Történetek
Keresztény történetek amelyekben Istennel való találkozás van a központban. E találkozások által ismerjük fel bűneinket, jellembeli hibánkat ls tanulunk azokból. Inspiráló történetek, események, illusztrációk gyűjteménye.
- Részletek
- Találatok: 62
Árva lány a kórházban
A sebészek nem voltak hajlandók megoperálni az árvát...
A kórházi szoba félhomályba borult. A sápadt éjjeli lámpa tompa fénye alig világította meg a tizenöt éves lány arcát. Réka csendben feküdt az ágyon, mozdulatlanul. Az elmúlt hónapok gyötrelmei örökre beleégtek a tekintetébe. Még csak kamasz volt, de olyan fájdalmakon ment keresztül, amikbe egy felnőtt is beleroppant volna. Egy baleset elvette tőle a szüleit. Azóta egy állami intézet lett az otthona, most pedig egy rideg kórházszoba.
A szívtájéki fájdalom miatt hozták be a városi klinikára. A vizsgálatok gyorsan lezajlottak, de az eredmények nem adtak okot a reményre. Az orvosok szinte azonnal tanácstalanul visszahúzódtak.
– A helyzet rendkívül súlyos – sóhajtott fel dr. Gáspár, miközben levette szemüvegét. – A műtét szinte kizárt. Nem bírná ki az altatást. Semmi értelme…
– És különben is, ki írná alá a beleegyező nyilatkozatot? – kérdezte fáradtan egy nővér, Júlia. – Nincs senkije. Senki sem várja. Senki sem törődik vele utána.
Minden szót hallott. Bár csukott szemmel feküdt, fülelt. Az arcát takaró paplan alatt próbálta visszatartani a könnyeit. Már nem is igazán sírt – belülről valami megszűnt működni. Elfáradt. Egyszerűen csak belefáradt a harcba.
Két nap telt el ebben a sötét bizonytalanságban. Az orvosok naponta sétáltak el a szobája előtt, halkan tárgyalták az esetet, de döntés nem született. Az egyik éjjel, amikor a folyosók teljes csendbe burkolóztak, és a kórház szinte aludt, a szoba ajtaja finoman nyikordult. Egy idős takarítónő lépett be.
Vékony alkatú, ősz hajú asszony volt, megviselt arcán mély ráncokkal. Köpenye kifakult, papucsai hang nélkül siklottak a padlón. Mégis, a tekintete melegséget sugárzott, amit Réka azonnal megérzett.
– Szervusz, kicsim. Ne félj, itt vagyok veled – suttogta az asszony, és leült az ágy mellé. – Csak hadd maradjak itt egy kicsit. Jó?
Réka lassan kinyitotta a szemét. Az asszony elővett egy apró ikont, letette a kis szekrényre, majd halkan, szinte leheletként, imát kezdett mormolni. Aztán elővett egy régi zsebkendőt, és gyengéden letörölte a lány homlokáról a verítéket. Nem kérdezett, nem beszélt feleslegesen. Csak ott volt. Jelen.
– Mária néninek hívnak – mondta halkan. – Téged hogy?
– Réka…
– Gyönyörű név. Nekem is volt egy unokám, Rékának hívták… – a hangja megremegett. – De ő már nincs velünk. Most te vagy az én kislányom. És nem vagy többé egyedül, hallod? Soha többé.
Másnap reggel valami megmagyarázhatatlan történt. Mária néni belépett az osztályra egy borítékkal a kezében, benne hivatalos dokumentumokkal. Egy közjegyző hitelesítette: vállalja a lány ideiglenes gyámságát, és aláírta a beleegyező nyilatkozatot a műtéthez.
Az orvosok elképedve álltak.
– Maga... maga tudja, mit vállal ezzel? – kérdezte a főorvos, dr. Nagy.
– Tudom, fiam – válaszolta Mária néni nyugodtan. – Már nincs mit vesztenem. De neki van esélye. És ha ti, orvosok nem hisztek a csodákban, hát én hiszek. Leszek neki az esély.
A műtét hat és fél órán át tartott. A személyzet visszafojtott lélegzettel figyelte a műtőt. Mária néni nem mozdult a folyosóról, egy padon ült, ölében az a régi zsebkendő, rajta kézzel hímzett virág – valaha az unokája készítette.
