Blog
Azonos témakörökhöz tartozó keresztény írások gyüjtemény, tárhelye, folyamatos frissítéssel.
- Részletek
- Találatok: 1070
Mester Györgyi: Az igazi ajándék
Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, a megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben lapult valami meglepetés számomra a karácsonyfa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak az okát nem igazán tudtam. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.
Ugyanakkor – bármilyen kicsi voltam is –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc babájukat, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a játékaikkal, amelyek olykor nemcsak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, hanem néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.
Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján a baba helyett szeretgettem.
Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamaszlázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.
– Én mért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.
Meghökkenve néztek rám.
– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék?–kérdezte édesanyám.
– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint Nellyé, kék szemű, mint Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is, mint Cathy babája – soroltam az elvárásaimat. Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet:
– Hát, meglátjuk, kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.
Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg róla, és annyi szűk esztendő után végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.
Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Egy kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság. Karácsony előtt néhány nappal anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, Szentestére együtt lesz a család.
Apa aztán azzal lepett meg, lehet, hogy nálunk az idén előbb lesz Szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik.
A Szentestét megelőző négy napon mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.
Azon az emlékezetes, nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel:
– Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!
Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt.
Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!
Ekkor a beállott csendben valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.
– Az enyém? – kérdeztem.
– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.
Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap: egy élő hajas babát…
Történet forrása: https://canadahun.com
Kép forrása: Pinterest
- Részletek
- Találatok: 20272
Hajléktalan a templomban
Egy hajléktalan férfi mezítláb lépett be a kecskeméti templomba – a hívek fintorogtak, de a plébános reakciója mindenkit megdöbbentett
Vasárnap délelőtt volt a kisvárosban. A kecskeméti Szent Mihály-templom harangjai messzire zengtek, ahogy jelezték a mise kezdetét. Az emberek lassan betöltötték a templomot, ki elegáns öltönyben, ki virágmintás nyári ruhában, a gyerekek pedig álmosan húzták a lábukat, miközben a szülők próbálták rendre inteni őket.
A templomban minden a megszokott rendben zajlott. A padokban ülők halkan beszélgettek, mások imakönyvet lapoztak, néhányan pedig már csöndben fohászkodtak. A sekrestyés, egy szigorú tekintetű idős asszony, Kovácsné, figyelte, hogy minden a helyén legyen, és hogy a ministráns fiúk rendben álljanak sorba.
Már éppen kezdődött volna a pap prédikációja, amikor váratlanul kinyílt a nehéz, faragott fakapu. Az ajtó nyikorgása megtörte a szertartás békéjét, és minden szem az érkező felé fordult.
A küszöbön egy férfi állt. Ősz haj, borostás arc, mélyen ülő, fáradt szemek. Ruhája szakadt és szennyes volt, a nadrágja térdénél kiszakadva, az ingje foltos. De ami a legjobban megrázta a híveket: mezítláb jött be a hideg kövön.
— Nézd már… — súgta oda halkan egy idős asszony a padban ülő barátnőjének.
— Úristen, micsoda bűz… — csapta elé a kendőjét egy másik hölgy.— Ilyen embernek nincs helye itt! — morogta egy idősebb férfi, aki eddig mindig az első sorban ült, és büszkén adakozott minden gyűjtésnél.
A férfi, akinek neve Lajos volt, tudta jól, hogy mit gondolnak róla. Nem volt először templomban, és ismerte az emberek tekintetét: a szánalom, az undor és az ítélkezés keverékét. Nem nézett senkire, csak lassan előrébb lépett, majd letérdelt a hűvös padlókövekre. Összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett.
A háttérben halk zúgolódás futott végig.
— Mit keres itt?— Biztos pénzt akar.— Ezek mindenhol ott vannak…
Valaki még fel is állt a hátsó sorból, és kiment, mert nem akart „ilyen ember” mellett imádkozni.
A pap, Tóth atya, ekkor megállt a szószéken. Egy pillanatig csend volt, csak a hajléktalan suttogása hallatszott. A hívek várták, hogy az atya megszakítja a szertartást, és kiküldi a férfit.
De senki sem sejtette, hogy mi fog történni…
Tóth atya, a hatvan körüli, szelíd tekintetű plébános végignézett a gyülekezeten. Látta az összes fintort, a megvető pillantásokat, hallotta a suttogásokat. Nem volt újdonság számára, hogy az emberek sokszor jobban ragaszkodnak a látszathoz, mint az evangélium tanításaihoz. De aznap úgy döntött, hogy nem hagyja szó nélkül a történteket.
