, mi azonban emberektől való félelmünk miatt visszariadunk tőle. Vagy szívünkre helyezi, hogy nyilvánosan imádkozzunk, de félénkségünk miatt csöndben maradunk. Eszünkbe jut egy ének, amely az alkalomhoz nagyon illő lenne, de nincs bennünk bátorság, hogy ajánljuk.
A végeredmény az, hogy a Szellem tüze kialszik; gyülekezeteink elveszítik közvetlenségüket és erejüket, és Krisztus Teste azon a helyen elszegényedik.
Július 4. Vízre van szükséged!
„Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek?" Zsoltár 85,7
A szellemi hanyatlás állapota gyakran olyan, mint a rák: nem is tudunk róla, hogy betegek vagyunk! Lehet szellemileg fokozatosan annyira kihűlni, hogy valójában nem is tudjuk, mennyire testiesek lettünk. Olykor egy szerencsétlenség, válságos élmény vagy prófétai szó kell ahhoz, hogy megláttassa velünk kétségbeejtő nyomorúságunkat. Csak ekkor vehetjük igénybe Isten ígéretét: „Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra" (Ézs 44,3).
Sürgős szükségem van megelevenedésre, ha kiveszett belőlem a buzgóság Isten Igéje iránt, ha imaéletem rutinná vált (vagy egészen megszűnt), ha „elhagytam az első szeretetet".
Istennek újra meg kell érintenie szívemet, ha jobban érdekel az üzletem, mint a gyülekezeti összejövetel, ha a munkába pontosan érkezem, de az összejövetelekre késve, ha hivatásomban megbízható vagyok, de a gyülekezetben csak néha bukkanok fel. Felfrissülök, ha pénzért elvégzek bizonyos dolgokat, amiket az Úrért nem vagyok hajlandó megtenni, ha több pénzt fordítok a magam jólétére, mint az Úr ügyére.
Megújulásra van szükségünk, ha szívünkben irigység, harag és keserűség rejtőzik. Ha ártalmas pletykákat és rágalmakat terjesztünk. Ha már nem vagyunk készek beismerni saját igazságtalanságainkat, vagy megbocsátani másoknak, ha megvallják nekünk botlásukat. Megújulásra van szükségünk, ha az otthoniakkal kutya-macska módjára élünk együtt, a gyülekezetben pedig úgy teszünk, mintha nálunk minden a legnagyobb rendben lenne. Megújulásra van szükségünk, ha beszédünkben, cselekedeteinkben, egész életstílusunkban a világhoz alkalmazkodtunk. (És milyen nagy a nyomorúságunk, ha Sodoma vétkében marasztaltatunk el - fenség, kenyérbőség és zavartalan békesség - de könyörtelenség.)
Amint tudtára ébredtünk hidegségünknek és szegénységünknek, akkor támaszkodhatunk a 2Krónika 7,14 ígéretére:
„...de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz útjaikról, én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat".
A bűnvallás a megújulás kezdete.
A bűnbánat s a bűn megvallása
megeleveníti beteg szívemet,
Úr Jézus Krisztus! Kezdd a munkát rajtam,
hiszen Tőled jött ez az üzenet:
áldd meg a kapott új életemet!
Július 3. Vendégszeretet
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg."Zsidók 13,2
A vendégszeretet nemcsak szent kötelesség („a vendégszeretetről meg ne feledkezzetek"), hanem nagyszerű meglepetések ígérete is („mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg").
Az a nap is úgy kezdődött Ábrahám számára, mint a többi. És akkor egyszerre csak megjelent előtte három férfi, amikor sátra előtt ült. A patriarcha tipikus keleti módon fogadta Őket - megmosta lábukat, kikereste számukra a leghűvösebb pihenőhelyet egy fa alatt, kiválasztott a csordából egy borjút, megkérte Sárát, hogy süssön lángost, és azután nagyszerű lakomát szolgált fel nekik.
Egyébként ki volt ez a három férfi? Ketten közülük angyalok voltak, a harmadik az Úr angyala volt: mi úgy látjuk, hogy az Úr angyala az Úr Jézus volt, aki emberi alakban jelent meg.
Ábrahám tehát nemcsak angyalokat vendégelt meg, hanem magát az Urat is. Talán egyszer mi is részesülünk ebben a kiváltságban, akármilyen hihetetlenül hangzik is.
Sok keresztyén család tud tanúságot tenni arról, milyen nagy áldást jelentett számukra, mikor istenfélő férfiakat és asszonyokat láttak vendégül házukban. Gyermekeik a vendégek által olyan benyomást kaptak Istenről, hogy annak hatása egész életükben elkísérte őket. Újra fellobogott az Úrért való buzgóság lángja, gyászoló szívek megvigasztalódtak, problémák megoldódtak. Sokat köszönhetünk ezeknek az „angyaloknak", akiknek már puszta jelenléte is áldás volt a házunkra!
De felülmúlhatatlan kiváltságunk az is, hogy az Úr Jézust vendégül láthatjuk. Valahányszor az övéi közül valakit az Ő nevében befogadunk, az ugyanolyan, mintha Őt Magát fogadnánk be (Mt 10,40). Ha valóban hiszünk ebben, akkor szívesen felkínáljuk mindenünket a vendéglátásnak ebben a csodálatos szolgálatában. Akkor vendégszeretőek vagyunk „zúgolódás nélkül" (1Pt 4,9). Minden vendéggel úgy bánunk, ahogy magával Jézus Krisztussal bánnánk. Otthonunk pedig olyan lesz, mint Mária és Márta háza Betániában - ahol az Úr Jézus oly szívesen tartózkodott.
Július 2. Válaszd a jobb részt!
"Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, válójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle." Lukács 10,41-42
Mária csendesen ült az Úr Jézus lábánál, és hallgatta szavát. Márta zaklatottan és izgatottan sürgölődött szolgálatában, és bosszankodott azon, hogy Mária nem segített neki. Az Úr Jézus nem a szolgálata miatt dorgálta meg Mártát, hanem a közben tanúsított magatartásért. Úgy tűnik, Márta fölcserélte az elsőbbségi sorrendet: fontosabbnak tartotta a szolgálatot az istentiszteletnél.
Sokan vagyunk Mártához hasonlóak. Sikertípusok vagyunk, ezért inkább tevékenykedünk, mintsem tétlenül ülünk. Büszkék vagyunk arra, hogy jól szervezünk, szorgalmasak vagyunk, és nagy a teljesítőképességünk. Annyira foglalkoztat bennünket a munka, hogy reggeli bibliaolvasásunk alatt is ezerféle elintézendő dolog gondolata nyüzsög a fejünkben. Imádságaink is zűrzavarosak, mert gondolataink vándorolnak „Dántól Beérsebáig", hogy megtervezzük napunkat. És könnyen megkeseredünk, ha a többiek nem segítenek. Azt hisszük, mindenkinek úgy kellene tennie, amint mi teszünk.
Azután vannak olyanok, mint Mária. Tele vannak szeretettel mások iránt. Egész életük ezt sugározza. És különösen szeretik az Úr Jézust. Nem lusták és nem kényelmeskedők, noha mi, Márták, gyakran annak látjuk őket. Egyszerűen csak másképpen rangsorolják a dolgokat.
Mi magunk is jobban szeretünk egy melegszívű és szeretettel teljes személyt, mint egy olyant, aki hűvös és fölényes, és akinek csak a munkája jár az eszében. Jobban megragadja szívünket az olyan gyermek, aki átölel és megcsókol minket, mint az olyan, aki túlságosan el van foglalva a játékával ahhoz, hogy minket figyelemre méltasson.
Jól fejezte ki valaki, amikor ezt mondta, hogy Istent jobban érdekli az istentiszteletünk, mint a szolgálatunk; a mennyei Vőlegény azért jön, hogy feleségül vegye menyasszonyát, nem pedig azért, hogy egy szolgát fogadjon fel.
Krisztus nem azt kívánja tőlünk, hogy
belevetve magunk a munkába,
ne maradjon időnk csöndes imára,
és lábainál ülve olykor türelmes várakozásra.
Mária a jó részt választotta, amely nem vétetik el tőle. Bárcsak mindnyájan ugyanezt tennénk!
Július 1. Felismerlek
"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten."
1Korintus 13:12,
Természetes és érthető, ha tudni szeretnénk, hogy a mennyben fölismeijük-e majd szeretteinket. Míg konkrét igehely egyetlen sincs, amely ezzel a témával különösképpen foglalkoznék, vannak különböző utalások, amelyek alapján eligazodhatunk ebben a kérdésben.
Először is a tanítványok fölismerték az Úr Jézust megdicsőült feltámadott testében. Külső megjelenése változatlan volt. Minden tévedés ki volt zárva, „maga Jézus" volt az! Ehhez hasonlóan mi is magunkon fogjuk viselni személyes vonásainkat a mennyben, de megdicsőült formában! A Szentírásban nincs utalás arra, hogy a mennyben mindnyájunknak egyforma külsőnk lenne. Ha az 1János 3,2-ben azt olvassuk, hogy hasonlóvá leszünk Őhozzá (Jézushoz), akkor ez azt jelenti: erkölcsi tekintetben hasonlítunk majd hozzá, azaz mindörökre szabadok leszünk a bűntől és következményeitől. De az bizonyos: külsőnkben nem leszünk Hozzá hasonlók olyan értelemben, hogy összetéveszthetőek lennénk Ővele. Soha!
Másodszor semmi okunk azt hinni, hogy a mennyben kevesebbet tudunk majd, mint itt a földön. Itt fölismerjük egymást, miért lenne bármi különleges abban, hogy ott fönt is fölismerjük egymást. Ha ott „úgy fogunk ismerni, ahogyan most megismertetünk", akkor ez egyértelmű.
Pál számított arra, hogy a mennyben majd viszontlátja a tesszalonikabelieket. Azt mondta, hogy ők az ő reménysége, dicsősége, koszorúja és öröme (1Tesz 2,19).
Arra is vannak utalások a Bibliában, hogy az emberek elnyerték és elnyerik majd a képességet arra, hogy fölismerjenek olyan személyeket is, akiket azelőtt még sohasem láttak. Péter, Jakab és János fölismerték Mózest és Illést a megdicsőülés hegyén (Mt 17,4).
A gazdag ember a pokolban fölismerte Ábrahámot (Lk 16,24). Jézus azt mondta a zsidóknak, hogy meg fogják majd látni Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és valamennyi prófétát Isten országában (Lk 13,28).
Hozzá kell azonban fűznünk mindehhez egy figyelmeztetést: szeretteinket föl fogjuk ismerni a mennyben, de nem olyan kapcsolatban, mint amilyenben itt voltunk a földön! Így pl. nem lesz többé férj-feleség kapcsolat. Ez világosan kiderül az Úr szavaiból a Máté 22,30-ban: „Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben."
William MacDonald rendkívül gyakorlatias áhítatos-könyve Isten Igéjének a szeretetét, és az Úr Jézus Krisztus iránti odaadásunkat kívánja felébreszteni és ébren tartani.
A fentiekből adódóan a mindennapokban előforduló nehézségek, bűnök isteni megoldásában kíván útmutatást adni.
forrás: http://velunkazisten.hu/osvenyem/Osvenyem_vilagossaga
Ösvényem világossága Január 1 - Június 30
A hit mindig a jelenről szól, a remény pedig a jövőről!