Amikor dr. Gáspár kilépett az ajtón, a szeme vörös volt a fáradtságtól.
– Megtettünk mindent, amit lehetett… – kezdte halkan.
Mária néni elsápadt.
– És…?
– Azt hiszem… sikerült. Életben marad. Harcolt. Maga csodát tett, nagymama.
Az orvos szavait csend követte, majd hirtelen könnyek törtek elő mindenkiből – nővérekből, orvosokból, még a rideg osztályvezetőből is. Mert akkor és ott újra hittek abban, hogy egyetlen emberi gesztus megváltoztathat mindent.
[ ]
Réka túlélte a műtétet, de az út a felépülésig hosszú és rögös volt. Napokig alig volt magánál, testét kimerítette a beavatkozás. Mária néni minden nap ott ült mellette, mint egy őrszem a viharban. A nővérek csak úgy emlegették: „az Őrangyal”.
– Jó reggelt, kislányom – suttogta, miközben áttörölte Réka homlokát. – Ma főztem neked kompótot. A régi recept alapján, ahogy az én nagymamám is csinálta.
Réka halványan elmosolyodott.
– Kompót... tényleg hoztál?
– Persze, édesem. Törődnie is kell valakinek veled. És most már az én dolgom az is.
A rehabilitációs központba való áthelyezés után Réka állapota látványosan javulni kezdett. A lány napról napra erősebb lett – de nem csak testileg. Lelke is gyógyulni kezdett. Mária néni minden nap látogatta: hozott almát lereszelve, házi lekvárral, sokszor mesélt régi történeteket a gyerekkoráról.
– Tudod, amikor én voltam fiatal, nem volt se internet, se telefon – nevetett egy alkalommal. – Ha tetszett egy fiú, kézzel írt levelet küldtél. És ha visszaírt, az már nagy dolog volt!
– És tetszett valaki? – kérdezte kíváncsian Réka.
– Hát persze – kuncogott Mária néni. – Ott volt Pista bácsi. De ő aztán annyit levelezett velem, hogy egy egész füzet megtelt.
Nevettek. Réka szeme először csillogott olyan őszintén, mint egy átlagos kamaszé.
A kórház adminisztrációja és a gyámügyi hivatal hetekig vizsgálta az ügyet, de végül hivatalosan is Mária néni lett Réka nevelője. A szoba, ahová hazavitte, egyszerű volt, de meleg: színes függönyök, kötött takarók, régies, de illatos bútorok. A falon családi képek. A polcokon könyvek, köztük egy régi Biblia, benne egy préselt margarétával.
– Ez itt most a te otthonod is – mondta Mária néni ünnepélyesen. – Nem palota, de szívből van.
– Ez több, mint amit valaha is álmodtam – suttogta Réka. – Köszönöm, hogy... hogy nem hagytál ott.
– Soha nem is akartalak. Nekem te vagy a válasz, amit a Jóistentől kértem, amikor a saját unokámat elvesztettem.
Eltelt egy év. Réka iskolába járt, osztályelső lett, és kitűnő eredményekkel zárta a tanévet. A ballagási ünnepségen fehér blúzban, ünnepi szoknyában, aranyérmet a mellkasán viselve állt a színpadon. A nézőtéren ott ült Mária néni – a kezében az a bizonyos hímzett zsebkendő, amely mostanra valóságos ereklyévé vált.
Amikor Réka nevét kimondták, a közönség felállva tapsolt. A lány könnyes szemmel nézett a nagymamájára.
– Ezt neked köszönhetem.
– Nem, kicsim – felelte Mária néni halkan. – Te magadnak köszönheted. Én csak ott voltam, ahol kellett.
Aznap este Réka egy kis meglepetést készített: teát főzött, elővette Mária néni kedvenc csészéjét, és két süteményt tett az asztalra.
– Szeretném, ha tudnád – mondta határozottan –, hogy én is adni szeretnék. Vissza. Másoknak. Én is orvos leszek.
– Orvos?