Lassan lelépett a szószékről. A léptei visszhangoztak a templom kőpadlóján, és mindenki feszülten követte a mozdulatait. A gyerekek is elcsendesedtek, az asszonyok elnémultak.
Amikor odaért Lajoshoz, finoman a vállára tette a kezét. A férfi összerezzent, azt hitte, ki fogják vezetni. Lehajtotta a fejét, és suttogta:
— Ha zavarok, atyám, elmegyek…
De Tóth atya hangosan, hogy mindenki hallja, így válaszolt:
— Nem, testvérem. Isten küldött ide téged. Hogy általad próbára tegye a szívünket.
A sorok között megdöbbenés futott végig. Néhányan összenéztek, mások szinte felháborodottan suttogtak.
— Ez most komoly? — morogta félhangosan az első sorban ülő Nagy István, a helyi vállalkozó.
— Hát ez szégyen… — csóválta fejét a mellette ülő felesége.
Tóth atya azonban folytatta:
— Mi mindannyian arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy szeressék felebarátjukat. És mit teszünk most? Elfordulunk, elítélünk, lenézünk. Pedig ez az ember, aki itt térdel, ugyanúgy Isten gyermeke, mint te vagy én.
A templomban érezhető lett a feszültség. Néhányan lesütötték a szemüket, mások még mindig dacosan ültek, mint akik nem értettek egyet a pap szavaival.
Ekkor Tóth atya lehajolt, és mindenki szeme láttára levette a cipőjét. A kopott, barna bőrcipőt Lajos elé tette.
— Vedd el, testvérem. Mostantól velünk együtt imádkozol. A te lelkedért és mindannyiunk bűneiért. Mert a legnagyobb bűn az, amikor ruhák alapján ítélünk meg egy embert.
A sorok között teljes döbbenet uralkodott. Egy fiatal anyuka, Szabó Anna halkan felszisszent:
— Jézusom… a saját cipőjét adja oda neki…
Az öreg Kovácsné sekrestyés keresztet vetett, és szinte könnybe lábadt a szeme.
— Ez az igazi szolgálat… — suttogta maga elé.
Lajos remegő kézzel vette át a cipőt. Hangja elcsuklott:
— Nem érdemlem meg, atyám… Nem érdemlek semmit…
— Minden ember érdemes az irgalomra — válaszolta Tóth atya szelíden.
— És te különösen. Mert rajtad keresztül most mi is tanulhatunk.
Az emberekben lassan valami átfordult. Az addigi megvetés helyét a szégyen kezdte felváltani. Többen lehajtották a fejüket, mintha hirtelen maguk is bűnösnek érezték volna magukat.
Egy kisfiú, talán nyolcéves, felállt a hátsó sorból, és odaszaladt a hajléktalanhoz. A kezében egy darab csokoládé volt, amit a zsebében rejtegetett a mise utánra.
— Tessék, bácsi… nekem van másik otthon.
A férfi szeme megtelt könnyel. A templomban sokan felsóhajtottak, és többen elkezdtek sírni.
Tóth atya ekkor újra megszólalt:
— Ma nem az lesz a prédikáció, amit készítettem. Ma Isten más üzenetet küldött nekünk. Ezen a napon erről az emberről fogunk imádkozni. És értünk, akik eddig elfordítottuk tőle az arcunkat.
A templomban percekig döbbent csend ült. Senki sem mert megszólalni, mintha mindenki a saját lelkiismeretével viaskodott volna. Aztán az egyik idős asszony, aki az imént még fintorgott, lassan felállt, és odalépett Lajoshoz.
— Fiam… én is hoztam magammal egy kendőt, hadd terítsem rád, nehogy megfázz.— Szavai reszketőek voltak, de őszinték.
Lajos döbbenten nézett rá, majd elfogadta a kendőt. A hívek között újabb suttogás futott végig, de most már nem az undor hangja volt ez, hanem inkább a szégyené.
Egy középkorú férfi, akit mindenki ismert a faluban, mert a bolt tulajdonosa volt, szintén előre jött. Megköszörülte a torkát, majd így szólt:
— Atyám, ha megengedi… én szívesen adok neki munkát. Nem sok, de a raktárban mindig kell egy segítő kéz. Ha akarja, hétfőn jöhet.
A templom tele lett felhördüléssel és elismerő biccentésekkel. Többen helyeseltek, mások könnyes szemmel mosolyogtak.
Tóth atya halkan bólintott:
— Íme, testvéreim, ez az, amit az Úr várt tőlünk. Nem ítélkezést, hanem cselekvő szeretetet.
