Az utolsó fény

 

Az év utolsó napjai mindig különös csendet hoztak a városra. Budapest ilyenkor olyan volt, mintha mély levegőt venne: a fények ragyogtak, de mögöttük ott lüktetett valami halk, bensőséges várakozás.

István egyedül sétált végig a Csontváry úton, ahol a lámpák aranyszínű glóriát rajzoltak a járdára. A hideg csípte az arcát, de valahogy most még ez is jólesett. Az év tele volt küzdelmekkel, örömökkel, csendes győzelmekkel és néhány fájó veszteséggel is — de ahogy közeledett az év vége, mindez mintha lassan helyére került volna.

A közeli parkban egy idős férfi állt egy pad mellett, kezében apró mécsessel. A láng alig pislákolt a szélben.

– Segíthetek? – kérdezte István.

Az öreg mosolygott.

– Csak szeretném meggyújtani ezt a kis fényt az év végére. Minden évben megteszem. Emlékeztet arra, hogy a legkisebb világosság is elég ahhoz, hogy ne tévedjünk el.

István lehajolt, és a kezével védte a lángot, amíg az végre stabilan égett. A mécses fénye apró volt, mégis valami melegséget hozott a hideg estébe.

– Tudja – folytatta az öreg –, az év vége nem arról szól, hogy mindent lezárjunk. Inkább arról, hogy megengedjük magunknak a reményt. Hogy elhiggyük: amit eddig cipeltünk, azt most letesszük, és amit holnap kezdünk, azt tiszta szívvel kezdjük.

István bólintott. Valahogy pontosan erre volt szüksége. A mécses fénye tükröződött a szemében, és úgy érezte, mintha valami régi, elfeledett béke térne vissza hozzá.
Ahogy továbbindult, a város fényei már nem csak díszek voltak. Mindegyik egy-egy apró ígéretnek tűnt: hogy az új évben lesz hely a gyógyulásnak, a növekedésnek, a hitnek és a szeretetnek. És hogy minden, ami eddig történt, valahogy mégis hozzátesz ahhoz, aki most lett.

Az év utolsó estéjén István nem volt egyedül. A mécses apró lángja ott égett benne is — és tudta, hogy ez a fény át fogja kísérni az új év első napjain is.

By bacsipista
2025.12.27.

• Következő >