– Igen. Szeretnék olyan lenni, mint te. Olyan, aki nem mond nemet. Aki hisz abban, hogy még ha senki más nem is törődik valakivel, az az egy ember – az a bizonyos egy – elég lehet a csodához.
Mária néni szemei megteltek könnyel. Halkan mondta csak:
– Akkor már tudom, miért kaptalak az élettől.
Az évek teltek, de Réka nem felejtett. Tanult, küzdött, fejlődött. Az orvosi egyetemen minden vizsgáját kiváló eredménnyel teljesítette. Professzorai hamar felfigyeltek rá: nemcsak tudása, hanem együttérzése, türelme és embersége is kiemelte a tömegből.
Minden nyári szünetet Mária néninél töltött, és gyakran vitte magával az anatómia könyveket, hogy a diófa alatt, a kerti padon tanuljon.
– Képzeld, ma boncolási gyakorlatunk volt – mesélte egyik délután.
– Azért te csak a szíveket gyógyítsd, ne vágd őket ketté – mosolygott Mária néni, majd megveregette a lány kezét. – Neked olyan kezed van, ami életet adhat. Én látom.
– Akkor talán szívsebész leszek. És ott fogok dolgozni… abban a kórházban, ahol te megmentettél.
– Megmenteni? – nevetett halkan Mária néni. – Én csak feltöröltem a padlót, aranyom.
– Nem. Te valamit sokkal nagyobbat tettél.
Az utolsó egyetemi év gyorsan elrepült. A diplomaosztón Réka szinte ragyogott. Amikor nevét kihirdették, és az oklevelet átadta az egyetem rektora, külön elismerést is kapott: „Kivételes emberségéért és elhivatottságáért az árva gyermekek megsegítésében”.
A teremben Mária néni már nehezebben ült, kissé meggörnyedve, de a szeme csillogott. Az a zsebkendő, az a régi, hímzett, még mindig nála volt. Minden fontos pillanatra elhozta.
Aznap este Réka maga készítette el a vacsorát: tojásos galuskát, ahogy Mária néni szerette, és mellé kamillateát.
– Most én főzök neked. Nekem most már „orvos” van kiírva a nevem mellé. – vigyorgott.
– Az nekem nem számít – felelte Mária néni. – Én mindig is tudtam, hogy különleges vagy. Már akkor is, amikor alig bírtad kinyitni a szemed.
– Szeretném, ha tudnád… még mindig minden lépésemet az vezérli, amit tőled kaptam. A hit, hogy akkor is számítok valakinek, ha mindenki más lemondott rólam.
Mária néni elmosolyodott, majd tenyerét végighúzta Réka szőke haján.
– Tudod, én csak mosni mentem be akkor a kórterembe… de úgy látszik, aznap mást is le kellett tisztítani. A sors porát rólad.
Nem sokkal ezután, egy szép tavaszi reggelen, Mária néni békésen elaludt. Úgy ment el, ahogy élt: csendesen, feltűnés nélkül, szeretetet hagyva maga után. Nem voltak hangos siratók, csak tisztelettel teli könnyek, halk szavak, meleg emlékek.
A temetésén Réka tartotta a búcsúbeszédet. Kezében ott volt az ikon, amit Mária néni annak idején a kórházi szekrényre tett, és az a hímzett zsebkendő, amit Réka most már mindig magánál tartott.
– Ezt az asszonyt ismerte az egész kórház – kezdte. – Nem volt orvos. Nem volt professzor. De több életet mentett meg, mint bárki más. Mert nem gyógyszereket adott – hanem reményt. Szeretetet. Hitet abban, hogy az ember akkor is értékes, ha mindenki más hátat fordított neki.
A jelenlévők hallgattak. Még az orvosok is lehajtott fejjel álltak, a nővérek könnyeikkel küszködtek.
Pár héttel később, a gyerekosztály bejáratánál új tábla jelent meg:
„Mária néni emlékszobája – A nőé, aki visszaadta a szíveknek az életet”
Réka valóban a kórház kardiológiai osztályára került, pont arra az emeletre, ahol egykor ő maga is feküdt. A szoba, ahol megismerkedtek, most már mosolygós falmatricákkal, játékokkal és meleg színekkel volt tele – Réka kérésére.
