A világ legnagyobb csalódása, amikor szülőként ráébredsz, hogy az a három gyermek, akiket a saját egészségedet és fiatalságodat feláldozva neveltél fel, felnőttként egyetlen órát sem hajlandó feláldozni a saját idejéből, hogy melletted álljon egy kórházi ágy mellett. Mária vagyok, 67 éves, és Pécsen élek. Egyedül neveltem fel a három gyermekemet. Éveken át mindent megadtam nekik, amit csak tudtam. Álmatlan éjszakák, házi feladatok, betegségek, végtelen sorban állások a gyermekorvosi rendelőben, szülői értekezletek, iskolai kirándulások, folyamatos áldozatok… Soha nem vezettem listát arról, hogy mennyit adtam le magamból. Úgy gondoltam, ez egy anya kötelessége.

Két hónappal ezelőtt végre kaptam egy fix időpontot a szemklinikára egy szürkehályog-műtétre. Nem volt komoly beavatkozás, de a klinika szigorú szabályzata előírta, hogy a műtét után a kábultság és a szemkötés miatt egy felnőtt kísérőnek kell hazavinnie a pácienst. Azonnal megírtam a részleteket a közös családi chatcsoportunkban: a dátumot, az időpontot és a kórház címét. Mind a hárman szinte másodpercre pontosan ugyanazt válaszolták: nem érnek rá, fontos dolguk van, nem tudnak eljönni. A műtét napján így teljesen egyedül, nehéz szívvel mentem be a klinikára busszal.

A recepción a nővér felnézett a papírokból, és megkérdezte: „Ki fogja önt hazakísérni a beavatkozás után? Alá kell íratnunk a felelősségvállalási nyilatkozatot.” Néhány másodpercre teljesen leblokkoltam, éreztem, hogy a szégyen elönti az arcomat. Kimentem a folyosóra, és elkezdtem hívni a gyermekeimet. Sorban, egymás után. Egyikük sem vette fel a telefont. A nővér sajnálkozva elmagyarázta, hogy kísérő nélkül a protokoll szerint nem kezdhetik el a műtétet. Leültem egy székre a folyosón, és elkezdtem hívogatni a régi ismerőseimet. Szomszédokat. Régi barátnőket. Senki sem tudott hirtelen idesietni.

És ekkor, reszkető kézzel és könnyeimmel küzdve, írtam egy üzenetet a mellettem lévő lakásban élő szomszédomnak. Gábornak hívják. Körülbelül egyidős a legidősebb fiammal, harminckét éves. Teljesen egyedül él azóta, hogy két évvel ezelőtt eltemette az édesanyját, akit hosszú, súlyos betegségében az utolsó percig ápolt. Röviden írtam neki: „Gábor, ne haragudj, hogy zavarlak… A szemklinikán vagyok, műtenének, de nincs senki, aki hazakísérjen, és így nem akarnak bevállalni.”

Egyetlen másodpercig sem habozott. Otthagyott mindent, taxiba ült, és kevesebb mint húsz perc alatt megérkezett a kórházba. Szó nélkül aláírta a szükséges papírokat. Finoman megfogta a karomat, elkísért az előkészítő kórteremig, majd leült a folyosó kemény székére, és végigvárta a műtétet. Több mint egy órát ült ott.

A műtét után elment a gyógyszertárba a receptre felírt szemcseppekért. Hívott egy taxit, belsegített az ülésre, majd bekísért a lakásomba. Főzött egy meleg teát, megigazította a párnákat a kanapén, és egy papírra felírta, hogy hány órakor kell becseppenteni a szemembe. Amikor a kezembe adta a bögrét, olyan mély szomorúsággal nézett rám, amit sosem felejtek el, és kimondott egy mondatot: „Tudja, Mária néni… én a fél életemet odaadnám azért, ha még csak egyetlenegyszer is elvihetném az édesanyámat az orvoshoz.”

Este a gyermekeim beírtak a családi csoportba: „Na, anyu, minden rendben ment a műtéten?” Azt válaszoltam, hogy igen, megvagyok. Senki sem jött el hozzám aznap este. Senki sem kérdezte meg, hogy van-e mit ennem, vagy hogy tudok-e egyedül boldogulni a sötétben. Másnap reggel nyolckor halk kopogást hallottam az ajtón. Gábor állt ott. Hozott nekem meleg reggelit, és segített óvatosan megtisztítani a műtött szememet. Az ő önzetlenségének köszönhetően néhány napig nyugodtan pihenhettem, anélkül, hogy a legalapvetőbb mindennapi dolgok miatt kellett volna aggódnom.

Szörnyen fájdalmas ezt beismerni magamnak… De az életem egyik legkiszolgáltatottabb és legnehezebb pillanatában egyetlen saját gyermekem sem volt mellettem. Csak a szomszédom volt ott. Egy fiatalember, aki elveszítette az édesanyját… és aki éppen ezért túl jól tudja, milyen borzalmasan fáj, amikor a bajban nincs melletted senki, akinek a vér szava szerint szeretnie kellene téged.

Elgondolkodtatott már benneteket az, hogy a mai rohanó világban miért szakadnak meg ilyen könnyen a legszorosabb családi kötelékek? Volt már olyan az életetekben, hogy egy idegen több emberséget mutatott, mint a saját rokonaitok?

forrás: Facebook-Életfàja

Hozzáfűzött gondolatom:

Az élet egyik legfájóbb igazsága, hogy nem mindig azok állnak mellettünk a legnehezebb pillanatokban, akiktől a legtöbbet várnánk. A szeretetet nem a vérségi kötelék, hanem a tettek bizonyítják. Néha egy idegen szívében több együttérzés és emberség él, mint azokéban, akik a legközelebb állnak hozzánk. Becsüljük meg egymást, amíg lehet, mert egyszer eljön az idő, amikor már csak egyetlen közösen eltöltött óra is felbecsülhetetlen értékké válik.

• < Előző
• Következő >