AZ ÁRONI ÁLDÁS

Alapige:4Móz 6,22-27

Azután így beszélt az Úr Mózeshez: Mondd meg Áronnak és fiainak:
Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik:
Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!
Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.

 

Istentiszteleteink végén gyakran elhangzik ez a néhány mondat, az úgynevezett ároni áldás. Eredetileg Isten Mózes testvérének, Áronnak parancsolta meg, hogy az ószövetségi istentiszteleten mondja el ezt a szép áldást a népnek. Aztán átvette ezt az Újszövetség népe is, és megmaradt a reformáció egyházaiban is mind a mai napig. Gyönyörű, gazdag, jó kívánság ez, és ige mindenestől, hiszen Istentől ered.

A baj csak az, hogy lassan nem értjük, mit jelent. Különösen akkor nem, ha a régies változatban hangzik el, ahogy én is gyermekkorom óta megszoktam.

Éppen most az ünnepek alatt kérdezte valaki, hogy mit jelent ez a furcsa mondat: világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad. Ezért vizsgáljuk meg ma tüzetesen ezt a szép bibliai igét, hogy ezentúl valóban azt értsük rajta, amit jelent.

Egyáltalán: mi az áldás? Mit mondunk, amikor például így köszönünk el egymástól: Isten áldjon meg! Mit kívánunk neki?

A Biblia tanítása szerint az áldás minden testi és lelki jónak a foglalata, amit Isten az embernek adhat. Benne van minden testi és lelki ajándék, amit Isten adhat az embernek. Minden áldásnak a forrása maga Isten. Az Ő végtelen szeretetéből nekünk mindenféle jót akar ajándékozni. Tehát nem mi adjuk az áldást, mi csak hirdetjük, hogy Isten áldást akar adni. Mi csak kívánhatjuk egymásnak, hogy Isten áldja meg, és kérhetjük az áldást a magunk számára, de az áldást mindig Isten adja.

Kezdettől fogva az istentiszteletek szerves része volt az áldás hirdetése, kívánása. Megmaradt ez Krisztus után az újszövetségi egyházban is, de mindig világos volt az, amivel befejeződött mai alapigénk: "Így szóljatok nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket."

Tehát nem Áron áldotta meg a népet, és nem a lelkész áldja meg a gyülekezetet, mert a lelkésznek ugyanolyan nagy szüksége van Isten áldására, mint bármelyikünknek. Ő csak hirdeti ezt a nagy lehetőséget, hogy Isten annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek, kész nekünk ajándékozni minden testi és lelki jót, amire szükségünk van.

Már az Ószövetségben kiderült, hogy nemcsak Áron és fiai hirdethettek áldást, hanem sokszor istenfélő szülők megáldották gyermekeiket. Sőt a fordítottjára is van példa: a gyermek megáldotta a szülőt, Isten áldását kívánta rá. A király megáldotta népét, ha istenfélő volt. Az Újszövetségből pedig tudjuk, hogy Istennek minden újjászületett gyermeke papi szolgálatot is végez, és egészen természetes, hogy áldást mondhat.

(Csak a félreértések elkerülése végett említem meg zárójelben, hogy ennek a szónak a jelentése egészen más, amikor úgy használjuk, hogy egy ember áldja Istent. Ott azt jelenti: magasztalja, dicsőíti, hálát ad neki. Itt azonban nem erről van szó.) Ebben az igében arról van szó, hogy Isten megbízásából egyik ember a másiknak szívből kívánja azt, hogy Isten áldása legyen rajta, vagyis Isten adja meg neki mindazt a jót, amire szüksége van.

Így nézzük meg közelebbről ezt szép igét. Mi a tartalma az ároni áldásnak? Láttuk, hogy milyen gyönyörű a szerkezete is. Három mondat következik egymás után, három jó kívánság, és mind a háromnak két része van. Az elsőben elmondja, mit tegyen vele Isten, a másik részben, hogy mit adjon neki. Egy ilyen ikerkérés háromszor egymás után, és az eredeti szövegben mind a három mondat Isten szent nevével, a Jahve névvel kezdődik. A magyaros szórend szerint Isten neve később következik, nem az élén áll a mondatnak, de ez nem változtat a lényegen.