A sebészek nem voltak hajlandók megoperálni az árvát.
A kórházi szoba félhomályba borult. A sápadt éjjeli lámpa tompa fénye alig világította meg a tizenöt éves lány arcát. Réka csendben feküdt az ágyon, mozdulatlanul. Az elmúlt hónapok gyötrelmei örökre beleégtek a tekintetébe. Még csak kamasz volt, de olyan fájdalmakon ment keresztül, amikbe egy felnőtt is beleroppant volna. Egy baleset elvette tőle a szüleit. Azóta egy állami intézet lett az otthona, most pedig egy rideg kórházszoba.
Minden alkalommal, amikor új beteg került hozzá, akinek az esélyei gyengék voltak, Réka nem húzódott vissza. Nem keresett kifogásokat. Csak megfogta a beteg kezét, és halkan így szólt:
– Most én vagyok az, aki hisz benned. És ha én hiszek – akkor minden lehetséges.
A hímzett zsebkendő ott pihent a fehér köpeny zsebében. Nem mutogatta, de mindig magánál tartotta. Mert tudta: nem minden gyógyulás kezdődik gyógyszerrel. Van, ami egyetlen érintéssel, egy öleléssel, egy csendes jelenléttel indul el.
És van, hogy a legnagyobb orvos az, aki egyszer csak felmosta a padlót – és közben megmentette egy gyermek életét.
forrás: https://hirajanlo.info/post.php?id=9150...
- Részletek
- Találatok: 2954
JÓKAI MÓR: A KOLDUSGYERMEK
Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.
Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”
A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”
El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.
Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!
A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.
Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.
Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!
Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.
Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.
A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):
– Hol van most a jó néne?
– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.
– De hát miért van ünnep?
– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.
Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.
Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.
Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.
Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.
Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A kis árva úgy el tudta azokat nézni.
Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.
Olyan szép a kis Jézus születésnapja!
Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!
Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…
S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…
Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…
1854
- Részletek
- Találatok: 8126
Elutasított kegyelem
Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet.
A király amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon meghatódott. Milyen lehet az az ember, aki mellett az egész falu bizonyságot tesz, és annyi ember kér kegyelmet. Azt mondta, kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam azt az embert.
Abban az országban a bíró fekete talárban járt és ebben az öltözékben ment be az uralkodó az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra aki bejött, azt gondolta, itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot.
Az uralkodó azt mondta:
- Fiatalember, jó hírt hoztam magának.
- Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok - nem érdekel a jó hír.
- De fiatalember az életéről van szó, a kegyelmet hoztam.
- Nem kell a kegyelmük, tartsák meg maguknak. A király tanácstalanul állt ott, és kérte: legalább hallgasson meg engem.
- Senkit nem hallgatok meg, ha azonnal el nem hagyja a cellám hívom az őrt és kidobatom.
A király megrántotta a vállát és elment. Azonnal utána kíváncsian jött a börtönőr
- Na, itt volt a király, mit hozott, kegyelmet?
- Jaj nem tudtam - hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt ceruzát, írni akarok a királynak. És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam - kell a kegyelem!
Gyorsfutár vitte a levelet. A király egyetlen mozdulattal széttépte.
- Ez az ügy nem érdekel tovább.
A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt kérte, hagyjanak szólni, az utolsó szó jogán mondani akarok valamit. Aztán belekiáltott a tömegbe: - Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűneimért halok meg, azért halok meg, mert visszautasítottam a kegyelmet.
Hadd mondjam meg nektek ezen az utolsó estén ebben a templomban, senki nem azért fog meghalni, mert vétkezett, hanem azért, mert Isten felajánlotta a kegyelmet és neked nem kellett!
Elhangzott a szó, hogy elvégeztetett, Jézus Krisztus semmivé akarja tenni az egész múltadat, eltörölni minden bűnödet ingyen. De ha neked nem kell, több szava nincs.