A mise innentől teljesen más hangulatban folytatódott. A pap rövid imát mondott Lajosért, majd a hívek közösen csatlakoztak hozzá. Nem maradt ki senki. Még azok is, akik addig dacosan elfordultak, most lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel ismételték a szavakat.
— Uram, bocsásd meg bűneinket, és taníts minket irgalomra — zengte a templom.
Lajos könnyei végigcsorogtak arcán. Szinte remegett, ahogy körülnézett. Nem értette, mi történt. Pár perce még mindenki megvetette, most pedig úgy tűnt, hogy közösségre talált.
A mise végén többen odamentek hozzá. Az egyik asszony egy kis csomag süteményt nyújtott neki.
Egy fiatal férfi azt mondta:
— Van otthon egy régi kabátom, erős anyagból, jó lesz a hidegben. Holnap elhozom neked.
A gyerekek pedig bátortalanul, de mosolyogva intettek neki.
Tóth atya a sekrestyében még egyszer megszólította a híveket:
— Emlékezzetek, amit ma láttatok, az nemcsak Lajos próbája volt, hanem a miénk is. Őt az utcára sodorta az élet, de ma Isten visszahozta őt közénk, hogy megmutassa: mennyit kell még tanulnunk az igazi szeretetről.
Az emberek halkan bólogattak. Volt, aki sírva távozott, mert ráébredt, hogy egész életében elítélte azokat, akik kevesebbet kaptak a sorstól.
Lajos a templom kapujában állt, és szinte hitetlenkedve fogadta a sok jószót. Odalépett hozzá a kisfiú, aki a csokoládét adta neki.
— Bácsi, most már mindig jöhetsz ide. Anyukám azt mondta, Isten mindenkit szeret.
A férfi térdre rogyott, és megölelte a gyereket.
— Köszönöm, kisfiam… Köszönöm…
Aznap délben Kecskemét utcáin sokan máshogy néztek körül. Mintha egyetlen mise alatt a szívek egy kicsit meglágyultak volna. Az emberek rájöttek, hogy nem a ruha, nem a szag és nem a külső számít, hanem az ember maga.
És Lajos? Másnap valóban elment a boltba dolgozni. Nem volt könnyű, nem változott meg egyetlen nap alatt az élete, de az a vasárnap új reményt adott neki. És a híveknek is.
Mert mindenki, aki ott volt azon a misén, hazavitte magával a pap szavait:
— A legnagyobb bűn az, amikor ruhák és látszatok alapján ítélünk. Az Úr azt tanította, hogy szeressük felebarátunkat. És ha így teszünk, a világ jobb hellyé válik.
* * *
Ez a történet nemcsak egy hajléktalanról szól, hanem mindannyiunkról. Arról, hogy mennyire könnyű ítélkezni, és mennyire nehéz szeretni. De ha egyszer képesek vagyunk félretenni az előítéleteinket, akkor csodák történhetnek – akár egy kisvárosi templomban, akár a saját szívünkben.
forrás: https://www.facebook.com/tanulsagos
2025-09-19
- Részletek
- Találatok: 30829
Köztünk élő angyalok (2024)
A film egy fodrász hihetetlen, de igaz történetét meséli el, aki maga mögé állított egy egész közösséget, hogy segítsen egy megözvegyült apának megmenteni súlyosan beteg kislánya életét.
https://videa.hu/videok/film-animacio/koztunk-elo-angyalok-2024-QcJ0493FZB5TlElR
Egy családról szól, ahol sajnos még fel sem dolgozhatták az anyuka elvesztésének tragédiáját, mert helyette rögtön arra kellett koncentrálniuk, hogy hogyan menthetik meg májbeteg gyermeküket. Szerencsére egy alkoholproblémákkal küzdő nő meglátja az újságban a család történetét, és elhatározza, hogy segíteni fog nekik. Amikor valakinek ilyen jó meggyőző ereje van, akkor kb. semmi sem lehetetlen számára. Valószínűleg ha ő nincs, akkor a kislány sosem kapott volna májat. Ő az igazi angyal a filmben, de azért van mégis többesszámban a cím, mert sokan mások is önzetlenül a kislány segítségére indulnak. Mindig jó látni az ilyen összefogás eredményét, mert az embernek reményt ad, hogy mindig van segítség. A film végén láthatunk pár képsort a valóságban történtekről is.
2025-08-16
- Részletek
- Találatok: 43387
Egy hét múlva pedig ő mentette meg az életét!
A hadnagy megvakarta a fejét, aztán halkan felsóhajtott.
forrás: Facebook/Tanulságos történetek, tanmesék
2025-07-17