Mit akar adni Isten az Ő népének? Mit ad itt Áron szájába, hogy ezt feltétlenül kívánd a népnek? Még sok minden mást is fognak kapni az Isten gazdagságából, de ez a legfontosabb nekik.

1. Az első így hangzott: "Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!"

Áldjon meg téged, ez a legáltalánosabb, legtágasabb formája ennek a jó kívánságnak, de mindjárt szűkíti, konkretizálja, és azt mondja, hogy Istennek ez az általános áldása abban feltétlenül mutatkozzék meg az életetekben, hogy megőriz titeket.

Gondoljunk arra, hogy ez az áldás legelőször a pusztai vándorlás során hangzott el, ahol a nép kiszolgáltatott, sebezhető állapotban volt. Ezer veszély leselkedett ott az emberekre. Többszázezer ember vonul. A sor eleje nem tudja, hol a vége. A vége nem tudja, merre kanyarodik az eleje. Minden oldalról sokféle veszély fenyegette őket.

Isten azt mondja: ne feledkezzetek el arról, hogy én mint jó pásztor őrizlek titeket. Ezt tudatosítsátok magatokban azáltal is, hogy kívánjátok egymásnak, hogy az Úr őrizzen titeket. Az a szó szerepel itt, amit a pásztorokkal kapcsolatban használtak akkor. A pásztor terelgeti, vezeti a nyáját. Védi minden bajtól, veszedelemtől, gonosztól. Gondoskodik az életben maradásáról. Egyáltalán ott őrködik felette mindenféle szempontból.

Isten az Ő népének ezt ígéri, hogy sok veszély között fog vezetni az utatok mindig. Jobbról, balról ellenség leselkedhet rátok. Mindig csak a következő lépést látjátok, az út végét nem. De bízhattok abban, hogy az Úr hűséges pásztor. Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!

Eszembe jutott egy másik ige, amikor a babiloni fogságból hazatért a nép. Egy csomó lerombolt város és falu, elgazosodott földek várták őket. Akkor is teljesen kiszolgáltatott és sebezhető állapotban voltak. Isten egy erőteljes képpel ígéri nekik ugyanezt. "Nyugodjatok meg, tűzfal gyanánt veszlek körül titeket, ezt mondja az Úr." (Zak 2,5).

Nincs körülvéve a város fallal. Nyitott minden. Jöhet az ellenség, ha akar, de egy láthatatlan, és áthatolhatatlan fal, az Isten őriző, oltalmazó kegyelme ott van, tűzfal gyanánt védi az Ő népét.

Egy másik ugyanilyen, még kedvesebb kép, ami a zsoltárokban vissza-visszatér, amikor azért könyörög a sokféle veszély között járó ember, hogy Uram, a te szárnyaidnak árnyékába hadd húzódjak, amíg elvonul a veszedelem. Aki látott már kotlóst kiterjeszteni a szárnyait a csibék felett, sokszor éppen a közeledő vihar alatt, az érti ezt a képet. (Én láttam kotlóst ebbe belepusztulni. Minden csibe élve jött ki a vihar után a szárnya alól, őt azonban a nagy jegek agyonverték, véres fejjel elpusztult. De szárnyainak árnyékában biztonságban voltak a védtelen kis csibék.)

A zsoltáros hitében ott visszhangzik az ároni áldásban kapott isteni ígéret: "Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!"

Mindnyájan tudnánk példákat mondani arra, hogy milyen fenyegetett korban élünk. Hogy folyamatosan nő a bizonytalanság, az erőszak, elhatalmasodik a gonoszság. Sokszor a megfoghatatlan gonoszság, csak a következményeit, a pusztítását látjuk. Óhatatlanul nő a szívekben a félelem. Isten éppen ettől a félelemtől akar megszabadítani minket.

Ezzel kezdi az ígéreteit, mert minden áldás ígéret, hogy erre számíthatunk. Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Bízzunk az Ő pásztori hűségében, az Ő erős jobb kezében, ahogy a Biblia sokszor kifejezi Isten erejét. És bízzunk abban, aki méltán mondhatta el magáról: "Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért." Inkább Ő belepusztul, csak a benne hívők maradjanak életben. Csak legyünk ott az Ő közelében. Mert amelyik csibe elbócorgott, azt agyonverte a jég. Amelyik a kotlós szárnyainak árnyékába húzódott, az túlélte a viharokat. Ez a Jézussal való hitbeli közösség életfeltétel, létfeltétel a számunkra.