Mindenség Királya Jézus Krisztus is lejöhetett volna mennyei dicsőségben királyként, hogy hirdesse a jó hírt ," aki benne hisz annak örök élete legyen", és csak rajta keresztül lehet menni az Atyához. Királyként jött le a földre ,és mint a történetben a király, ő sem vette fel a királyi ruháját ,hogy az igazat lássa
2000 ezer éve hirdeti a jó hírt, sokan nem hisznek benne, nem fogadják el a kegyelmet. Nem erőszakos ami Istenünk , ma is felajánlja a kegyelmet mindenki számára van lehetőség hogy elfogadd. "
Jézus mondja : Amelyik ajtót bezárom azt senki ki nem nyitja, és amelyik ajtót kinyitom ,azt senki be nem zárja.
Még most nyitva van az ajtó a kegyelemre, mikor eljön mennyei dicsőségben ,be fogja zárni az ajtót ,és azt senki ki nem nyitja !!! Mert övé a hatalom, mennyen és földön.
Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya. Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok. Gondoljatok erre: Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!
Örökké való Isten áldjon meg mindenkit .
(részlet Trausch Liza igehirdetéséből)
- Részletek
- Találatok: 1838
Új fülek
Guy Dowd meséli ezt a történetet:
Danny fülek nélkül született. Hallott ugyan, de nem volt fülkagylója, mint más normális embernek. Dannyt egész életében kinevették és elutasították a deformitása miatt. De ő megtanult ezzel együtt élni. Hála Istennek, szerető szülei voltak, és erős család állt mögötte.
Amikor középiskolás lett, az orvosa tájékoztatta egy újfajta eljárásról, amelynek segítségével át lehet ültetni egy személy fülét egy másik személyre. Ez azt jelentette, hogy Danny kaphat új fület, amennyiben egy megfelelő donor odaadományozza a sajátját.
Ez izgalmas hír volt. Végtére is az emberek adományoznak mindenféle szervet - szívet, vesét, tüdőt. De Danny nemsokára megtudta, hogy a füladományozás rendkívül ritka.
Azért nem adta fel a reményt. Tudta, hogy egy napon új füleket fog kapni. Kitűnővel érettségizett, és felvették egy híres egyetemre több ezer mérföldre az otthonától. Elköszönt a szüleitől, és elkezdte egyetemista éveit. Itt is nehezen talált barátokra, és nehezen tudott beilleszkedni a fülei miatt.
Egy nap felhívta az édesapja: ,,Danny, menj be a kórházba! Találtak egy donort!"
Danny másnap befeküdt az egyetemi kórházba, ahol az orvosok már felkészültek a műtétre. Néhány órával később Dannynek új füle volt.
Amikor lekerült a kötés, Danny órákon át bámult a tükörbe. Végre neki is volt füle, mint a normális embereknek. Életében először nem szégyellte, ahogy kinézett. Nemcsak új fület kapott, hanem új életet is.
Néhány héttel később Dannyt újra felhívta az édesapja.
- Fiam, édesanyád nagyon beteg! - mondta neki. - Lehet, hogy nem éli túl az éjszakát.
Danny felült az első gépre, és hazarepült. Amikor hazaért, az apja közölte vele a szomorú hírt, hogy az édesanyja meghalt.
Együtt mentek a ravatalozóba, ahol Danny egy utolsó pillantást vethetett az édesanyjára. Lehajolt, hogy búcsúpuszit nyomjon az arcára. Hátrasimította édesanyja haját az arcából, és ekkor vette észre, hogy az anyjának hiányzik a füle.
Alkalmazás: Egy édesanya elképesztő szeretete adott új fület Dannynek. És egy Atya elképesztő szeretete adott új életet nekünk.
,,Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt" (Róma 5,8).
Wayne Rice
- Részletek
- Találatok: 1418
A kerítés melletti sír
William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni.
Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében.
„Katolikus volt?” – kérdezte a pap.
„Nem.” – felelték a katonák.
„Akkor nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját.” – válaszolta a pap.
„Köszönjük, atyám.” – felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.
Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.
„Uram, nem találjuk a barátunk sírját.” – mondták a katonák a papnak.
„Nos – válaszolt a pap – miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül.”
„Akkor áthelyezte a sírját?” – kérdezték a katonák.
„Nem” – felelt a pap. – „A kerítést helyeztem át!”
Pontosan ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy „a kerítésen belül” legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai lehessünk örökkévaló családjának.
„Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat.” Rómaiakhoz írt levél 5:1-2.
