Image
Történetek-irodalom
A padon ülő asszony
- Részletek
- Kategória: Történetek-irodalom
- Találatok: 37
Az élet végén nem az számít, kinek mennyi pénze, vagyona vagy tárgya volt, hanem az, hogyan bántunk egymással.
A padon ülő asszony
Egy hideg estén egy idős asszony ült egy ház kapuja előtt.
Ruhája megviselt volt, mellette egy régi táska és egy darab karton. Nem kért sokat, csak csendben ült, és figyelte az embereket.
Egyszer csak egy elegáns autó állt meg előtte. Egy jól öltözött férfi szállt ki belőle. Ránézett az asszonyra, majd továbbindult.
Az asszony utána szólt:
– Uram, egy kis kenyérre lenne szükségem.
A férfi megállt, elővette a pénztárcáját, majd néhány aprót adott neki.
– Tessék. Ennél többet most nem tudok adni.
Az asszony megköszönte.
– Isten áldja meg érte!
A férfi elindult, de néhány lépés után visszafordult.
– Miért nem haragszik rám? – kérdezte. – Sok ember úgy néz magára, mintha nem is létezne.
Az asszony csendesen elmosolyodott.
– Tudja, fiam, én már megtanultam valamit. Nem az fáj a legjobban, amikor nincs mit enni. Hanem amikor az ember úgy érzi, hogy senki sem látja őt.
A férfi sokáig hallgatott.
Majd visszament, leült mellé a földre, és beszélgetni kezdett vele.
Aznap este nemcsak pénzt adott neki. Időt adott. Figyelmet. Emberséget.
Az asszony pedig azt mondta neki:
– Ezt ne felejtse el: egyszer mindannyian ugyanoda érkezünk. Akkor már nem számít, milyen autóval jöttünk, mekkora házban laktunk, vagy mennyi volt a pénzünk. Csak az számít majd, hogy hány ember szívében hagytunk szeretetet.
A férfi lehajtotta a fejét.
És azon az estén valami megváltozott benne.
Tanulság
Ne gondold soha, hogy többet érsz másoknál azért, mert több vagyonod, szebb otthonod vagy több lehetőséged van.
A földi javak egyszer mind itt maradnak.
A szeretet, a jóság és az emberség azonban nyomot hagy mások szívében.
Nem tudhatjuk, hogy az előttünk álló ember milyen terhet hordoz. Ezért ha tehetjük, ne ítéljünk – inkább segítsünk.
Mert az élet végén nem azt visszük magunkkal, amit birtokoltunk, hanem azt, amivé közben váltunk.
„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”
Máté 7,1
Ne ítélj - inkább segíts, ha tudsz.
Ne nézz le senkit, hanem hajolj le ahhoz, aki elesett.
Mert Isten szemében minden ember értékes.
Nem az számít, mennyivel van többünk másoknàl, hanem, hogy abból amink van, tudunk-e szeretet adni annak, akinek éppen kevesebb jutott.
Szerző: H.Juditt
Mennyország és pokol
- Részletek
- Kategória: Történetek-irodalom
- Találatok: 97
Vajon mi különbözteti meg a poklot a paradicsomtól? Talán nem is az, amit elsőre gondolnánk.
Ez a rövid, tanulságos történet egy különleges képen keresztül mutatja meg, hogy a másik emberre való odafigyelés, az önzetlenség és az egymás iránti szeretet hogyan változtathatja meg a körülöttünk lévő világot.
Érdemes elolvasni, majd egy pillanatra elgondolkodni rajta: vajon mi hogyan használjuk azt a „hosszú nyelű kanalat”, amit az élet a kezünkbe adott?
Mennyország és pokol
Egyszer egy szent ember egy kérdést intézett Istenhez:
– Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.
Isten odavezette a szent férfit két ajtóhoz. Kinyitotta az egyiket és megengedte a szent embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal tetején egy nagy fazék, benne ízletes raguval. A szentnek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
– Amit most láttál az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben. De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
– Én ezt nem értem!
– Ó, pedig ez egyszerű – válaszolta Isten – ez igazából csak “képesség” kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.
“A Pokol gyakran itt van a Földön.”
(ANN LANDERS: MENNYORSZÁG ÉS POKOL - alapján)