2. A második mondat így hangzik: "Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!"

Ezt mindnyájan értjük. Az orca azt jelenti: arc. Érdekes, hogy az új fordítás is megtartotta ezt a régies változatot. Ez nyilván ünnepélyesebb. Egy ilyen áldásnak mindig ünnepélyesen kell hangoznia.

Ez antropomorfizmus, mert Istennek nincs olyan arca, mint a miénk, hiszen az Isten lélek. Igen ám, csak minden ilyen emberszabású kifejezés, amit Istenre alkalmazunk, azért hangzik el, mert nem tudjuk másként kifejezni azt, amit szeretnénk. Itt azt akarja kifejezni a szentíró, és ha végig nézzük a Szentírást, látjuk, hogy ez tényleg így van, hogy akkor ragyog fel valakinek az arca, amikor rámosolyog egy másikra. Két egymást szerető ember meglátja egymást egy nagy forgatagban, felcsillan a szemük, és azonnal önkéntelenül rámosolyognak egymásra.

Erről van itt szó. Meglátom azt, akit szeretek, és felragyog az arcom. Semmi okom nincs rá. Nem meséltek tréfát, nem értem el valami sikert, a másiknak örülök, az ő jelenlétének örülök.

De mi indokolja azt, ha Isten ránk néz, akkor örüljön, felragyogjon az orcája? Tudjuk a Szentírásból, hogy bennünk semmi nincs, ami Istent, ha szabad emberszabásúan kifejezni magunkat, jó kedvre derítené, amiben gyönyörködne. A Szentírásban egyetlen helyen olvassuk, hogy Isten gyönyörködik: az Ő egyszülött fiában, Jézusban. "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm." (Mt 3,17)

Ha valakiben Jézus ott él a hit által, akkor abban az emberben is gyönyörködik. Vagyis a benne élő Krisztusban. Ahhoz, hogy Jézus bennünk éljen, ahhoz kegyelmet kapott embereknek kell lennünk. Ezért kapcsolja össze ezt a két kifejezést: "Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!" Akin Ő könyörül, aki az Ő kegyelmét, bűnbocsátó irgalmát hittel, örömmel komolyan veszi, aki kegyelmet kapott bűnös, arra Isten mosolyogva néz. Abban már tud gyönyörködni, reá ragyogtatja az Ő orcáját.

A Biblia arról is ír, hogy Isten nem minden esetben néz ránk mosolyogva. Van olyan, hogy haragosan néz. Sőt olyan is van, hogy elrejti az Ő orcáját. Elfordul tőlünk, és ez borzasztó! Ez mindig az ítéletnek a jele.

Például ezt mondja az Úr: "Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat..." (Ézs 54,8). Amikor Ő haragszik, és ha ránk néz, mindig méltán haragudhat, akkor elrejti az arcát. Ezért van ebben az áldáskívánásban az, hogy ragyogtassa rád az Ő arcát. Mosolyogjon rád az Isten és könyörüljön rajtad.

Ennek a szónak: könyörülni, az Ószövetség eredeti nyelvében van még egy jelentése: lehajolni. Mosolyogjon rád Isten és hajoljon le hozzád.

Egy ilyen kép jutott eszembe, amihez hasonlót azt hiszem a legtöbben láttunk már: egy apuka megy az utcán a kicsi fiával. Fogják egymás kezét, aztán a kicsi időnként kiveszi a kezét, el-elszalad, visszatér. Az egyik ilyen kiruccanása alkalmával megbotlik és beleesik egy tócsába. Mit csinál egy kisgyerek? Elkezd sírni. Hason fekszik a vízben és sír. Mit tesz az apuka? Több lehetősége van. Megy tovább dühösen, majd fölkel a gyerek. Ő esett el, keljen fel, tanulja meg. Vagy megáll felette és elkezdi szidni. Előadást tart arról, ha a kezemet fogtad volna... ismerjük ezt. A gyerekeink meg még inkább ismerik. Ha elkezdjük, már tudják folytatni. Vagy: rámosolyog és lehajol. Felemeli, és azt mondja: ez az eset azért van, mert megesik, hogy vízbe esik egy kisgyerek. Gyere, kelj fel. Letörli a könnyeit és megvigasztalja. Majd otthon kimossuk a ruhát. Máskor majd jobban vigyázol.

Amit a Szentírás Istenről mond, az az utóbbi. Ő ránk mosolyog akkor is, amikor ott hasalunk a bukásaink után. Lehajol és felemel. "Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!" Mert újra és újra rászorulunk az Ő könyörülő kegyelmére, az Ő bűnbocsátó irgalmára. De ezt Ő ígéri. "Mert könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan és nem tartja meg haragját örökké." (Zsolt 103,8-13).

Ott van-e bennünk ez a lelkület? Rámosolyogni és lehajolni akkor, amikor a legkevésbé érdemli meg, de amikor a leginkább szüksége van rá. Nem egymás érdemei szerint viszonyulnánk egymáshoz, hanem a szüksége szerint. Ezt tanulhatjuk meg a mi mennyei Atyánktól.

3. A harmadik mondat így hangzott: "Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

Ez tulajdonképpen az előbbinek a fokozása. Az előbb arról volt szó, hogy ránéz és rámosolyog biztatóan, megbocsátóan. Itt meg arról van szó, hogy állandóan ránéz, szemmel tartja. Odafordítja orcáját és egymás színe előtt élnek. Együtt élnek. A tartós közösséget fejezi ki itt ez az ige. Az Istennel való állandó együttlétet.

Egyébként Isten szent neve, ami itt mindhárom mondatban benne van a létigéből származik. A Jahve név azt jelenti: vagyok, aki vagyok. Ő az örök vagyok. Isten azt ígéri az övéinek, hogy az Ő állandó jelenlétében élhetnek, és éljenek is ott. Boldog ember az, aki nem akar Isten háta mögé kerülni, nem akar a színe elől elfutni, nem akar előle elrejtőzni, és semmit sem elrejteni, hiszen úgy sem lehet. Maradjunk mindig az Ő színe előtt!

Számomra olyan kedves az az esti énekünk, amelyiknek egyik sora így hangzik: "Előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek". Az élet sokféle fenyegetettsége között, a magunk esendőségét, bukásra való hajlamát ismerve, az Ő színe előtt maradni. És az, hogy Ő szemmel tart minket, önmagában a győzelemnek a garanciája.

Amikor Kainról olvasunk a Bibliában, akkor ennek a szónak az ellenkezője van ott. "Miért haragudtál meg és csüggesztetted le a fejedet?" Itt az van: "Fordítsa feléd orcáját..." Kain pedig elfordította az ő orcáját Istenről.

Isten csak az ő haragjában, ítéletében van háttal nekünk. Jeremiás könyvében olvasunk erről: "Szétszórom őket az ellenség előtt. Hátamat mutatom nekik, nem arcomat, az ő veszedelmük napján." (18,17). Isten ítélete mindig az, amikor a hátát mutatja. De mi éppen azt kívánjuk egymásnak, hogy "Fordítsa feléd orcáját..."

A 80. zsoltárban, amit énekeltünk istentisztelet előtt, újra és újra ismétlődik: fordíts reánk arcodat és szabadíts meg minket. Mindig szabadítás, győzelem, ajándék, gazdagodás következik, amikor Isten felénk fordítja az Ő arcát. Csak az a fontos, hogy mi is arccal legyünk Őfelé.

Éppen a Jeremiás könyvében többször ismétlődik ez: hátukat fordították felém - mondja Isten -, és nem arcukat. Ezért maradtak magukra és lettek kiszolgáltatottakká az ellenség számára. (Jer 2,27. 7,24. 32,33).

És mit adjon Isten? "... adjon neked békességet!" A Biblia nyelvén a békesség nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem a békesség, a salom azt jelenti, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van.

Mindig eszembe jut ilyenkor az, amivel tudós professzorunk szemléltette számunkra a békesség szó bibliai jelentéstartalmát. Azt mondta: a halnak a vízben van békessége és nem a szatyorban, mert ott elpusztul. Az embernek az Istennel való lelki közösségben van békessége, életfeltétele, mert Isten nélkül csak vergődik, mint a hal a szárazon, és a végén elpusztul.

A lehető legtöbbet kívánja itt a végén ez az áldás. "Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!" Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan, amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember ebben a mikroklímában akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden és elszabadul a gonoszság, mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyetért vele, egyet akar vele. Tud neki engedelmeskedni, és nekünk mindig az a legjobb, ha Őneki engedelmeskedünk. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.

Azt hiszem, ezek után mindannyiunk számára érthető, ha azt mondjuk: ez a békesség egy személy. Neve van. Úgy hívják: Jézus. Így is olvassuk több helyen a Bibliában. A legismertebb az Efézusiakhoz írt levélben van, amikor azt mondja: "Jézus a mi békességünk." Mert Ő békéltette meg velünk azt az Istent, aki ha ránk néz, nincs kedve mosolyogni. Aki csak haraggal nézne ránk, de Jézus Krisztus levette rólunk Isten haragját az Ő golgotai szent áldozatával. Ezért kínálja nekünk az Ő békességét. "Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja." (Jn 14,27)

Ezért tudta olyan szépen megfogalmazni Ady Endre bibliai ihletésű sorait: "Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke." Ez a sorrend, megfordíthatatlan. Előbb Istennel békél meg a hitetlenből hívővé váló ember, aztán békességet talál önmagában is, mert Jézus beköltözik az életébe, és Ő a mi békességünk.

Pál apostol a Római levélben fejti ezt ki a legrészletesebben. Ezt jó lenne könyv nélkül megtanulni mindnyájunknak: "Mivel megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. (Róm 5,1). Elmondja, hogy Jézus már akkor odaáldozta magát értünk, amikor mi még nem voltunk békességben Istennel, hanem ellenkeztünk vele, ellenségei voltunk. De Jézus teremtett békességet. Ezért kérleli Pál a korinthusiakat: "mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel."

Isten nem ellenség többé, Jézus megbékéltette őt, akkor mi se viselkedjünk bizalmatlanul, ellenségesen, fenntartásokkal vele szemben, hanem szolgáltassuk ki magunkat egészen Őneki. Hiszen Ő körül akar venni védelmével bennünket, hiszen nála készen van a könyörület, az irgalom az elbukott számára is, és Ő az életfeltételek gazdag áradását ígéri a benne hívőknek.

A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, ha három b betűs szóval jelöljük ezt a három áldáskívánást, akkor azt mondhatjuk: Isten kínál az övéinek biztonságot (őrizzen meg téged...), bocsánatot (könyörül rajtad...), békességet. Biztonság, bocsánat, békesség. Ha ez megvan valakinek, semmije sem hiányzik. Ezen belül lehet ilyen vagy olyan a sorsa, az anyagi helyzete, az egészsége, az emberi kapcsolatai, de ha biztonságban érzi magát, ha naponta Isten kegyelméből él és számíthat az Ő bocsánatára, és ha az életfeltételei gazdagon áradnak, akkor mindene megvan. Mert a bibliai békességfogalomban az Istennel való örök közösség, az üdvösség is benne van. Akkor üdvösséget is kapott már itt, és mit adhat többet bárki neki.

Csodálatosan szép ez az ároni áldás:

Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged!

Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!

Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!

Nyugodtan mondhatjuk: maga Jézus Krisztus ez az áldás. Ő benne ad nekünk Isten minden jót, amire szükségünk van. "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." És "Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32). Ez az Isten áldásainak a foglalata.

Jézusban teljesedik be az Ábrahámnak adott ősi ígéret is, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak: "Megáldalak téged, és áldás leszel, és megáldatnak benned a Föld minden nemzetei. 1Móz 12,2-3).

Ha viszont valaki hittel, örömmel, hálásan fogadja Isten áldását, akkor mindaz a jó, amit Istentől kapott, átárad az ilyen emberen másokra. Azt mondja: megáldalak, és áldássá leszel. Ne csak kívánjuk az áldást magunknak meg másoknak, hanem engedjük, hogy Isten rajtunk keresztül másokat is áldjon meg. Keressük ennek a lehetőségeit már ma, a jövő héten, meg egész életünkben. Isten áldásforrása kiapadhatatlan, onnan kapjuk újra és újra az utánpótlást. De meg ne rekedjen nálunk, hanem adjuk tovább másoknak!

 

Cseri Kálmán igehirdetése

 

Pasarét, 2006. január 15.
(vasárnap)

Forrás: bacsipisti.eoldal